- Üzenet 2005/2.: Nő a periférián
-
- Lili Novy
Menekvés
-
- A parton erdő
- Az erdőben hó
- Benne lelőtt őznyom.
- Ó, menekülj az álomból!
- Hiszen beteg lelkem
- ismét visszatér belé!
-
- A szív szőlő,
- Mely vérző.
- Hogy facsarja a félelem!
- Hát nincs ösvény
- Hol ne lennének ily nyomok
- kegyetlen fogások?
-
- Ó, menekülj az álomból,
- véres az ösvény,
- az éj és a nap egy szenvedés!
- Mindenütt menekülve szaladok,
- Hisz nincs bennem élet,
- Egész életen át iszkolok!
-
- És egyre kevesebb
- az olyan pillanat,
- amikor a félelem a mohán elpihen!
- Sehol sincsen nyugalom,
- még a csendes estét
- is túlharsogja egy rejtőző bagoly.
-
- Óceán
-
- Csendesen fekszem az ágyamon,
- Nem alszom, nem is virrasztok,
- Csak azt tudom, hogy létezem.
-
- Óceán -
-
- Óceán - Óceán -
- Az énem egy deszkán.
- Rettenet. -- Bukás -- ?
- Valahol kikötő vár.
-
- Óceán -
-
- Óceán - Óceán -
- Tenger morajlás,
- Az ég nem tudja,
- A nap mikor virrad.
-
- Óceán -
-
- Óceán - Óceán -
- És emberi magány.
- Karcsapás.
- Nincs hatás. - Nincs hatás -- ?
-
- Óceán -
-
- Óceán - Óceán -
- Benne az idő elsüllyed.
- Az énem egy deszkán.
- Véletlen -- ? Rendszabály -- ?
-
- Óceán -
-
- Tűz
-
- Akkor, abban az időben,
- Minden fényes volt,
- A ragyogó felhők az égen,
- A kertre nyíló ajtók,
- S a tűz a szív közepében,
- És a tűz a fák közt az ágakon,
- A lángoló táncok szenvedélye,
- Amikor a lélek lángolón dalolt.
-
- Akkor megéreztem,
- Hogy minden eleven, élő,
- a vérembe hatolt egy
- égető, gyönyörűséges erő;
- lánggá vált minden,
- zölddé, kéklővé, arannyá,
- még a kő is,mely hideg s szürke
- ragyogott mint a skarlát.
-
- S azóta számomra
- Sehol sincsen sötétség,
- Örökre ragyognak
- A dolgok, mind örvendetesek;
- És az ajtók tárva-nyiva
- az éjjelre néznek, az izzó kertre,
- és a kert közepén rózsásan
- még a halál felém nevet.
-
- Hát ez nem furcsa!
-
- Minden éjszaka egyre komolyabb, egyre fagyosabb,
- Jóllehet az augusztusi hónap még csak most vette kezdetét,
- S azon gondolkodom: hisz most előbb-utóbb
- Az őszi fagy nemsokára már feleszmél.
-
- Hát nem furcsa ez? Lehullnak a zöld lombok
- s a virágok a nedves földbe eltűnnek,
- De ellenben - furcsa - az élet még eleven,
- A föld benselyében kemény rügy szendereg.
-
- És maga a föld, az elpusztíthatatlan,
- a hógörgeteg alatt a mélybe merül,
- de még csak azt tudja, véghetetlenül sóvárogva,
- hogy a világ ismét majd felmelegszik és kiderül.
-
- Ekkor majd, ahogy Jónást a hal,
- rabló zsákmányát a napvilágra kihányja.
- A zöld nemzedék a síkságról a hegy tetejére
- épkézláb felzarándokol, a naptól erőssé válva.
-
- Ezért nem aggaszt, hogy augusztus havának közepén
- már az éjjel bekukkant az ősz a világba.
- Mit is izgatna a hideg évszak, a hosszú, a sivár!
- Mit is izgatna a durva homályos hal száj!
- Aki él, élve hagy ott minden változást.
