Üzenet 2005/3. Kosztolányi Dezső

Brestyánszki B.R.
A dramaturg naplójából

- egy "irodalomszínházi" előadás margójára

Nem ismerem őt. Nem eléggé. A szabadkai költő.

Beszereztem mindenféle irodalmat. Amit ő írt és amit róla írtak. Furcsa ellentmondások. Poros kisvárosba született nagyvilági, arisztokratikus író. "A szeretet kéjence és kurafija" de szerető férj és családapa. Hipochondria és rák. Halálfélelem és a halálvágy. Ismét csak a halál. De szabadkai - és ez már szinte természetes.

Sok. Nem tudom merre menjek. Földhöz csap a kép ami fokozatosan kialakul. Kiírok mindenfélét, több mint 50 oldalnyi anyagom van, szűrni kell, de nincs szívem. Mesélem, majd mutatom Hernyák Gyurkának, olvassuk, vitatkozunk, de végeredményben ő is tanácstalan. És rettenetesen szorít az idő. Meg kell indulnunk valamerre.

Önmagát homo aestheticusnak tartja, aki "elítéli az erőszakot, mert rút, az, aki sohase tűrné, hogy az ízléstelenség arcul üssön egy öregasszonyt, akár vörös mosónő az illető, akár fehér grófnő", viszont "a középszerűség halhatatlan. A hitványság örökkévaló", és kíváncsisággal meg részvéttel fordul az elesettek, a kivetettek, az utcalányok felé. "Utcai nő: Lanyházó esőben, délután esernyő alatt. Száján egy behegedt seb, már meggyógyult, de olyan, mint egy rózsaszín, bársonyos hernyó." "Aranka reggel táncol szeretőinek, ellenző alatt. A fürdőkádban ül és locsogja a vizet." "Rózsi azért lett kurva, mert az ura egyszer azt mondta neki, a kurvák most gazdagok." Vagy a "Fekete Manci, a szögletes arcú, kék szemű, román buja utcai nő" aki "a vendéget fűteni igyekszik a legdisznóbb beszédekkel." Nem idézem. Egy külön történet. És aztán megírja róluk a Lankadt ibolyát. "...Nyúlszőr boáját is / azért viseli, hogy alkalomadtán / legyen mivel védekezni, formálni / fejét s maga elé tarthassa, vagy belé- / harapjon. Sokat szenvedett nagyon. / Kevés öröme volt. Megcsalták, félrelökték. / Harminchárom éves. Mint Krisztus / abban az időben, mikor keresztre feszítették." Amennyire megdöbbentő az empátiája annyira kegyetlennek tűnik az elhatárolódása. "Természetesen együtt érzek szenvedő embertársaimmal. Nem vagyok azonban hajlandó verseimhez külön orvosi bizonyítványt is mellékelni, mely azt tanúsítja, hogy mennyit szenvedek miattuk, hogy nekem is fáj az, ami nekik, hogy vérzem, ha kést döfnek belém és beléjük, hogy a művészi teremtés mindig emberi gyötrelemből fakad. Ezt szigorúan magánügynek tekintem. A közügy a mű." És éli tovább életét felesége mellett, akihez kegyetlenül őszinte: "Megszoktalak, akár a levegőt, / bármerre nézek, mindenütt te vagy, / szekrényem alján, a fiókjaimban, / az agyvelőmben és nem veszlek észre." ...mégis, lelke mélyén valahol "Megszoktam, akár a levegőt. / Ő adja nekem a lélegzetet."

De félre mindezt. Félre Heddát, félre Párizst, félre Csáthot. Most nem lehet korhatáros előadást csinálni, nem ez a feladat. Pedig mennyi különös, egyéni és megdöbbentő Eros-Thanatos párhuzam található az életében! Talán nem is találkoztam még emberrel, akire ez ennyire jellemző volt. Egyszer megérne egy misét...

Naplójában található egy idézet Pascaltól: "La silence éternel des espaces infinits m'effraie." (Félek a végtelen terek soseszűnő csöndjétől.) Gyurka javasolja, és igazat adok neki: egy valami van Kosztolányinál, ami elkerülhetetlen. A halál. Amelynek tudata nélkül képtelen lett volna alkotni. Le is írja, hogy, "ha nem lenne halál művészet se lenne", de talán a legszebben a következő szavak tükrözik ezt: "Ha a lélek elborult, néha órák tompa egyhangúsága után tündéri káprázatban van része. Hirtelenül észrevesz például egy pohár vizet a folyékony frissességével, a tündökletes briliáns csöppjeivel, vagy valami narancsszín fénykévét, mely egy karosszék barna bársonyán lobban föl az alkonyatban, s ezekben fedezi föl az élet szépségét, örömét, ígéretét. Egyébként képtelen ilyen megfigyelésre. Csak az láthatja meg igazán a világot, aki távozni készül." Talán ennek tudata ajándékozta neki a kegyetlen kínokat, amelyek halálához vezettek, de amelyeket meg kellett élnie ahhoz, hogy művészete beteljesedjék. És ő - azt hiszem - kész volt megfizetni ezt az iszonyú árat. Itt valahol szorul egy abroncsba halálfélelme és halálvágya . "Mint régi, szent apáca, úgy vágyja már a mennyet, / hogy csak bélpoklost ápol s mert a sebet utálja, / magát megbüntetendő felszürcsöli a gennyet: / úgy én dühös rajongó, aki e korba senyved / s hományban, állatok közt a tiszta fényt csudálja, / dacból sarat zabálok és kortyolom a szennyet." De maró gúnnyal és öniróniával áthatott narcisszoid gőgje még itt sem hagy alább: "Tükör elé álltam - én, ripacs - lehunytam a szemem, s szemem rése alól kémleltem tükörképemet, milyen leszek majd, mint halott. Még a szájamat is kinyitottam, hogy a kép valószerűbb és borzalmasabb legyen." Lenyűgöző. Ez a nyílt arcátlan őszinteség, amivel leírja azt, amivel gondolatban már szinte minden ember eljátszadozott, ám lesütött szemmel tagadja, mintha a halál erkölcstelen volna... ez lenyűgöző. Valami hihetetlen méltósággal vágja pofon és provokálja a halált, ami aztán végzetesen és hatványozottan üt vissza. Erről kellett előadást csinálni. Az emberről, aki arra tette fel életét, hogy a halállal küzdjön meg, és csak ritkán, eldugott, csöndes pillanatokban lehetett fáradt és gyenge. Dantet idézte naplójában: "L'homme n'avait le droit d'étre trés fier. Il n'est qu'un sac de cuir avec quelques overtures sur l'extérieur" (Az embernek nincs joga arra, hogy túlzottan büszke legyen magára. Nem más, mint egy bőrzsák, melyből néhány rés nyílik a külvilág felé.)

Az előadás (a szöveg) lényegében ebből az érzésből fakadt. A költőről szól, aki két világ között vívódott. Kacérkodott a halállal, amelynek simogatását folyton az arcán érezte, mert szüksége volt rá. Szüksége volt rá ahhoz, hogy élni tudjon, ahhoz, hogy alkothasson. Paradox módon lételeme volt a haláltudat. Ugyanekkor szüksége volt feleségére is, aki életre hívó józansággal tette lehetővé számára, hogy alkosson, aki megteremtette neki az alapvető életkörülményeket, aki hű kísérője, megértő társa volt mindvégig.

A fatalitás világát az előadásban a hat démoni figura - hetedikként élükön a halállal - testesíti meg. A három örökké provokáló férfi és a három nő, a halál csatlósaiként hálózzák be Kosztolányit, és ezt ellenpontozandó jelenik meg időről időre Ilona, a felesége. A költő e két világ között vívódva tudatosan sodródott az elkerülhetetlen felé, de ez a sodródás termékeny út volt.

Halála előtt írt naplójában van egy furcsa önéletrajz-váz, amelynek titokzatos utolsó sora a következő "Eltitkolni, amit tudok."