Üzenet 2005/3. Kosztolányi Dezső

Kőrösi Zoltán
Hazánk szíve (regényrészlet)

Hirtelen, ahogy ott térdelt a földön, összegörnyedve, előreejtett vállal a kislámpa permetező fényében, hirtelen mozdulni se tudott, súlyosnak és tehetetlennek érezte a testét.
Mintha az izmok, amelyek idáig segítették, s az imént még gondolattalan magabiztossággal lódították Anya mellé, most merev és tehetetlen csontokká kötődtek volna, vagy mintha az akaratától függetlenül valami soha nem tapasztalt erő szögezné le a kőhöz, valami nemtörődöm és vak súly, ami ráadásul csak úgy mellesleg lapította össze ezt a két testet, Anyát és őt, összenyomta őket, hogy el se tudjanak már válni sohasem, s már tovább is gördült, odahagyta az ő megcsontosodott és mozdulatlanságra kárhoztatott, ormótlan testét és Anyát kötényes, szoknyás, papucsos alakját, ami már most, ebben a pillanatban is csak olyan volt, mintha Anya lenne, holott világosan látszott, hogy nem lehet az, olyan volt, mintha Anya arca, a barna bőre, a kövérkés, hízásnak indult teste volna, holott látszott, hogy ez a földre ejtett pongyolaként szétterülő halom nem lehet az, aki valósággal Anya volt, az, aki az imént még a tükör előtt dudorászott, felkapcsolta a lámpát, aminek a fénye most is egyszerre csillog a falikaron és a tükörben is, megkettőzve, mint ahogy a tágra nyílt szemében látja ő is önmagát, látja azt a testet, amit Liszinek hívnak, de közben látja Anya szemét is, és rajta azt a hűvös, áttetsző párát, ami összetapadva, akár valami hártya, elfedte már Anya szembogarát.
Amikor a halottszállítók az emeleti fordulóban kanyarodtak, hallani lehetett, ahogy Anya teste előrecsúszik és tompa puffanással nekütődik a bádogtepsinek.
Nem fújt a szél, megült a köd a házak között, reggel valami havas eső szitált, nem tudott kisütni a nap.
Liszi továbbra is heti pontossággal leveleket írt Durstnak.
Megírta, milyen egyedül állni a konyhában, a kredenc előtt.
Milyen megnyitni a falikutat, és aztán csak hagyni, hogy csorogjon a víz.
Megírta, miként dereng át a fény hajnalban a redőny rései között, mintha egy háló emelné ki a mélyből a szobát, benne Ani nyugtalan forgolódását és az óra egykedvű kattogását.
Megírta, hogy az óvodában a gyerekek eleinte megijedtek a hegedűjétől, de később annál inkább megszerették, a bejárathoz új faliújságot is készítettek, ahová a gyerekek is kirakhatják a rajzaikat, és ő pedagógusnapra jutalmat kapott.
Megírta, hogy milyen érzés látni az épülő Erzsébet-hidat, és hogy Éváék sokat járnak korcsolyázni, evezni, ki a Római partra, néha még őt is hívják, de már nem nagy meggyőződéssel, hiszen látják, hogy kerüli a társaságukat, ha valakit nem tudtunk megszeretni, akkor nem szabadna, hogy hiányozzon.
Megírta, hogy Ani egy volt hivatásos közvetítő révén egy New Jersey-ben élő magyar férfival kezdett levelezgetni, egészen jól alakult az ügy, olyannyira, hogy az az amerikás férfi levélben már megkérte a kezét, sőt, jól a papírok közé bújtatva egy vékonyka karikagyűrűt is küldött neki, mondjuk úgy, aféle jelzés gyanánt, hogy komolyak a szándékai, pedig személyesen még nem is ismeri, csak a fényképét nézi meg nap nap után, de Anit most sem lehet kiszámítani, Anya temetésén a koporsó után dobta ezt a gyűrűt, igaz, levelekben továbbra is válaszolgat a férfinak, aki kész volna azonnal Magyarországra utazni.
Megírta, hogy milyen az, amikor este mindketten otthon vannak, és levelet írnak.
Az egyik boríték Amerikába, New Jersy-be indul, a másik a Városmajorhoz.
Józsika lassan végez már lakatos ipari tanulóként, de senkire se hallgatva rossz úton jár, a Kaldenecker-gyerekkel minden nap kocsmába mennek.
Megírta, hogy hazugságban élni nem bűn, nem szokatlan, sőt természetes állapot, nem volna szabad hát, hogy ennyire fájjon az embernek, miért fáj, még a kérdésnek sincsen értelme talán, ki érti ezt.
Anya halála után három hónappal, a május elsejei ünnepléseket követő héten Durts egy délután megvárta Liszit az óvoda kijáratánál. Könnyű volt a levegő, alig egy órája zápor söpört végig a városon, aztán a zivatar után kibújt a nap, fémes, kékeszöld, vad színekben csillogtak az ázott lombok.
Durst a kerítésnek dőlve várt, öltönyben, nyakkendőben, könnyű tavaszi kabátban. Hazakísérte Liszit, de nem egyszerre mentek fel a lépcsőn, Durst nem szerette volna, hogy lakók meglássák.
Liszi résnyire nyitva hagyta az ajtót, még az utcán elmagyarázta Durstnak a járást, az előszobai falitükörnél várta.
A tanár kopogtatás nélkül, csendesen lépett be a lakásba, követte Liszit a félhomályos hálóba, a kabátját is ott vetette le. Világított a fehér inge a derengésben. Átkarolta a lányt, ráhajolt és megcsókolta. Liszi lassan rádőlt az ágyra, az orra megtelt a férfiból áradó kesernyés illattal. Érezte, ahogy Durst a blúzát próbálja lehúzni róla, felült hát és segített neki, majd levetette a kombinéját és a bugyiját is, egy borzongó pillanatig ott állt a tanár előtt meztelenül.
Durst lassan, óvatosan hatolt belé, Liszi megemelte a csípőjét, csak egy villanásnyi éles fájdalmat érzett, s aztán Durst görcsös lihegését hallgatta, összefolyva, mint a csöndet.
Behunyta a szemét, hogy sötétben legyen, mégis, mintha messziről szél zúgását hallotta volna, dúdolni kezdett magában hang nélkül valami dallamot, átkarolta a tanár nyakát és békesség fogta el, elmondhatatlan, újfajta nyugalom, nem is kellett jól megjegyeznie ezt az érzést, tudta, úgysem veszíti el többé.
Akkortól hetente, ha lehetett, s Durst el tudott szabadulni, hetente többször is szeretkeztek.
Liszi is tegezte már a tanárt, és persze nem írt a lakásukra több levelet, a főiskolára címezte csupán a borítékokat, s persze ritkábban, mint a testi kapcsolat kezdete előtt.
Durst a szerelmeskedések után olvasnivalókat ajánlott neki, olykor koncerteket is, amikre jól tenné, ha elmenne a barátnőivel, vagy bárki mással, aki elkíséri. Liszi a félretett pénzéből Ani segítségével vett egy Supraphon táska-lemezjátszót, így már lemezeket is hallgathattak, Durst legnagyobb kedvence Beethoven volt, és szerette az orosz romantikusokat is, lehunyt szemmel, a fotelban hátradőlve hallgatta a zenét, azt mondta egyszer Liszinek, milyen szép lenne, ha nem volna többé idő, vagy ha volna is, de holmi fortély révén meg lehetne állítani, így, ahogy még érzi a lány illatát, félálomban ül itt az ablaknál, s a keze fent maradna a levegőben, ez a kép és ez az érzés jelentené a tökéletes boldogságot.
Liszi megittasulva, boldogan olvasta a tanár hetente érkező leveleit, azokon a napokon, amikor nem találkozhattak, naponta többször is elővette a papírlapokat. Durst olyan szenvedélyes hangon szólalt meg ezekben a levelekben, akár egy kamasz, vidám volt és csipkelődő, érzékeny és követelőző, türelmetlen és szerelmes.
- Te büdös, te olyan szép vagy, te olyan jó vagy, hogy én meg se érdemellek téged - írta a lánynak.
A megállapodásuk értelmében nem mutatkoztak nyilvánosan.
A megállapodás azt jelentette, hogy Durst a lány értésére adta, az ő presztizse, főiskolai állása, tanári tekintélye és társadalmi ismertsége teljességgel lehetetlenné teszik a válást, mint ahogyan azt is, hogy bárki is őt egy házasságon kívüli kapcsolattal meggyanusítsa, s hogyne értené meg, ha Liszi ezt nem viseli el, nem csoda az, ha többre vágyik egy ilyen szép, fiatal lány, egyébként is, ő már lassan öregember lesz, nézze csak, egészen magasra kopott már a halántékánál a haj, szóljon csak Liszi, és máris szabad, mi több, szólni se kell, azt teszi, azt teheti, ami jólesik neki, vele egyáltalán nem kell törődnie.
- Te büdös, te olyan szép vagy, te olyan jó vagy, hogy én téged meg se érdemellek.
Ezerkilencszázhatvannégyben, az Erzsébet-híd felavatásán szorosan egymáshoz préselődve ott álltak az ünneplő tömegben.
November közepe volt, mégis sütött a nap, és Liszi tudta, akár áll az idő, akár észrevétlen sorjáznak a napok, ha most akarná, elég volna felnyújtani itt, a tömeg közepén a két karját, és már röpülhetne is, olyan könnyű, akár egy madár, mi ez, ha nem a boldogság.
Íme, tudja már, milyen a világ: tág és kimeríthetetlen, csak ismerni kell a rejtett járatait, és meg kell csinálni, végig kell menni rajtuk, nem a cél a fontos, hanem az elhatározás.
Két évvel Anya halála után, a temetés évfordulóján Liszi korán reggel indult el hazulról. Indulás előtt még benézett Anihoz, látta, hogy a húga mélyen alszik, nem akarta zavarni, csak a redőnyt húzta föl félig, hogy besüthessen valamennyire a nap.
Ej, te Ani, még milyen hangosan szuszog is, ki- és bejár benne a levegő, mintha vendégséget tartana.
Lusta kutya.
Délután, amikor hazaért, Ani még ugyanúgy feküdt.
Hideg volt már a teste, a takarója alatt ott hevertek Anya kiürített gyógyszeresüvegei.
Dorlotin.
Előző este a mosogatás miatt veszekedtek, Ani, ha rossz kedve volt, nem végzett el semmit, de még a holmijait is szertehányta a lakásban, összevissza helyeken a ruháit, a koszos tányérokat. Liszi immár sokadszor tett ezért szemrehányást neki, most azonban Ani nagyhirtelen abbahagyta a perlekedést, és a mutatóujját rászegezve tréfásan annyit mondott: megállj csak, te kutya, még a végén nem hagyok rád semmit.
- Ne is hagyj, te lusta kutya.
Kelj fel, te lusta kutya.
Jaj, kelj fel, te lusta kutya.
Jaj, csak aludj, te lusta kutya.
A takaró alatt Ani a kezében szorongatta a családi fényképalbumot, sok-sok kép, cakkos szélű fotográfiák a selyempapíros, barna bőrkötéses albumban, aminek a fedelén egy agancsos szarvas bőgte a lenyugvó nap korongja felé a soha nem múló bánatát.
Kinyitva hevert azon az oldalon, ahol Anya mosolyogva tartotta a fényképezőgép lencséje elé az újszülött Anit, Liszi mellettük állt Apával, fogja a kezét, ő meg átöleli a vállát, Apa is mosolyog, a hajdani Bakáts téri üzlet előtt, a fák alatt, Gyermekélet-fotográfia, Wesselényi utca hatvanhárom.
Kétsoros búcsúlevél: "Nem bírom már ezt így, Anya nélkül. Bocsáss meg, Liszi!"
A mentők tudatlanul jöttek, Kis Károlyné, Lucie hívta ki őket, azt hitték, beteghez érkeznek, láza van talán a kis angyalkának, kérdezték tréfálkozva, nagy hangon a bejáratnál.
Nem vitték el aztán Anit, a rendőrséget se várták meg. Siltes sapkájuk megcsillant a lámpafényben, amikor behúzták az ajtót.
Másnap Liszi a Szvetenay utcai Kórbonctani Intézetben érdeklődhetett.
Barna, fényesre mázolt szárnyasajtajtó, az üvegtáblán ujjnyomok.
- Öngyilkosság. Már reggel megcsináltam. Kevés ostya volt a gyomrában - mondta szenvtelenül a szemüveges, fiatal orvos. Nézte Liszit, majd kilépett a folyosóra, rágyújtott egy cigarettára és hozzátette még bizonytalanul: - Sajnálom.
A Kozma utcában volt a temetés, Anit Anya mellé fektették, oda, abba a sírgödörbe, ahová két évvel előtte egy váratlan mozdulatával az Amerikából kapott karikagyűrűjét beledobta.
Már a végére járt a szertartás, amikor Liszi halványan elmosolyodott. Nézte a köveket szerteszét a temetőben, a kerítésnél a kopaszodó fákat, amelyeket a sűrűsödő ködben inkább csak sejteni lehetett már, mint látni.
Kint is, bent is az egész világ. A nehéz tudás, ami, akár az ólom, megülepszik a szívben vagy inkább valahol a gyomor alján. Végleges és változtathatatlan, ahol már nem mozdul az élet. És, mint akinek egy kedves emléket idéztek fel, mosolyogva bólintani akart, de ehelyett, akárha köhögés tört volna rá, nevetni kezdett, mélyről, szinte a gyomrából tört föl a hang, előbb csak valami csuklásszerű kényszer, majd egyre hangosabban, már görcsössé válva, úgy, hogy előre-hátra hajladozott, és egyre csak nevetett, önkéntelenül is meg-megütötte közben a mellkasát, mintha így akarta volna bentszakasztani a hangot, mert valósággal fájt, szaggatni kezdte már ez az ellenállhatatlan inger, abbahagyni mégse tudta, és zokogott, egyre hangosabban zokogott.
- Ne sírj, drága Liszi, ne sírj.
- Nem sírok, csak a szemem könnyezik.
Hol a forróság, hol a hideg.
Úgy izzadt, hogy valósággal könnyezett az arca.
Fáztak még az emlékei is.
Ani halála után Liszi elcserélte a lakást: az Angyal utcaiért két kisebbet szereztek, egyet neki és egyet Józsikának, Éváék a pártközpontba bejáratos férjével akkor már a Pasaréti úton laktak.
Liszi közelebb költözött az óvodához, Zuglóba, másfél szobás, kertre néző kis lakása mindössze három utcára volt attól a régi háztól, a Dorozsmai utcától, ahol egykor Apa bérelt nyaralót.
Durst János ide, a zuglói lakásba már szabadabban járhatott, Liszi kulcsot is adott neki, jöjjön csak, amikor akar. A lakást úgy rendezte be, hogy a nagyobbik szobát valósággal dolgozóvá alakította, íróasztallal az ablak előtt és kényelmes bőrszékkel, akár egy főiskolai irodában. Durst hetente kétszer, háromszor érkezett, néha együtt is ebédeltek, a tanár olykor, minden szó nélkül, pénzt hagyott a ruhásszekrény felső fiókjában, ott, ahol neki is volt egy-két zoknija.
Liszi reggelente járt az óvodába, szerette a gyerekeket, ő maga, mint vezető, nem vitt csoportot, csak foglalkozásokat tartott nekik, különösen a környezetismeretet, kockás füzetekbe írta a feladatokat, abból olvasta fel.
Mondjatok gyümölcsöket, alma, körte, cseresznye, eper. Ezek egy kosárba kerülnek, ugye, hiszen gyümölcsök.
Fiú, lány, néni, bácsi, férfi, nő, gyerek, ezek is összetartoznak, ugye, hiszen emberek. Mi itt mind emberek vagyunk.
Autó, repülő, vonat, hajó. Ezek közlekedési eszközök.
Labda, síp, karika, építőkocka. Ezek játékok.
Ló, kutya, cica, szarvas, oroszlán. Ezek állatok
Kapa, kasza, kalapács, ásó. Ezek szerszámok.
Kenyér, kakaó, kolbász, vaj. Ezek ennivalók.
Délutánonként szívesen Liszi mesélt is, felolvasott, vagy a maga kitalálta történeteket mondta el, az ágyak mellett guggolva a kezével még meg is mutatta a szereplőket, tátott pofájú farkasokat, nyulakat, királylányokat és soha nem volt állatokat. Legjobban azonban énekelni szeretett, halkan, szinte csak gyámolítgatva a gyerekhangokat énekelt velük, vagy a hegedűjét elővéve hagyta, hadd próbálgassák ők a dallamot, folyton elnyújtva a ritmust, mint sétakor a le-lemaradók, akik már szinte el is engedik a közös kötél végét.
November hetedikére, az ünnepre, mint az óvoda vezetőjének, beszédet kellett mondania. Durst két délután is segített neki, ötleteket adott, átolvasta és gyakoroltatta a szöveget, úgy hasson, mintha ott helyben rögtönözné.
Dalolnak a madarak, ágról-ágra szállanak, mint szabadság zászlait, lebegtetik szárnyaik.
A nagycsoportosok műsort is adtak a járműjavító bordó függönyös nagyszínpadán, a kerületi tanácselnök és a végrehajtó bizottság tagjai előtt.
Valamikor réges-régen bilincs volt a szovjet népen.
De november hetedikén fegyvert fogott minden szegény.
Éjjel-nappal szólt az ágyú, s annyi vér hullott a hóra,
Hogy vérpiros lett azóta a szovjet nép lobogója.
Egyszer, egy tavaszi délutánon Durst elvitte Liszit a Kálvin tér melletti Badacsony étterembe.
Sütött még a nap, megtört a fény az étterem maszatos, foltos, nagy üvegtáblás utcai oldalán. A bejáratnál ácsorgó fehér inges, csokornyakkendős pincér hátul, a derekán összekulcsolt kezében egy kissé megszürkült, kékszegélyes kendőt szorongatott, azzal legyintgette néha a legyeket. Kesernyés dohányfüst lebegett az asztalok fölött, a csapos ráérősen zörgött a süteményes hűtőpult mögött az üvegpoharaival és kiskanalaival. Durst a barna, keskeny hajtókás öltönyében volt, nyakkendőben, a főiskoláról érkezett, már várta Liszit. Egy idősebb, ősz hajú, szemüveges férfi ült az asztalánál.
- Kedves tanárkollégám - mutatta be a férfit a lánynak.
- Kedves volt tanítványom - mutatta be a lányt a férfinak.
Ebédeltek is, noha már elmúlt ebédidő. Liszi némi szabódás után rántott gombafejeket rendelt rizzsel és tartármártással, a férfiak megittak két-két hosszúlépést is, ha már ebben az étteremben ülünk, nevetett Durst, hogyan mehetnénk el borivás nélkül, a név kötelez.
Szép délután volt, a nyitott étteremajtón át látszott, ahogy odakint lassan sötétedni kezd.
Durst aranyszínű karóráján csillogott a lámpafény.
Az idősebb kolléga szorgalmasan bókolt Liszinek, időnként Durstra sandított, mint aki kérdezni akarna, aztán inkább mégis hallgat.
Sokat nevettek, valami könnyűség bújkált bennük, könnyűség, amivel könnyű szeretni és amit csak szeretni lehet, legalábbis Liszi így érezte, minden egyszerűnek és barátságosnak tűnt, még a pincér mogorva, bajuszos arca is. Durst kijelentette, hogy Lisziben sokkal több rejtőzik, mint egy mégoly kiváló óvónőben, nem egyszerűen szép és csodálatosan fiatal, hanem kivételes érzéke van a művészetek iránt, érzékeny és fogékony, igazi műértő, a kolléga bólogatott, Liszi hálásan elpirult.
A Kálvin téren búcsúztak el egymástól, a két férfi szertartásosan kezetcsókolt Liszinek.
A Gellérthegy fölött még vörösen izzottak a felhők, holott az utcákat, a házakat beszitálta már az alkonyat.
- Mint egy hatalmas sörnyitó, ugye? - mutatott Durst a szabadságszoborra.
- Sörnyitó? Szépen vagyunk! Csak vigyázzon, tanár úr, hogy meg ne hallják, amit beszél! - nevetett a lány.
Hazafelé Liszi taxiba ült, egészen a lakásáig vitette magát. Szinte táncolva szaladt fel a lépcsőn, hamar az ágyba feküdt, szívdobogva arra riadt fel nemsokára, hogy észrevétlen elaludt.

- Azok a fények - motyogta. - Azok a fények.
Aztán, mint aki valami nehéz lidércnyomásból ébred, mély, álomtalan alvásba zuhant.
Fel, kommunista íjjú sereg, hajnal vezesse léptedet!
Úgy indulunk, mint zúgó vihar és úgy áradunk, mint a dal.
Édes hazánkért a forradalmi pártért, a néppel tűzön-vízen át.
A tanár családja sohasem szerzett tudomást a kapcsolatukról.
Liszi harminchat éves volt már, amikor elszánta magát a terhességre. Kivárta az időt és csak a harmadik hónap elteltével mondta meg a férfinak, hogy állapotos.
- Ha meg akarod tartani ezt a gyereket, akkor soha többé nem találkozhatunk - mondta Durst. - Én nem engedhetem meg magamnak, hogy ez az egész kitudódjon.
- Azt mondtad, csak addig kell várni, amíg a lányod iskolába jár. Már harminchat éves vagyok.
- Tudtad, hogy feleségem van és gyerekem. Ha meg akarod tartani ezt a gyereket, akkor soha többé nem találkozhatunk.
- Megtartom, és akkor többé nem leszek egyedül.
Másnap a tanár elment Zuglóba, már a lakásban várta Liszit. Lehúzta az ujjáról a karikagyűrűjét, odanyújtotta Liszinek.
- Tedd el, ez legyen a tiéd. Te érdemelnéd meg igazán.
- Amíg terhes vagyok, nem jöhetsz ide többet - mondta Liszi. - Sétálhatunk, találkozhatunk, de addig ide nem jöhetsz.
Nézte Durst kezét, az ujját, milyen fehér a gyűrű nyoma.
Hetvenkettő májusában szülte meg a lányát, az anyja után Ilonának nevezte el. Ilona, Ilike.
Vágó Ilona.
Durst eleinte ritkábban járt hozzájuk, majd, ahogy a kislány már nagyobbacska lett és kevesebbet sírt, akkor újra hetente többször is megérkezett.
Ilike apának szólította a tanárt, felmászott az ölébe, amikor zenét hallgatott, és néha ott, az íróasztalnál jól befészkelődve el is aludt.
Liszi a saját óvodájába iratta be a kislányt, így volt a legegyszerűbb. Az általános iskolában belépett a szülői munkaközösségbe, ő szervezte a kirándulásokat, csaknem mindegyikre el is ment, segíteni a tanárokat. Délutánonként Ilikével együtt tanultak, ha nem volt szép a füzetek külalakja, újrairatta a kislánnyal az órai munkát és a házifeladatot is.
Durst hetente kétszer, háromszor érkezett, néha együtt is ebédeltek, olykor, minden szó nélkül pénzt hagyott a ruhásszekrény felső fiókjában, ott, ahol neki is volt egy-két zoknija, inge, fehérneműje.
Egyszer Prágából egy pár bakancsot hozott a kislánynak.
Liszinek lemezeket vett, olyan felvételeket, amiket ő is szeretett, s amiket szerinte Liszinek is érdemes többször meghallgatnia.
Ilike az általános iskola után közgazdasági szakközépiskolába ment, hamar kitűnt, hogy a számoláshoz van a legtöbb érzéke. Liszi minden reggel tízórait csomagolt, délután aggodalmasan kikérdezte mindenről, beleértve az ebédet és az osztályzatokat is. A kislány engedelmesen válaszolgatott, mégis, sokszor az járt Liszi fejében, vajon hogyan tudná elmondani neki, az volna a könnyebbség, ha hagyná magát szeretni.
- Tudod, ahhoz, hogy szeressenek bennünket, előbb nekünk is szeretni kell. Akkor kaphatsz szeretetet, ha te is adsz.
- Igen, anya.
Durst még a nyugdíjbamenetel után is tanított a főiskolán, nagytekintélyű tanárnak számított, akinek kivételes érzéke van a művészetek iránt, nagytudású ember, érzékeny és fogékony, igazi műértő, akit nem csak eltávolítani, de pótolni is nehéz feladatnak tűnt.
Ezerkilencszázkilencvenegy májusában, amikor Ilike az érettségire készült, a vizsgaidőszak kezdetekor Durst agyvérzést kapott.
Liszi napokig hiába várta, se üzenet, se telefon, végül a bátorságát összeszedve a főiskolán érdeklődött, így tudta meg a hírt.
Mentő vitte el, az irodájában lett rosszul.
Az agyvérzés következtében Durst beszédképtelenné vált, mozogni is alig tudott, állandó ápolásra szorult. Ennél is súlyosabb volt azonban, hogy a vizsgálatok áttételes rákot mutattak ki a szervezetében, már műteni sem lehetett.
Liszi régóta foglalkozott már a gondolattal, hogy az óvodából nyugdíjba vonul, nem csak az eljárt idő miatt, hanem mert a rendszer megváltozása óta néha úgy érezte, az óvónők, s az önkormányzati tisztségviselők is másképpen néznek már rá.
Ugyanazok a tisztviselők, ugyanazok a kollégák, mégis, mintha őt hibáztatnák valamiért.
Arról is lehetett hallani, hogy a közlekedési vállalatnak nem éri meg fenntartani az óvodát, sokkal okosabb volna összevonni valamelyik önkormányzati intézménnyel, a helyiséget pedig eladni, vagy bérbe bocsájtani. Liszi kérte hát a nyugdíjaztatását, öszecsomagolta az irodai íróasztalából a holmijait, külön, fűzős dossziba rakta a régi rajzokat, amiket a gyerekektől a sok év alatt őrizgetett
A rákövetkező héten elment a Városmajorhoz, becsengetett.
A fülledt melegben annyira rátört az izzadás, hogy szinte könnyezett az arca.
Hallgatózott, de nem jött az ajtón túlról semmiféle nesz.
Fekete-fehér kockákból volt kirakva a folyosói padló, itt-ott repedések szelték át a négyszögeket.
Kanyargós karavánutak a síkságon át.
Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton.
Liszi éppen azon gondolkodott, hogy csengessen-e újra, amikor kaparászás hallatszott odabentről, majd kulcs fordult a zárban, és ott állt előtte felöltözve, utcai ruhában a tanár felesége.
- Jó napot kívánok - mondta Liszi. - Ne haragudjon, hogy zavarok. A tanár úr egy régi tanítványa vagyok.
- Emlékszem magára - bólintott az asszony. - Még a nevére is emlékszem. Alíz, ugye?
- Igen. Liszi.
- Sajnos, most nem alkalmas a látogatás, a férjem nagyon beteg.
- Igen, hallottam róla, azért vagyok itt.
Liszi elmondta Durst feleségének, hogy óvónőként dolgozott, de ért a betegápoláshoz is, s mivel éppen munka nélkül maradt, a lehető legkisebb fizetségért szívesen elvállalná Durst ápolását. Segítene a gyógytornásznak, a logopédusnak, bevásárolna, megcsinálna mindent, amit kell.
- A férjem állapota visszafordíthatatlan - nézett rá az asszony. Szőke haja szoros kontyba fogva búbosodott a tarkóján. A meleg ellenére is kardigánt viselt, ápoltak voltak a körmei, akár a csillogó kagylók.
- Igen, hallottam róla, azért vagyok itt.
A következő héttől kezdve Liszi minden nap elment Durstékhoz. A tanár állapotához igazodva próbálta tanítgatni, annál is inkább, mert Durst se a logopédusnak nem volt hajlandó válaszolni, se a gyógytornász közreműködését nem fogadta szívesen. A kérdésre, hogy érti -e a hozzá intézett szavakat, nehézkesen bólintott, ám beszélni nem volt képes.
Három hónapba telt, hogy Liszin elérje, hogy Durst megpróbálja utánamondani a szavakat. Addigra már nem járt hozzájuk a logopédus, sok értelme nem is mutatkozott.
Alma.
Alma.
Autó.
Autó.
Asztal.
Asztal.
Labda.
Labda.
Megnevettetnie akkor sikerült először, amikor a Népszabadság egyik fotójára bökve önkéntelenül hangosan is felidézte Durst egyik kedvenc mondását: pislog, mint a rimóci nyúl a kandallóban. Még szinte be se fejezte a mondatot, amikor Durst valami furcsa, bugyborékoló hangot hallatott. Liszi rémülten nézett rá, s pillanatokba telt, mire megértette, hogy a tanár nevet. Elmondta mégegyszer a bugyuta szólást, s íme, a bugyborékolás csak erősödött.
A tanításra napi egy órát szánt, főként amiatt, hogy Durst erejéből nem telt többre. Vásárolt egy kazettás magnetofont, türelemmel átjászotta az otthoni lemezekről a közösen hallgatott, kedves felvételeket, s amikor már látta, hogy a tanár fáradtan hunyja be a szemét, ezeket a kazettákat indította el. Ha ő is behunyta a szemét, akár még azt is képzelhette, ott ülnek az íróasztalnál az ablak előtt, Zuglóban, lassan rájuk ereszkedik a délután.
Komoly és összetett tanítási rendszert dolgozott ki, mert a logopédus azt mondta, bármi, ami gondolkodásra, erőfeszítésre készteti a beteget, csakis jót tehet, vagyis időlegesen javulást is hozhat, s hosszabb távon lassíthatja a betegség lefolyását.
- A lefolyását?
- Igen, azt.
- Hosszabb távon?
Ha kimondjuk a szavakat, akkor részekre is bonthatjuk őket. Bemegy, kijön, átlát, összerak. A be, a ki, az át, az össze, ezek igekötők.
- Olaszország fővárosa?
- Róma. Ismételd: Róma
- Ausztia fővárosa?
- Bécs. Ismételd: Bécs.
Pislog, mint a rimóci nyúl a kandallóban.
Liszi tulajdonképpen úgy tekintett Durstra, mintha a gyereke lenne, s úgy is beszélt vele.
Gyermeke a meg nem született többi gyermeke helyett.
Ha kellett, tisztába tette, ha kellett, megmosdatta, megfésülte, borotválta.
Tanulás után a Népszabadság híreit olvasta fel neki, figyelte közben a tanár mozdulatait, nyögéseit, ha nem volt érdekes a hír, már mentek is tovább.
- Akarsz egy kis rádiót hallgatni?
- Kossuth rádió, Budapest, pontos időjelzést adunk.
A tanítvány tanítja a tanárát.
Elhozta a környezetismerethez teleírt kockás, kék füeteit, azokból tanított, haladtak előre szoros tanterv szerint.
Alma, körte, cseresznye, eper. Ezek egy kosárba kerülnek, ugye, hiszen gyümölcsök.
Fiú, lány, néni, bácsi, férfi, nő, gyerek, ezek is összetartoznak, ugye, hiszen emberek. Mi itt mind emberek vagyunk.
Autó, repülő, vonat, hajó. Ezek közlekedési eszközök.
Te büdös, te olyan szép vagy, hogy én meg se érdemellek.
Labda, síp, karika, építőkocka. Ezek játékok.
Ló, kutya, cica, szarvas, oroszlán. Ezek állatok
Sokkal több rejtőzik benned, mint egy mégoly kiváló óvónőben, nem egyszerűen szép vagy és csodálatosan fiatal, hanem kivételes érzéked van a művészetek iránt, érzékeny vagy és fogékony, igazi műértő.
Kapa, kasza, kalapács, ásó. Ezek szerszámok.
Kenyér, kakaó, kolbász, vaj. Ezek ennivalók.
Kérsz enni valamit?
Pislog, mint a rimóci nyúl a kandallóban.
A kitartó erőfeszítések valóban hoztak átmeneti javulásokat a tanár állapotában, azonban ezeket minden alkalommal egy még súlyosabb betegségbe fordulás követte. Nem használt a kemoterápiás kezelés sem, viszont olyan rosszullétekhez vezetett, hogy végül is az orvosok közös megegyezéssel felhagytak vele. Elsősorban az agyi daganatok okozták, hogy a harmadik évre Durst már se beszélni, se mozogni nem tudott, magatehetetlenül hevert az ágyában, vagy ült a fotelban, ha Liszi átrakta oda.
Már csak a szemével, a pillantásával beszélt, s ezt egyedül Liszi értette.
A család, azaz Durst felesége és lánya tisztelettel és némi értetlenséggel figyelték Liszi erőfeszítéseit, de nem is leplezett megkönnyebbüléssel fogadták az odaadását, és hamar beleszoktak a helyzetbe. Könnyebb volt úgy szeretniük Durstot, hogy akkor tehették, amikor akarták, s a feladatok túlnyomó részét az ápolónő levette a vállukról. Az erős, tekintélyes és midaddig csupán a saját törvényeinek engedelmeskedő uralkodó helyett most már egy mozdulatlanságra és némaságra kárhoztatott társ élt velük, és ez a változás egy újfajta, s korántsem csak nyomasztó csendet is hozott nekik. Nem volt ez szabadság, hiszen egy mindannyiuknál erősebb folyó sodrása vitte őket egy irányba, s még csak a kiszállás gondolata se vetődhetett fel, ám mégis úgy érezhették, s érezték is, hogy a víz fölött tiszta és friss, soha nem érzett frisseségű szél fújja az arcukat, még ha ezt kimondani, bevallani nem is lehetett.
Liszi viszont a Durst iránt érzett szeretetét átvitte a családjára is.
Szerette a tanár feleségét, mert a felesége volt, és szerette a lányát, mert az ő lánya volt.
Szerette a lakást, az ágyat, az ablak előtti süppedős fotelt, a konyhai szekrénysort, a televíziót, a bejárati ajtót, a kövek repedéseit a lépcsőházban.
Szerette Durst borotvakészletét, a csapot, ahogyan a kislavórból a borotválkozóvizet odazúdította.
Szerette a házat, a Városmajort. Olykor, ha a tanár elaludt, s kettesben maradtak a lakásban, kitakarított. Egyre inkább nem csak a Durstttal kapcsolatos teendőket látta el, noha ahhoz kétség se fért, hogy az ottlétének célja és értelme csakis a tanár ápolása lehet.
Pislog, mint a rimóci nyúl a kandallóban.
A betegség harmadik évének végére Durst állapota válságosra fordult.
Az utolsó napon, noha már hónapok óta hangot se hallatott és meg se mozdult, halkan nyöszörögni kezdett.
Liszi döbbenten tette le a kezében tartott újságot, s az ágyhoz térdelve közel hajolt a tanárhoz. Az jutott egy röpke pillanatra az eszébe, hogy Ani adott ki efféle hangokat, igen, akkor, azon a reggelen, amikor ő hagyta továbbaludni az ágyában, mert úgy hitte, csupán pihenni akar.
Ahogyan letérdelt és Durst mellé támaszkodott az ágy szélére, a tanár hirtelen, teljesen érthetetlen módon erőre kapva megragadta az ő kezét, és lassan, rettenetes lassúsággal és erőfeszítéssel az arcához húzta, egészen a szájához, és a színtelen, száraz ajkait Liszi kezéhez nyomta.
Soha nem tett ilyet, csak egyetlen egyszer, valamikor a Kálvin téren, egy pirosas fényű estében, búcsúzáskor, az is tréfa volt.
Csak egy pillanatra, aztán már nem bírta tovább tartani, elernyedt a keze és hátracsuklott a feje is.
Furcsa, szuszogásféle hang tört fel a torkából, akár egy bentrekedt káromkodás, vagy egy sóhajtás, aztán már halott volt.
Hiszen a lélek is képes odahagyni a testet, és megszabadulva a terhektől könnyedén élhet tovább.
Mint amikor egy eltévedt madár keveredik az ágak közé, és csak vergődik értelmetlenül, majd hirtelen fölcsap, ki a lombok fölé.
Már nem annyira a cél hajt, mint a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton.
A temetés költségeit a főiskola vállalta, a saját halottjuknak tekintették a tanárt.
Liszi hátul állt a gyászoló tömeg mögöt, egészen a temetői sétánynál, a fák alatt.
Arra gondolt, hogy negyven évig szerette Durstot, abból tíz évig úgy levelezett vele, mint a tanítványa, arra gondolt, hogy tíz évig fel sem ismerte önmagában a szerelmet.
Harminc évig éltek egymással, mint szeretők, és soha nem fedték fel a titkukat mások előtt.
Több, mint húsz év alatt felnőtt lett a lányukból, aki úgy szólította a tanárt: apa.
Három évig ápolta Durstot, és a család soha, egy pillanatra sem sejtette meg, hogy milyen kapcsolat volt közöttük.
Negyven év, most pedig vége az életének.
A temetés után három nappal elment a Városmajorhoz, fel a lépcsőházba, becsengetett Dursték lakásába.
Hallgatózott, de nem jött az ajtón túlról semmiféle nesz.
A folyosói padló fekete-fehér kockáit itt-ott repedések szelték át, kanyargós karavánutak a síkságon.
Löszös folyópartok a falak, bennük aprócska madárfészkek a lyukak.
Liszi éppen azon gondolkodott, hogy csengessen-e újra, amikor kaparászás hallatszott odabentről, majd kulcs fordult a zárban, és ott állt előtte felöltözve, utcai ruhában a tanár felesége.
- Bocsánat a zavarásért. Itt maradt néhány holmi, ami hozzám tartozik. A kazettáim, a kockás füzeteim. Igen, a kockás füzeteim.
- Jöjjön csak, Liszi. Örülök, hogy eljött, hiszen magának csakis hálával tartozunk.
A tanár özvegye bevezette a nappaliba, és leültette az asztalhoz.
Liszi nézte a szobát, nézte azt az asszonyt, akire számtalanszor gondolt, s aki évekig nem tudhatta, hogy ő létezik egyáltalán.
Mély levegőt vett, s halkan, mintha csak magának mondaná, mintha szinte hang nélkül dúdolna valami ismerős dallamot, elmondta neki, hogy milyen kapcsolat fűzte negyven éven át Dursthoz.
Elmondta, hogy tíz évig leveleket írt neki, mint a tanítványa, elmondta, hogy Anya halála után a tanár szeretője lett, elmondta, hogy van egy lányuk is, már felnőtt nő, elmondta, hogy van egy fiók a nagyszobájában, ahol csakis Durst ruhái vannak.
Hazugságban élni könnyű, mi több, természetes állapot, nem is szabadna, hogy fájjon.
Az asszony lehajtotta a fejét, simán hátrafésült, szőkére festett haja előrebukott az arcába. Amikor felemelte a tekintetét, Liszi látta, hogy könnyes a szeme, az ajkait szorosan összepréseli.
Nem haragudott Liszire.
Búcsúzáskor nekiajándékozta Durst karóráját, rátette a kazettákat és a füzeteket tartó doboz tetejére.
- Vigye el magával. Vidd el, Liszi. Ez az ő órája. Ó, hiszen tudod. Ha akarod, hát legalább ez legyen veled.
Liszi hetekig szinte ki se mozdult a lakásából.
Ült az ablaknál, az íróasztal előtt a kényelmes bőrszékben, nézte a kinti ködöt, az inkább csak felsejlő fákat.
Bekapcsolta a lemezjátszót, nézte a körbeforgó fekete korongokat.
Ha bevásárolni ment, néhány méter után fáradságot érzett, amikor kilépett a kapun, szédülés tört rá.
Ilike befejezte a főiskolát, egy szállodánál helyezkedett el, egyelőre a recepción. Albérletbe költözött, de naponta felhívta az anyját, talán ha valami munkát vállalnál, mondta neki.
Sorakoztak a napok, mint a jégcsapok.
Olvadt már a hó, amikor a szomszéd lépcsőházból egy ismerős megkérdezte Liszit, vajon mint ráérő nyugdíjas, takarítást vállalna-e, ő pedig azonnal, gondolkodás nélkül igent mondott. Nem is kellett messze mennie, hamar végzett és még élvezte is az érzést, hogy valami hasznosat és kézzel foghatót csinál. Az ismerős aztán beajánlotta őt egy másik helyre, s Liszi hamarosan azon vette észre magát, hogy minden napra akad tennivalója, némely némely alkalomra még több feladat is, mint amit vállalni tud.
Az idő azért van, hogy átéljük, nem azért, hogy túléljük.
Hajnalonta kelt, csupán a kislámpát kapcsolta fel, teát csinált és melegen felöltözött, sötétben utazott keresztül az utcákon. Mire felébredt a város, és munkába indultak az emberek, ő már vissza utazott, hazafelé. Eljárt dolgozni egy szállodához a Ferenc körútra, alig száz lépésre az Angyal utcai házhoz, ahol egykor lakott. Takarított egy ügyvédi irodát is, egy fodrászműhelyt és magánlakásokat. Több pénzt keresett, mint valaha is az életében, gyakran ki se nyitotta a borítékokat, csak becsúsztatta abba a fiókba, ahol még akkor is szépen rendbe rakva hevertek Durst zoknijai és alsóneműi.
Álmunkban valaki felemel bennünket, és addig forgat, amíg minden rossz ki nem potyog belőlünk.
Délelőttönként főzött, a rádiót hallgatta, és várta, hogy Ilike telefonáljon. Egyszer azt is mondta a lánya, mennyire kellemetlen neki, hogy Liszi takarításból él, mások szemetét pucolja fel.
Mindig is féltem attól, hogy egyszercsak nem marad már komolyabb okom a létezésre.
Délutánonként leült az íróasztalhoz, az ablak elé, nézte odakint a fákat, az egymásra torlódó felhőket. Vannak olyan felhők, amelyek lassan, egészen lassan kúsznak keresztül az ablak négyszögén, s vannak olyanok, hogy alig lehet követni őket.
Voltak emlékei; nagyon, túlságosan is sok emléke volt; úgy száguldottak át a belső égboltján, akár a rakoncátlan felhők.
Az ember először nem a saját ítéletében, érzéseiben, hanem a mások szemében öregszik meg, aztán lassan elfogadja a mások róla alkotott véleményét.
Pislog, mint a rimóci nyúl a kandallóban.
Néha ő hívta fel a lányát, néha Ilike telefonált, el is jött hozzá olykor, próbálta főzni tanítani, de a lány figyelme folyton elkalandozott. Engedelmesen válaszolgatott, mégis, sokszor az járt Liszi fejében, vajon hogyan tudná elmondani neki, milyen könnyebbség volna, ha hagyná szeretni magát.
Fejébe vette, ha sokáig a napba néz, jobban elfelejti, ami vele történt, s a szemén keresztül a vérét is átjárja a nap, s mindent kipusztít belőle, ami másokat megfertőzhet.
Nem mintha bármit sajnálni kellene: ez volt az az élet, amit neki találtak ki. Ez volt az az élet, ami az ő boldogsága volt.
Néha elővette a fiókból Durst karóráját, odafektette maga elé az íróasztalra. Rugós óra, régen lejárt már, nem húzza fel, nem mozdulnak a mutatók.
Mégis, ha valami fontos kérdése van, ha tanács kell és nem tud dönteni, akkor előveszi ezt az órát, kiteríti maga elé, odafekteti az íróasztalra és beszélni kezd hozzá. Halkan beszél, mintha csak úgy, szavak nélkül dúdolna valami ismerős dallamot.
Kérdezget és aztán figyel.
És látja, ahogy az arany csillogásban az óra kismutatója megrándul, majd icipicit, alig észrevehetően megindul.
Visszafelé megy, nem arra, ahogyan az időt kellene mutatnia.
Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton.
Ez volt az az élet, ami az ő boldogsága volt.
Mintha neki találták volna ki, semmi nem hiányzott.
Hol előre mozdul, hol visszafelé, beszélget vele, válaszol neki.