Üzenet 2005/3. Kosztolányi Dezső

Odorics Ferenc
Mit rejt a ládika?

(Az Aranysárkány elliptikus szerkezete)

Kosztolányi Dezső prózáját tekinthetjük az elhallgatás poétikája felé történő elmozdulásnak. Az elhallgatás poétikája nemcsak abban az értelemben hagyta nyomát Kosztolányi írásain, hogy beszélői inkább érzékeltetnek, sugallnak, körülírnak, mintsem affirmálnának, hanem abban is, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen elhallgatnak. Olyan információkat tartanak vissza, melyek - a regényolvasás hagyományos stratégiái szerint - elengedhetetlenek a narratív világ kezelhető/értelmezhető felépítéséhez. Narratív tények mellett folyamatosan hiányt termelnek Kosztolányi regényei.

Ez az elliptikus szerkesztésmód jellemzi az Aranysárkány narrációját is. A regényben születik egy fiúcska, s nem tudjuk, ki az apja. Az esemtartalmának látványa - fogalmazzunk finoman - erős érzelmi hatást gyakorol énysorozat egy jelentős ponján egy ládikát kap a regény főhőse, rtörténetet. Az ellipszis azonban nemcsak a a történetet, a narratívát hatja át, á, s nem tudjuk, mi rejt a ládika. Nem értjük a hiányosan eladott hanem az elbesztermészetleírások és az időjárásra tett kijelentések; történetbeli szerepüket, narratív élést, a narrációt is. Hiszen szinte túltengenek a funkcikövetkeztében a narráció a tropológia területére irányítja az olvasó figyelmét.
ójukat nem látjuk be, a fellépő diegetikus hiány
A természetnek és az időjárásnak kitüntetett, sőt mi több formaszervező szerepe van az Aranysárkányban. A regény szubjektivizált ő-elbeszélőjének történetmondásában nem ritkák az időjárásra vonatkozó kijelentések, gyakran ékelődnek a narratív részek közé deskriptív, a természeti környezet bemutatását szolgáló passzusok, s nem lebecsülendő az sem, hogy a regény főszereplője, dr. Novák Antal "az országos meteorológiai intézet zivatar-megfigyelője."[1] A realista regény konvenciói szerint az általában ártatlannak tetsző leírások itt már a regény felütésében is némiképp furcsán viselkednek. Hamar megtudjuk, hogy a regény színhelyéül szolgáló déli városkába "előbb érkezik a tavasz, mint egyebüvé"[2]. Az "egyebüvé" jelölőereje ezt a városkát a tavasz kitüntetett helyévé teszi: minden más városkát, tájat, tájegységet, régiót megelőzően itt jelentkezik először a tavasz, a természet megújulásának, a termékenységnek az organikusság értelmében vett szimbolikus évszaka. A regény harmadik lapján egy viszonylag közhelyes természet-allúzió olvasható: "A fanyar homályban rezgőnyárfák feszültek, mint a székesegyház pillérei, és lombkoronáik úgy zúgtak a gyenge szellőben, mint a templomi orgonák."[3]: Kosztolányi szövege jelentős bölcseleti hagyományokat követve az erdő szakralizációját hajtja végre. A következő idézet pedig végképp meg kell győzze az Aranysárkány olvasóit arról, hogy a regény leírásai az ábrázolt világ sematizált látványait és tárgyiasságait folyamatosan kimozdítják kellékszerű, ornamentális pozíciójukból, így a szöveg retorikai olvasására szólítanak fel:

"Vad kirándulók érkeztek, rohamcsapatokban estek az orgonabokroknak, s egy szempillantás alatt letarolták. Gyerekek másztak fákra, madárfészket csenni. Bokrok fecsegtek embernyelven, fák gondolkoztak emberagyvelővel, s a kövekben is emberszív dobogott. Emberek lüktettek mindenütt, elhozva a természethez a vágyat. Zsongott az erdő. Megdézsmálták, kifosztották, ellopták mindenét. Gázolták virágait, veszekedve tördösték harmatos ágait, belélegezték fűszerszámát."[4]

Nemcsak az kelt feltűnést, hogy a kirándulók egy szempillantás alatt letarolták az orgonabokrokat, s hogy mindenét ellopták az erdőnek, de talán leginkább az, ahogy az antropomorfizáció szubsztanciális ereje szinte emberfejekkel lapdázik: a bokrok embernyelven szólalnak meg, a fák emberagyvelővel gondolkodnak és a kövekben emberszív dobog. De figyelmet érdemel a dezantropomorfizáció ellentétes irányú mozgása is: a kirándulók a természet szülötteinek attribútumát kapják: vadak, s a vágyat - ami mindszokásosan a természet illetékességi területén úgymond tenyészik - tehát a vágyat metaleptikusan az emberek hozzák el a természethez.

Milyen szerepet játszik a természet az Aranysárkányban? Az antropomorfizáció és a dezantropomorfizáció milyen viszonyt teremt természet és kultúra, emberi és nem-emberi között? S végül: Az Aranysárkányban az antropomorfizáció meg tudja-e tartani szubsztanciális, megnevező funkcióját avagy elhull a tételezésekre épülő, apóriákat termelő tropologikus nyelvhasználattal vívott harcában?

Cynthia Chase Arcot adni a névnek című tanulmányában Paul de Man Antropomorfizmus és trópus a lírában című dolgozata kapcsán ejt szót az antropomorfizmus trükkjéről. Az antropomorfizmus trükkje következőkben áll. "Ugyanakkor az 'antropomorfizmus' nemcsak trópus, hanem azonosítás is a szubsztancia szintjén. Az egyik entitást fölcseréli egy másikkal, és ezáltal a fölcserélésük előtt egyedi entitások létezését implikálja, valamit valami másnak vesz, amit aztán adottnak lehet tekinteni."[5] Eszerint az antropomorfizmus annyiban trópus, amennyiben végrehajtja a grammatikai azonosítás műveletét, annyiban viszont nem trópus, hogy az azonosítottat, a tenort szubsztanciálisan adottnak tekinti. És ez azt is jelenti, hogy az antropomorfizmus mozgása (szemben azzal, ahogy a stilisztika könyvek említik) nem korlátozódik az emberi és a nem-emberi közti viszonyrendszerre. Az Aranysárkány fenti idézetében megfigyelhető antropomorfizációs mozgás a bokrokat embernyelven fecsegteti, a fákat emberagyvelővel gondolkodtatja, a kövekben emberszíveket dobogtat. Eszerint az érzelmi, az intellektuális és a nyelvi működés szubsztanciálisan adott emberi attribútumok, ebben az értelemben a felsorolt természeti jelenségek az Aranysárkány teremtett nyelvi világában emberi, kulturális jelenségekként azonosítódnak. Továbbolvasva de Mant: "Az antropomorfizmus egyetlen állítássá vagy lényegiséggé fagyasztja a tropologikus átalakulások és tételezések végtelen sorát, s mint ilyen, kizár minden egyebet. Nem állítás többé, hanem tulajdonnév."[6] S a konklúzió: "Az igazságot tehát két összeegyeztethetetlen állítás segítségével határoztuk meg: az igazság vagy prepozíciók sora, vagy tulajdonnév."[7]

Az igazság fogalmai körül fogalmazódik meg az Aranysárkány alapkérdése is: Létezik-e papírnehezékként, egyetlen bizonyosságként az igazság? S a megfagyott szubsztanciaként létező igazság képes-e megalapozni Novák Antal pedagógiai, erkölcsi és életvezetési elveit? Avagy a nyelv nehezen fékezhető retorikai potenciálja következtében az elénk táruló regényvilágot inkább a bizonytalanság jellemzi?

A recepció szinte kivétel nélkül érzékel valamifajta bizonytalanságot a regényben, leginkább az aranysárkány mint szimbólum esetében, miszerint a sárkány lexikailag egyrészt játék, másrészt fenyegető szörny, amely kettősséget Novák és Fórizs beszélgetése meg is erősíti. A regény világát erőteljesebben bizonytalanítja el Szegedy-Maszák Mihály Idő, nézőpont és értékszerkezet az Aranysárkányban című, 1984-es tanulmányában, melyben a kétértékűség regénybeli jelenlétére hivatkozva fejti ki: "Tagadhatatlan, hogy az Aranysárkányban kísért az értékviszonylagosság."[8] A bizonytalanságot az uralhatatlanság irányában növeli Bónus Tibor, aki A kontextusra ráhagyatkozó jelentés című, 1998-as tanulmányában a nyelv uralhatatlanságának és a kontextus jelentésképző szerepének hangsúlyozásával arra az álláspontra helyezkedik, hogy a regény szövege képes "odahagyni az önmagával azonos jelentés esztétista eszményét"[9].

A sárkány szimbolikus kétértelműsége, az értékek és a jelentés bizonytalansága mellett a recepció nem problematizálja a történet tragikus, krimiszerű elemektől sem mentes narratív szerkezetét. Sematizálva a sztorit: Novákot elhagyja 17 éves lánya, aki a tanár úr egyik tanítványától gyermeket vár, majd Novákot két bukott diákja egy éjszaka megveri az utcán. Ezt követően Novák Antal öngyilkosságot követ el. A tulajdonnevek elvégzik a szereplők azonosítását, így garantálják a narratíva koherenciáját: dr. Novák Antal, Novák Hilda, Novák Antal felesége, Csajkás Tibor, Huszár Bandi és természetesen a többi tulajdonnév önazonos szubjektumokat jelölnek. Előadásom elején az antropomorfizmusról szólván azt jelentettem be mintegy vizsgálódási feladatként, hogy az antropomorfizmus vajon képes-e szubtanciálisan, tulajdonnévként működni az Aranysárkányban. Most viszont azt a hipotézist fogalmazom meg, miszerint Kosztolányi regényében nemcsak arról van szó, hogy az antropomorfizmus szubtanciális működését lehetetlenné teszi a nyelv tropológiai ereje, hanem arról is - most még hipotézisszerűen -, hogy a tulajdonnevek sem képesek szubsztanciális, dediktikus, a szereplők önazonosságát biztosító szerepkörüket ellátni.

Ugyanis a retorikai potenciál fáradhatatlanul szívós munkával lebontja az Aranysárkánynak a recepcióban megképződött feszes narratív struktúráját, a textuális működés korrodálja a narratíva dongaszerkezetét összetartó pántokat. Az ismétlődések és a grammatikai értelemben vett metonimikusság a biológia törvényeit messze megszegve lányokat anyává, holtakat élővé alakít. A látszólag autoriter narrátor jóvoltából tudjuk, hogy Novák Antal egyedül neveli lányát, Hildát. Felesége közel hét éve halott, így családban betöltött helye helye éppúgy, mint ágya: üres. Az ágy ürességére két ízben hívja fel a figyelmet a regény. Elsőként az 549. oldalon olvashatjuk: "[Novák] még egyszer az ágyhoz lépett. Hilda ágya üres. Akárcsak az édesanyjáé, ki meghalt."[10] Az édesanya és Hilda egyelőre még csak motivikus, szövegszerű összekapcsolását a regény az "akárcsak" jelölővel hajtja végre. Azonban - tekintettel a narrátor és Novák szólamának az átélt beszéd (avagy szabad függő beszéd) alkalmazásából adódó összefonódottságára [ahogy ezt finom érzékenységgel Bónus Tibor megállapítja idézett tanulmányában] - eldönthetetlen, hogy Hilda és édesanyja motivikus összekapcsolását melyik szólam vállalja magára, ezért mindkettőt támogatva azt mondhatjuk, hogy - egyéb textuális ellenérvek híján - a narrátor és Novák szólama egyaránt támogatja ezt. A két ágy ürességének most már letegadhatatlanul szimbolikus párhuzamosságára (ugyanis az ágyak ürességéről szóló beszámolók mindig együtt említik Hilda és édesanyja ágyának ürességét, gazdátlanságát), tehát erre a párhuzamosságra egy kívülálló, Glück Laci tekintete is ráerősít. "Glück Laci Hilda szobáját is látta, az összetört családi élet romját, a két gazdátlan ágyat: az anyáét és leányét."[11] A két szereplő ismételt szövegszerű összekapcsolása a funkcióbeli azonosság lehetőségét, így a szereplők tropológiai áthelyezésének, cseréjének, az antropomorfizáció eshetőségét is felveti. A funkciót pedig a motivikus háló a képzavar tálcáján kínálja: az ágyak üressége az ágyak gazdátlanságával kerül összefüggésbe. S az ágyak nemcsak abban az értelemben gazdátlanok, hogy a beléjük való hölgyek mint gazdák használaton, azaz alváson kívül helyezték ágyaikat, hanem abban az értelemben is, hogy háláson, azaz szeretkezésen kívül helyeződtek maguk a hölgyek, s a gazda ebben az esetben Novák Antal. Amennyiben az ágy az ölelés metonímiája, s amennyiben az ágyak ürességéből font motivikus háló a gazdátlanság funkcióazonosságába, így felcserélhetőségbe sodorja anyát és lányát, annyiban felmerül az incesztus gyanúja. Amit felerősít egy olyan motivikus összekapcsolása anyának és lányának, amelyet még Hilda szökése előtt produkál a történetmondás: "Hilda zongorázott az apjának. Finoman érzéssel játszotta Chopin Esz-dúr nocturne-jét, az anyja kedves darabját, melyet a megboldogult gyakran zongorázott, s halála előtt egy héttel is ennél hagyta nyitva a hangjegyfüzetét. Ködszerű mélaság áradt a szobára a nocturne-ből, olyan fájdalom, mely régi volt, úgy rémlett, az embernél is régibb. Novák a karosszékben hallgatta."[12] Különösen hangsúlyozódik ez az idézet, ha hozzávesszük az előző napi kibékülés idillikus hangulatát, amikor Hilda mulattatta apját, elkápráztatta figyelmességével, s az apja felé áradó kedvesség (idézem): "Nem is egy lány kedvessége volt (-), hanem egy asszonyé."[13]

Tehát a nocturne (amit Hilda édesanyja is gyakran játszott) olyan ködszerű mélaságot árasztott a szobára, amely fájdalmas volt, s oly régi, ami az embernél is régibbnek rémlett. A "rémlett" grammatikailag rejtett alanya a bizonytalan fokalizáció következtében még inkább elmosódott, azaz nyitott. A szó nyitottsága engedélyezi, hogy egyaránt rémként jelenjen meg a nocturne felidézte archaikus fájdalom mindhármuk számára: a narrátor, Hilda és Novák számára is. Novák öngyilkossága előtt egy közelebbről meg nem határozott rémmel viaskodik. Csak annyit tudhatunk a rémről, hogy meghatározatlanul az öngyilkosság kiváltója. Feltételezhetően a rém Novák önmaga. Pontosabban: a rém Novákban, Novák szubejktumában, a Novák-énben lakozik. A következőket mondja tompa hangon Novák hazaérvén a megveretésből: "Én". "És megborzongott ettől az ismert, rövid szótól: én."[14] Az egyenes beszéd fokalizációs ereje vallomásszerűen arra utal, hogy Novák meghasonlott önmagával. Meghasonlott, mert érzékelte magában a Másikat, az ösztönlényt, a vágy forrását, a rémet, amely incesztusra is képes. A diákok szólamával keveredő narrátori szólam pedig egyenesen Novák embervoltát teszi kétségessé. "Nem is volt ő ember. Kevesebb volt és több, mint ember."[15]

A "több, mint ember" Novák felettes énjére utalhat. "Ő Novák Antal dr. volt, a nyolcadik osztály főnöke, a mennyiségtan és természettan tanára, a fizikai szertár őre, az országos meteorológiai intézet zivatar-megfigyelője."[16]. És - mintahogy dr. Ebeczky Dezső - ő is "az egész tisztességes polgári társadalm"[17]-at képviseli, hisz például lánya szökését követően számára legfontosabb, ahogy mondja is Pepikének: "Nekünk az a legfontosabb, hogy elkerüljük a botrányt."[18]

A "kevesebb, mint ember" pedig a Novákban lakozó rémre, a vérfertőzést elkövető állatra utalhat. Hiszen Novák mindentől, ami a nemiségre, különösen, ami lánya, Hilda női voltára utal, rettegés tölti el. Ebből a szempontból figyelemre méltó az a jelenet, amikor önmagából kikelve a "bikfic" és "melák" szavakkal - később megbánva, s érthetetlennek tartva tettét - megszégyeníti Liszner Vilit. Az ominózus szavak kimondása előtt észrevette, hogy Huszár Bandi az ő lánya, Hilda fotográfiáját mutatja Liszner Vilinek. Novák persze "Úgy tett, mintha nem vette volna észre. (-)

"Aztán járni kezdett, izgatottan, le-föl a padok között. Megkerülte a dobogót, újra visszament Liszner elé, a hetedik padhoz.
Női nevek voltak idevésve, nyíllal átlőtt szívek, geometriai idomok, trágár ábrák. Gyűlölettel nézte végig a szamárpadot. Utálta ezeket a kormos, fekete kamaszokat, ezeket a kanokat, - Egész testében reszketett."[19]

Mindaz, ami a nemiséggel kapcsolatos, mindaz, ami a benne lakozó rémet idézte, mind-mind feldúlta, kizökkentette, rettegéssel töltötte el. Az uralhatatlanságtól és a megfékezhetetlenségtől való félelmet váltotta ki belőle. "Gondolatai, máskor oly rendezett, tiszta gondolatai összegubancolódtak, mint hosszú, női hajszálak, s nem tudta kibogozni őket. Maga sem értette, mit akar már, halálos fáradtság borult elméjére. Férfiesze, férfilogikája csődöt mondott. Úgy rémlett, hogy egy szörnnyel birkózik, mely erősebb nála, s kijátssza őt, elsiklik ujjai közül."[20]

A szörnnyel birkózik, amely gondolatait női hajszálakká tette, amely elméjét a nőiség nedveivel borította el, amely a nemiség uralhatatlan működésével férfieszét csődbe jutatta, rendezett, a természet-tudományosság által irányított polgári életét nehezen azonosítható, illetve nagyon is pontosan azonosítható geometriai ábrák állandó felvillantásával földúlta, lehetetlenné tette. Polgári szubjektumát földúlta, lehetetlenné tette az incesztus iszonyatos, vaginális szörnye.

Módszertani megjegyzés. Nyilván meglehetősen durvának tűnik dr. Novák Antalt a vérfertőzés gyanújával (ami ráadásul még a kegyeletsértés gyanúját is felébreszti) illetni. Ez a gyanúsítás annál is inkább durva, hiszen közvetlen bizonyítékot nem ad kezünkbe az elbeszélő. Narratív tények nem támogatják ezt az elképzelést. Azonban érdemes a regénynek arra poétikai sajátosságára felhívni a figyelmet, amely formaszervező elvként, azaz interpretációs stratégiaként képes működni az Aranysárkány olvasásakor. Ez pedig az utalásos, kihagyásos, az olvasó számára felfejthetetlen deiktikus működés, a titok poétikája. Amikor például egy gyalulatlan ládikában Vigyázat, törékeny! felirattal csomagot kap Novák Antal, nem tudjuk meg, hogy a benne lévő "Valami ocsmányság." tulajdonképpen miféle ocsmányság. Rohadt alma? Pornófénykép? Gúnyrajz Novákról? Emberszar? Vagy valamely állaté? Selyemzsinór? Fórizs szemüvege? Netán szemgolyója? Vagy csak 6 betű: A B J E K T? A narrátor, aki egyébiránt oly előzékenyen megosztja velünk narratív tudását, most mélyen hallgat. Itt is elveszti az elbeszélő a heterodiegézisből fakadó narratív fölényét, s titkos cinkosává válik Nováknak, Gergelynek és persze Liszner Vilinek. A Novák tekintete által irányított deikszis kódja titkos az olvasó számára. Mintahogy titok lengi körül Hilda várandósságát is, hisz Hildát vallatása alatt leginkább az érdekli, hogy apja tudja-e azt. Hogy azt Tibor elmondta-e. Így a titok poétikája és az elliptikus elbeszélőmód bizony lehetővé teszi az narratíva vérfertőző interpretációját.

De ahogyan a textuális működés megbontotta a recepcióban megkövesedett narratívát, éppúgy oszlatja el az incesztus gyanúját is. A tulajdonnevek lázadása nem ér véget Hilda és édesanyja szerepcseréjében, folytatódik Tibor és Novák helyettesítéses viszonyában. A 485. oldalon olvasható, hogy "[Tibor] alig emlékezett korán elhunyt apjára, édesapját látta benne (azaz Novákban)."[21] Tibornak Novák személyiségével való azonosulását a funkcióazonosság még fokozza, hiszen Novák "éppen úgy gyötrődött (a felesége) miatt(a)"[22], ahogy Tibor Hilda miatt. Hiszen "Azt beszélték, hogy az utolsó években nem szerette az urát (Novákot), mindenkivel udvaroltatott, s egy fiatal orvossal, kit a szanatóriumban ismert meg, viszonya volt."[23] Ahogy a gyötrődés funkcióazonossága Tibort Novák mellé helyezi, úgy távolítja el Tibort Hildától és - a most néhány mondat erejéig - közösnek vélt gyermeküktől, Novák Tónikától. Tibor Huszár Bandi és Hilda feltételezett viszonya miatt gyötrődik. Emlékezhetünk arra, hogy a közös tanulás közben mintegy tudását és férfiasságát fitogtatva Huszár Bandi feltárja Novák jegybeírásainak titkát. Erre a kódra csak Hilda segítségével lehetséges szert tenni. Azonban ennél többről is szó van. Ugyanolyan levélkét mutat Huszár Bandi, mint amelyekkel Tiborral is levelezik Hilda: "Huszár Bandi elővett a zsebéből egy gyűrött levelet, melyet előbb irónra göngyöltek, majd behorpasztottak keresztben. Kockás irkapapírra volt írva."[24] Tibor - miután megígéri Nováknak, hogy nem látja többé a lányt - mégis megszökteti, hazaviszi, feleségül veszi, s megszületik a gyermek, Novák Tónika. De nem is ez az érdekes, hanem a regény utolsó előtti, 31. fejezete, melyben a még mindig nőtlen Huszár Bandi meglátogatja Fertő-tó menti kastélyukban az élettől elzártan éldegélő Csajkás házaspárt.

A változás-változatlanság oppozíciója megosztja a három szereplőt. Huszár Bandi "Semmit se változott."[25], Hilda ugyan vesztett egykori démonikusságából, azonban Huszár Bandi ottlétének idejére "haját halántékára (úgy) húzta, mint leánykorában."[26] Egyedül Tibor változott (megférfiasodott), de férfiassá változása azt jelenti, hogy egyrészt itt a Fertő-tó kronotoposzában felzárkózik felesége és Huszár Bandi mellé nemiség tekintetében, másrészt laza utalás arra, hogy nem volt alaptalan Tibor gyanúja Novák jegykódjának felfedése és az egyenlevélke miatt. A gyanút erősítik az alábbi, itt a 31. fejezetben található passzusok is. "Huszár Bandi, ki állva maradt, barátja fölé hajolt, de folyton Hildára meredt."[27] A térbeliségre utaló (állva, fölé) és a Huszár Bandi állapotát kifejező (meredt) szavak jelzi Bandi férfias fölényét Tiborral szemben. Avagy Hilda Huszár Bandi házassági szándékaira utaló kérdésére, "Hát maga mikor nősül, Bandi?" adott válasza is meglehetősen beszédesnek mondható: "Én, kezét csókolom, engedelmével, soha [nem nősülök]. Elvégzik azt helyettem mások."[28] S azt gondolom, a következő idézet sem kíván különösebb kommentárt: "Milyen barátságos itt - mondta (Huszár Bandi), s egy pillanatig arra gondolt, hogy esetleg ő lehetne Tibor helyén."[29]

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy az Aranysárkányban szinte semmi sincs a helyén.

[1] Kosztolányi Dezső: Aranysárkány. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974. 435.
[2] Ua. 411.
[3] Uo.
[4] Ua. 415.
[5] Paul de Man: Antrpomorfizmus és trópus a lírában. Ford. Nemes Péter. In Uő: Olvasás és történelem. Budapest, Osiris, 2002. 371.
[6] Uo.
[7] Uo.
[8] Szegedy-Maszák Mihály: Idő, nézőpont és értékszerkezet az Aranysárkányban. In A rejtőző Kosztolányi. Esszék, tanulmányok. Szerk. Mész Lászlóné. Budapest, Tankönyvkiadó, 1987. 99.
[9] Bónus Tibor: A kontextusra ráhagyatkozó jelentés. In 107.
[10] Kosztolányi Dezső: i. m. 549.
[11] Ua. 598.
[12] Ua. 519.
[13] Uo.
[14] Ua. 578.
[15] Ua. 435.
[16] Uo.
[17] Ua. 620.
[18] Ua. 552.
[19] Ua. 513.
[20] Ua. 495-496.
[21] Ua. 485.
[22] Ua. 487.
[23] Ua. 441.
[24] Ua. 475.
[25] Ua. 673.
[26] Uo.
[27] Ua. 675.
[28] Ua. 674.
[29] Uo.