Üzenet 2005/3. Kosztolányi Dezső

Pomogáts Béla
A ,,nagy költészet" magaslatán

- Jegyzet Kosztolányiról ?

Négy esztendővel ezelőtt a kolozsvári Korunk szerkesztősége körlevelet juttatott el az egész magyar nyelvterület több mint száz irodalmárához: költőkhöz, írókhoz, kritikusokhoz és irodalomtörté­nészekhez, azzal a kéréssel, hogy nevezzék meg a huszadik század tíz legszebb magyar versét, és hosszabb-rövidebb jegyzetben indokolják meg választásukat. Összesen száznégy válasz érkezett a szerkesztőség címére, ezeket a folyóirat folyamatosan közölte, majd 2002-ben, termé­szetesen a legtöbb szavazatot kapott költői művek kíséretében, egy igen reprezentatív kiadványban közre is adta.

Némi meglepetést okozott akkor az, hogy a legtöbb szavazatot Kosztolányi Dezső költeménye: a Hajnali részegség kapta (csak a teljesebb tájékoztatás kedvéért jegyzem ide, hogy ezt Pilinszky János Apokrif, József Attila Eszmélet, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról, József Attila Óda, Kassák Lajos A ló meghal, a madarak kirepülnek, Babits Mihály Esti kérdés, Füst Milán Öregség, Babits Mihály Jónás könyve és Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című költeményei követték), Kosztolányi­nak emellett további három verse: a Halotti beszéd, az Ének a semmiről és a Szeptemberi áhítat kapott szavazatokat, és a legtöbbet említett költők sorrendjében is az előkelő harmadik helyet foglalta el - József Attila és Ady Endre mögött, Babits Mihály, Weöres Sándor, Pilinszky János és Szabó Lőrinc előtt.

Némi meglepetéssel szolgált ez az írói ,,közvéleménykutatás", minthogy Kosztolányi Dezső költői munkásságát jobbára a huszadik századi magyar irodalom ,,második vonalában" helyezte el az irodalmi köztudat, nemzedéktársai viszonylatában mindenképpen Ady Endre és Babits Mihály (és talán Füst Milán), illetve az őket követő nemzedékek vonatkozásában József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Radnóti Miklós és Weöres Sándor mögött. Inkább regényeit és elbeszéléseit becsülte különösen az irodalomtörténetírás, mintsem verseit, és ebben bizonyára nagy szerepe volt annak, hogy A szegény kisgyermek panaszai vagy később A Kenyér és bor és a Meztelenül című kötetek vagy éppen A bús férfi panaszai című ciklus nosztalgikus és játékos költészete némiképp ,,elfedte" vagy homályba szorította az utolsó kötet: a Számadás megrendítő lírai vallomásait.

Pedig - és most itt, Szabadkán, a költő születésének százhusza­dik évfordulóján erről szeretnék, erről kell beszélni - Kosztolányi a ,,nagy" költők közé tartozott, és éppen utolsó kötetének, a Számadás­nak a verseivel emelkedett arra a magaslatra, amelyen mellette Ady Endre és Babits Mihály, A halottak élén és Az utolsó hajók, illetve a Versenyt az esztendőkkel és a Jónás könyve költője áll. Kosztolányi utolsó versei a ,,nagy költészetnek": az emberi létezés gyötrelmeivel és végességével számot vető ,,nagy költészetnek" ugyanazt a megrendítő szólamát ütik meg, mint a kései Ady és a kései Babits ,,nagy versei".

A kortársak és az utókor értelmezői közül viszonylag kevesen gondolták ezt így, hiszen az irodalomtörténetírás, mint az imént mondanom kellett, a prózaírót általában a költő fölé emelte. Ennek a megítélésnek a (számomra) leginkább meggyőző magyarázatát Cs. Szabó László adta meg az általa egybegyűjtött és szerkesztett, 1953-ban Rómában közre adott Magyar versek Adytól napjainkig című nagyszabású antológia bevezetésében. Itt olvashatjuk a következőket. ,,Kevés költőt ítéltek meg hamisabban Kosztolányinál. Nem a nagyságára gondolunk. Kosztolányi népszerű költő s joggal az, mert egy odavetett sorával is az első ifjúság lelkesedését, hevét és édes fájdalmait tudja felidézni. Behízelgő, könnyen érthető, mégis tiszta, igényes művész, nem tartozik azonban a legnagyobbak közé. A félreértés nem nagysága, hanem költői célja körül támadt. Kosztolányi költészetének az a híre, hogy öncélú rímes játék. Ennek az otromba tévedésnek jórészt maga az oka, mert több versében, elsősorban a programversnek írt Esti Kornél Énekében kacérkodva elhitette az olvasóval, hogy a csillámló felszín, az első benyomás, a pillanatkép érdekli csupán, elhitette, hogy a vers: lepkefogó játék a rímekkel teli mezőn s a tragikus emberlét se több halálosvégű játéknál."

Kosztolányi, mondjuk, Adyhoz és Babitshoz képest, valóban könnyű kézzel szórta szét a világba a maga költői kincseit, és bizonyára ő maga is megküzdött azzal a kérdéssel, hogy a ,,nagy költészet" valójában mit jelent. Rónay László idézi (Kosztolányi utolsó évei című tanulmányában) az írónak azt a jegyzetét, amely az ,,irodalmi nagyság" természetét próbálja értelmezni, nyilvánvalóan egészen másként, mint ahogy ezt értelmezni szokás. ,,Gyakran olvasom - mondja itt Kosztolányi -, hogy ez vagy az a regény nagy kérdéseket tárgyal. Megírja például a háborút, vagy a házasság válságát, vagy egy faj, egy nép előretöré­sét és hanyatlását. Azt hiszem, hogy ezek a nagy kérdések jellegzete­sen kis kérdések. Ez a grand art voltaképpen petit art, mert az életet elszűkíti, körülkalodázza. (...) Uraim, tessék megérzékeltetni egy pohár vizet - jelzők és mesterkedések nélkül - szerényen, de oly igézően és kelletően, hogy az olvasó megszomjazzék, és inni kívánjon. Aki ezt eléri, az nagyi író, az nagy kérdésekről ír. Csak ilyen varázslónak érdemes lenni."

Mindez természetesen nem csak a regényírásra, hanem a költészetre is érvényes, és persze Kosztolányi hiteles és igaz költő volt azokban a verseiben is, amelyek szó nélkül hagyták az emberi élet úgynevezett ,,nagy" kérdéseit, a végső kérdéseket. Igazán mégis akkor emelkedett a ,,nagy" költők közé, amikor ezekre a végső kérdésekre keresett vá­laszt és a létbölcselet, sőt a transzcendencia faggatásának magas­ságába emelte a költészetet. Utolsó verseire gondolok, mindenekelőtt a Hajnali részegségre és a Számadásra és mellettük olyan költeményei­re, mint az Európa, a Költő a huszadik században, az Esti Kornél éneke, a Marcus Aurelius, A vad kovács, a Februári óda, a Száz sor a testi szenvedésről, a Szellemidézés a New York kávéházban, a Könyörgés az ittmaradókhoz, a Már megtanultam, a Halotti beszéd és az Ének a semmiről.

Közülük a Hajnali részegség bizonyára nem véletlenül kapta a Korunk által megrendezett ,,közvéleménykutatás" alkalmával a legtöbb szavazatot. Ebben a nagyívű költeményében Kosztolányi, már a testi gyötrelmek első elszenvedése után, számot vetve az élet végességével jut el az emberi lét értelmezésének egy olyan körébe, amelyről a valóságfeletti, transzcendentális magaslatokra nyílik kilátás. Valójában a mindig is szkeptikus, mindig is hitetlen költő küzd meg azért a reményért, amelyet a Gondviselő eszméje kínál föl neki. De hadd idézzem a költemény zárósorait:

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Szauder József, aki még 1947-ben kiváló tanulmányban (A Hajnali részegség motívumának története) jelölte ki azt az utat, amelyet Kosztolányi költői eszmélkedése és fejlődése e nagyszerű, mondhatjuk, a pályát lezáró költeményig megtett, a következőkben próbálta megfejteni ezeknek a záróso­roknak az üzenetét: ,,Mit jelentsen ez a vendégség? Nem tudjuk. Éppúgy jelentheti az élet kimeríthetetlen bőségét, halhatatlan gazdagságát (a Szeptemberi áhítatban), mint a földön túli, örök élet szépségének, múlhatatlanságának sejtelmét (így a Hajnali részegségben). A megváltás eszméje, a testen túli lét nem idegen Kosztolányitól, de nem vezeti át se tételes metafizikába, se megtérésbe. Égi élményének remegő áhítata határsávra esik: arra, ahonnan a megváltásért esengő lélek lebukik, mert későn érte el szemével az égi vendégséget, de fölemelkedik a költő, mert látomása tökéletesen szép volt."

Úgy vélem, hogy a ,,nagy" költészet talán legfőbb titka éppen ebben: a ,,határsávban" való létezésben és megszólalásban lehet. A ,,határ­sávban" bizonyosság és bizonytalanság, hit és kétely, transzcendencia és evilági létezés, a megváltás bizonyossága és az elmúlás szorongató félelme között. Igazából talán ebben a ,,határsávban" születtek a husza­dik század legnagyobb magyar versei, hogy ismét a Korunk körkérdésére adott válaszokra utalja Pilinszky János Apokrifja a történelem véres botránya és a megváltás kegyelme, József Attila Eszmélete az emberi szenvedéstörténet és a mindenség közönyös rendje, Illyés Gyula Egy mondata a zsarnokság emberellenes hatalma és az emberi individuum ellenállása, József Attila Ódája a szerelmi érzés köznapi tapasztalata és metafizikai elragadtatása között, és így tovább. A ,,nagy" költészet és a tapasztalato­kon, érzéseken, eszméken belül lehetséges ,,határsáv" fogalmi körei, úgy tetszik, összefüggenek egymással, talán ez magyarázhatja Kosztolányi kései lírájának felemelkedését is a magyar költészet igazi magaslataira. Ezt a magaslatot látta meg Babits Mihály 1936-ban írott Kosztolányi című szép esszéjében, ebben vett búcsút ifjúságának hű barátjától és mindenkor becsült költőtársától: ,,Egész életműve - olvasom Babits tanul­mányát - mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre, amelyben ez a gondolat megérik és kiteljesedik: a halál gondolata. Imádta az életet minden kis jelenségében, minden legapróbb borzongásában; ezeken kívül csak a Semmit hitte. Ez volt a sötét háttere könnyűségének, művészete boldog céltalanságának: mert semmi sincs ingyen. Imádta az életet és félt a haláltól már kora ifjúságától kezdve. Képzeletét delejes erő vonta a sötét partok felé. Művei tele vannak orvosok és betegek rajzaival. Most egyszerre maga is ott állt a határon. Mily soká kellett ott állnia, s belenéznie a sötétbe. Rettenetes küzdelmet vívott a Rémmel! Lélegzetfojtva figyeltük, önzően, mert magunkra gondoltunk. Utolsó versei, melyek a magyar költészet legszebbjeihez sorakoznak, mindenkinek a saját haláláról énekelnek."