Üzenet 2005/3. Kosztolányi Dezső
Milivoj Prćić
Emlékmű Đido Vukovićnak
(Monodráma)
(A színen korosabb asszony feketében
diványon ül,előtte asztalka két karosszékkel, megboldogult
édesapja történetét meséli ismeretlen látogatónak.
Időnként a függöny mögül kávét hoz a láthatatlan
látogatónak, feláll, gesztikulál majd visszaül. Végül a
látogató és a közönség felé fordul zárószavaival
édesapja emlékművével kapcsolatban...)
- Uram, Ön tudja, hogy apám Josip Vuković Đidonak nincs
emlékműve sem bronzból sem márványból, ezért arra kérem
Önt, hallgassa meg a történetét. Majd meglátja, miből áll
emlékműve, mert volt neki!
"Mily kicsi vagy és máris rabnak hordasz kosztot" -
így szólt hozzám a szabadkai börtön őre, amikor a mamával,
a fehér kendővel letakart kosarat vittük Đidonak, alig voltam
két éves, még iskolába sem jártam.
Akkor volt ez amikor Sándor király bevezette a diktatúrát,
és mindössze nyolc évvel korábban apám a
"börtöntöltelék" Đido a versaillesi Trianonban
azért harcolt, hogy Szabadkát csatolják a
Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, melynek uralkodója éppen
Sándor volt.
Uram, apró, gyöngécske gyermek voltam, de már akkor éreztem
valamiféle szörnyű igazságtalanságot, a gyermek azt
ösztönösen megsejti, mint az állat, ez gyakran előfordult
életemben apámmal kapcsolatban, szerettem, büszke voltam rá,
akkor is amikor egyesek elfordították fejüket, tisztelet
azoknak akik ezt nem tették.
Apám, Josip Vuković Đido 1890-ben született parasztcsaládban
Felső-Tavankúton, a Vuković-soron. Szülei tehetősnek
számítottak az ottani viszonyokhoz képest, harminc lánc
földjük volt részben szőlővel vegyesen, így apám a horvát
elemi iskola után beiratkozott a szabadkai magyar nyelvű
gimnáziumba, más nyelvű nem volt!
Kínlódott a számára idegen nyelvvel, a szállások
megmentettek bennünket a beolvadástól, de Đidot szláv
beállitottságáért kicsapták hetedik osztályból, így a
középiskolát be sem fejezte! Miután kidobták a
magyar-gimnáziumból a "bácskistákkal", a legrégibb
sportegyesület szurkolóival barátkozott, azok kortársai
voltak, velük járt a Pučka kaszinóba, ahol a horvát
ifjúság színe-java találkozott, közülük kerültek ki azok,
akik 1918-ban a szabadkai városháza tornyára kitűzték a
háromszínű horvát lobogót.
Uram, apám a bajai háromszögbeli Bikić-ből nősült
anyámmal, a gazdag Grgić családból, hozományként száz
lánc elsőrendű szántót kapott. Anyám nem jött rögtön
Szabadkára, előzőleg mindent eladott, mert tudta, hogy a
birtok Magyarországhoz kerül. Egy egész vasúti szerelvény
hozta a bajai vasútvonalon hozományát a zombori úti házba,
amelyet csakhamar eladtak és egy szebbet vettek a Zágráb
utcában, ott nőttem fel három nővéremmel.
Kedves Uram, azt mesélte Đido-apám, hogy a Bunyevác-Sokác
párt megalakulásakor 1920-ban ő és Bla±ko Rajić
tisztelendő szakítottak, mert az túlságos jugoszláv
beállítottságával vajdasági Strossmayer akart lenni, más
idők jöttek és a horvátok nem érték be az elhullatott
morzsákkal. Évről-évre rosszabbodott a helyzet, a
radikálisok beverték Rajić ablakait a plébánián, mégsem
nyílt ki a szeme! Apám pedig egyre gyakrabban töltötte
estéit a rendőrségen!
Ezért Đido-apám és társai - a horvát demokrata
parasztgyerekek - , 1926 nyarán kiléptek a Bunyevác-Sokác
pártból és csatlakoztak Stjepan Radić Horvát paraszt
pártjához, hogy az Isten adjon neki hallhatatlanságot!
Uram, már két évvel előbb Rajić tisztelendő megalapította
a Vajdasági Paraszt Pártot, hiszékenységében azt remélte,
hogy a vajdasági katolikusok majd rászavaznak, holott minden
értelmes ember tudta, a magyarok csak a sajátjukra voksolnak!
És a vajdasági szerbek méginkább a sajátjukhoz húznak, ezt
Đido-apám útban hazafelé Versaillesből már elmagyarázta
Bla±ko Rajićnak, miközben Szabadkáig össze-vissza
pecsételték a Szerb királyi útlevelüket, különböző
elöljárók, hiába volt a tisztelendő felvilágosult hajlammal
az új ország iránt, hogy az Isten bocsásson meg neki!
No, megalakult a Horvát Paraszt Párt szabadkai ágazata 1926
nyarán, jelen volt Stjepan Radić és Ivan Pernar a Zágrábi
központból és JosipVuković Đido a Vuković-sorról, az
apám, akit elnökké választottak. Olyan ember volt, akit
támogatott a nép, mert közülük jött míg a nagygazdákat:
Jurićot, Vidakovićot és Mara Malagurskit fölülről
támogatták, a királytól a belgrádi csarsiáig, a
bunyevácságot üres ígéretekkel hitegették alamizsnáért,
ezt teszik némelyek ma is, nem látnak a szemüktől!
Már akkor gyakran beidézték apámat a rendőrségre,
ottartották egész este, néha két-három napig is, igen uram.
A horvátok voltak Sándor király számára országa legnagyobb
ellenségei, Szabadkán pedig Đido-apám.
Tudja uram, akkor következett el a horvátok számára a sötét
nap, amikor a belgrádi Népgyűlésben a radikálisok megölték
Radić testvérét és Basaričekot, míg Stjepan Radić a
Horvát Parasztpárt vezére és tanítója később halt bele
sérülésébe. Temetése a horvátok legnagyobb gyülekezete
volt, eljöttek a világ minden tájáról, a mi
küldöttségünket Đido-apám vezette!
Látszott,így nem mehet tovább, a horvátok lázadoztak,
Sándor király bevezette diktatúráját, apámat ítélet
nélkül, teljesen ártatlanul két hónapra bezárták, mert
mindennapi beszédjében az erőszaknélküli demokráciára, az
egyszerű világ jólétére és az istenhitre hivatkozott!
Uram, nem mondhatom, hogy apám szép ember volt.
Középtermetű, sovány, már fiatalon kopaszodó, kiálló
pofacsontú, parasztosan nyírt bajuszú volt, de nagy barna
becsületes szeme volt, és az embernél a szem a lélek tükre!
Olyan ember szeme, aki hisz az igazságban és harcol érte.
Egész életében a bácskai horvátok jogaiért harcolt, hogy
politikailag létezzenek és megmaradjanak, és ebben sikeres
volt, tudom, hogy igen, akkor érdemes volt élnie szabadon és
börtönben minden rezsim alatt, megérte, hogy odalett a birtok
és a sok fröccsért sem kár amit élete folyamán megivott! De
tisztán is itta a bort, vált volna egészségére!
A királyi diktatúra tartós lett, a Horvát Parasztpárt feje
Vlatko Maček börtönben ült, a vezetőség tagjai emigráltak,
apám a letöltött két hónap után egyre többet volt a
rendőrség fogdájában teljesen ártatlanul!
Elmúlt ez a négy év is kedves uram, Sándor királyt
megölték Marseillban együtt a francia miniszterrel, ahogy a
nép mondja:"aki kardot ránt, azáltal vész el!",
minegy kard vagy pisztoly... Nem tudni kik álltak a merénylet
mögött, súlyos játékok folytak Európában. Németországban
Hitler, Olaszországban Mussolini jutott hatalomra, zavarta őket
Franciaország és baráti szövetségesei, mi horvátok csak egy
kis népet jelentettünk, amely igazságot, szabadságot,
demokráciát akart, és hogy a kérges kezű paraszt, minden
igazságos rendszernek az alapja megkapja munkájáért a
kenyerét és ne csak kenyérrel hanem szóval is éljen...
A király után Pavle herceg jutott hatalomra, mert a
trónörökös Péter kiskorú volt. A herceg anyja Demidov orosz
grófnő gazdagabb volt a cárnál, ő pedig angol diák,
világfi a gyönyörű Olga görög hercegnő férje, több
európai palota, továbbá hazájában Dedinjen Beli Dvor és a
Kranj melletti Brdo tulajdonosa, ahol Mačekot, a horvát
vezetőt fogadta, amikor azt kiengedték a börtönből és
megkezdték megbeszélésüket a horvát-kérdés megoldásáról
demokratikus úton, mert érezte, hogy Száva, a Duna és a
tengerünk nem érhet a torkáig!
Akkor apám a Jugoszláv Királyság belgrádi népképviselője
- aki melesleg nem vette fel a fizetését -, végre szabadon
beszélhetett, higyje uram nehezen éltünk abban az időben!
Abban az időben készült Szabadka megünnepelni a horvát
bunyevácok és sokácok idejövetelének kétszázötvenedik
évfordulóját. A kisasszonynapi ünnepségre l936-ban a
Dunamenti horvátok, a zágrábi, a herceg-boszniai horvátok
özönöltek, de jöttek nagy számban Eszékről és
Dalmáciából is polgárok és egyházi személyek!
Habár nagy egyházi és folklorisztikus ünnepség volt, a jeles
vallási ünnepen, ez alkalomból horvát autónom terület volt
Szabadka élén a Horvát Parasztpárttal és annak szabadkai
vezérével apámmal népviseletben,csizmában és végtelen
büszkén. Tudta ő, a díszbeszédek elmúltával újra
járhatja a szállásokat összefogásra buzdítva a népet, mert
a "szó hibádzik", ahogy azt egy mai költőnk mondja.
Jól tudta ezt apám, uram, de mégis együtt agitált Bla±ko
Rajić tisztelendővel, ha nem is pengették ugyanazt a
tamburát, avagy nem fújtak hasonló dudákba, annyi év után
látszott, hogy az erővel összetákolt intézmény széthull
darabokra.
Következő évben a đakovoi gimnáziumba íratkoztam az
apácákhoz, ahol igen magas színvonalú tanítás folyt. Így
múlik, így suhan el a szép fiatalság észrevétlenül.
Olvastam az újságokat és tudtam, hogy az Úr 1939.
esztendejében politikai megegyezés született a Cvetković -
Maček kormány és Pavle herceg helytartóval, hogy a Horvát
Bánság megalakításával megoldják a horvát kérdést, ott
ahol azok többségben élnek.
Visszatértem a đakovoi iskolába, a gazdag szlavón-sokác
őszbe, míg egy napon hívat a főnöknő. Megrémültem,
istenem mit vétettem? A lányok beszélnek össze-vissza,
alázatosan, lehajtott fejjel jelentkeztem, a főnöknő felállt
asztala mögül, hozzám lépett és homlokon csókolt:
Hívattalak, gratulálok édesapádat Josip Vuković Đidot a
Horvát Bánság szenátorává választották, talán nem is
érted, hogy ez milyen jelentős számodra és számunkra! Az
Isten éltesse!
Fejemben kavarogtak a gondolatok, tudtam a szenátorság valami
hatalmas tisztség, cilinderrel, zsakettel, tekintélyes hassal,
arany cvikkerrel vagy monoklival, míg az én apám, Đido kis
termetű, sovány ember volt a fekete parasztos ünneplőjében,
fehér ingben nyakkendő nélkül parasztcsizmában. Olyan
büszke és boldog voltam, mint soha életemben.
Tudják, hogy az Isten teremtette béke mér hangzásánál fogva
is isteni, de ezt ez emberek nem értik, őrült
elfogultságukban saját akaratukat ráerőszakolják másokra!
Ennyit legalább megtanultam metafizikából az apácáktól, és
ez világos előttem!
Utolsó tanítási évem előtt szeptemberben a mi Szabadkánkon
Bari±a Smoljan miniszter, emlékezetem szerint a Horvát
otthonban azt hangsúlyoztatta, hogy Szabadka lesz a Horvát
Bánság gyöngyszeme és a Cvetković - Maček egyezmény nem
tekinthető véglegesnek, mert senki sem mondthat le a horvátok
által lakott területekről sem Bosznia - Hercegovinában, sem
Vajdaságban. Ebben nem lehet kompromisszum, az adminisztratív
határokat még nem húzták meg, de mivel Európában dörögnek
az ágyúk, kénytelenek voltak engedményeket tenni. Ezeket
saját fülemmel hallottam az utolsó padban ahol a zágrábi
egyetemista és más Horvát Parasztpárti fiatalokkal ültem.
A mi Horvát otthonunk ma is áll a Haramba±ić utcában,
elvették a kommunisták, habár a magyarok alatt is nyitva volt,
elmenőben előtte, amint az utca végében álló vagyonunkból
megmaradt kis házamhoz megyek megfájdul a szívem.
Elérkezett az a bizonyos áprilisi virág, 1941-ben a németek
hadüzenet nélkül bombázták Belgrádot, a magyarok pedig
sebtében elindultak Szabadka felé a halasi és a szegedi úton
apám Đido ugyanaznap megszökött a Dunán át
Horvátországba, hisz a hortisták a Trianon miatt
megrövidítették volna fejétől, ő volt az aki Versaillesben
küzdött azért, hogy a bajai háromszög is hozzánk kerüljön
egy képzelt Szabadka-Baja-Zombor vonallal, de ezt Pa±ić és
Tomić, valamint a radikálisok nem akarták, túl sok horvát
lett volna Bácskában.
Uram, Đidot nem ölték meg mert elszökött, Bla±ko Rajićot
majdnem, a palicsi úti kaszárnyában úgy összeverték
bikacsökkel, hogy majd belehalt, azután Budára száműzték,
valószínűleg Vatikán mentette meg az életét!
Apámmal Zágrábba szöktek társai is, kofferral a kézben át
a Dunán, de ott sem volt virágos a helyzet! Az usztasák
kizárólagos uralma, a dühöngő háborúba való sorozások
bel - és külföldre, éhessen csomagra várva Szabadkáról, a
kalácsra, a sonkára, a szeletekre vágott szalonnára és
kolbászra, amikor már nem volt más ennivaló!
Uram, Đido mint Đido, nem tudott hallgatni, ezt a diktatúrát
sem tűrhette, hisz demokrata erkölcsű volt így újra
börtönbe került. Nehéz napok vártak rá késő télen és
tavasszal 1944-ben a Petrinja utcában, hisz Pavelićnak nem volt
bizalma Maček parasztjaiban.
Így apám újra börtönbe került a Független
Horvátországban, a Horvát Bánság szenátoraként! Ezt a
kalácsot nem remélte, nem hitte volna, hogy lehetséges!
Valahogy szegény megőrizte a fejét, lebetegedett a
börtönben, akkor már ötvenöt éves volt, hitével a parszti
demokráciában és igazságban!
Képzelje uram, a Pavelić féle Horvátországban legkevésbé
sem politizálhatott, ez volt számára a legszörnyűbb,
számára akinek a politika vérében, az idegeiben volt és
egész életét annak szentelte, elveszítve miatta vagyonát
családja rovására.
Nem vetem a szemére, nem tehetett másképp, ilyen volt, mindent
feláldozott volna népéért, a paraszt szabadságáért aki
csak megadja az Istennek járót és a császárnak a
császárét, azután félrecsapja kalapját és megy a maga
meggyőződése után, gazdaként a verejtékkel áztatott
földjén.
És az akkori Horvátországban Đido és társai, Gavro, Čiča,
Marko, Ivan és a többiek a Pučka kaszinóról, a Horvát
Otthonról, a Bácska - pályáról és a többi szabadkai
találkahelyről álmodoztak, hisz ott voltak a gyökereik és
ezen semmi a világon nem változtathatott! Nem ott hanem itt
nőttek fel, ide húzta őket az a darab föld, amelyet
hajnaltól napestig látni a Városháza tornyáról.
Uram,egészen 1945 augusztusában vezette haza Tito fegyveres
partizánja apámat Zágrábból a mi Hramba±ić utcánkba,
miután a partizán OZNA-ban alaposan kihallgatták, de
előzőleg az új Horvátországban is.
Eleinte a kommunisták még úgy-ahogy megbecsülték a polgári
politikusokat, a Népfront mint valamiféle demokratikus
intézmény volt hivatott kifejezni a népakaratot. Számunkra az
volt a fontos, hogy épségben hazajött, lassacskán helyreállt
az egészsége, a családi szeretet a legjobb kúra, kedves uram!
Uram, mi valamennyien hittük, Đido befejezte politizálást,
megnyugszik, de két-három hónap múlva idézést kapott, hogy
november 29-én vegyen részt Belgrádban a Jugoszláv
Szövetségi Népköztársaság alkotmányozó nemzetgyűlés
munkájában, mint a háború előtti Horvátország szenátora.
Đido, mint Đido elutazott Belgrádba és az elsők között
emelkedett szólásra a titoi - partizán szkupstinában,
természetesen mindenki tisztában volt azzal, hogy ki vezényli
a parádét. Szó szerint ezeket mondta: "Én demokrata
parasztpolitikus vagyok, én önökkel nem lehetek egy
véleményen, én nem lehetek kommunista!"
Ezek után, kedves uram, apám Đido lement az emelvényről és
örökre elhagyta az alkotmányozó nemzetgyűlést és a
politikát!
Karácsony után, 1946-ban apámat állandóan zaklatták az
OZNA-sok, később az UDB-ások, végnélküli kihallgatások,
néhány napi elzárások váltogatták egymást. Azt gondoltuk
otthoniak ez is egyszer véget ér, megszokhatta Đido az előző
hatalmak zaklatásait, hát egyszer csak halljuk, hogy nincs már
többé Szabadkán.
Uram, a mi Đidonkat, a képviselőt, a szenátort elvitték a
hírhedt Titel-közeli Knićaninba, ahol a vajdasági németek
voltak lágerban és ahonnan alig került ki élve valaki! Egész
éjjeleket utaztam Újvidéken keresztül, hogy élelmet és
takarót vigyek neki. A láger a vasútállomás fölött volt, a
falu alant. Nyers kukorica lisztet ettek, mert már előzőleg a
padlótól kezdve minden tüzelhető faanyagot elhasználtak!
Naponta temették a halottakat! De mit keresett Đido a dunamenti
svábok között, akiket eleve halálra ítéltek? Kérdem én,
uram!
Én és Sárika testvérem elhatároztuk, hogy elutazunk
Zágrábba a valamikori bán, Cuba±ić segítségét kérni, ő
írta alá Titoval a megegyezést, hát az egész utcát
lezárták ahol Cuba±ić "háziőrizetben" volt, az
OZNA nem engedett senkit a közelbe. Egy ismerősünk, egykori
szabadkai bankigazgató, akivel véletlenül találkoztunk azt
mondta: "Lányok, magatoknál vagytok? Cuba±ić önmagán
sem segíthet, menjetek szépen az első vonattal Szabadkára,
amíg jól vagytok és könyörögjetek Istenhez!"
Uram, három hónap után elengedték Knićaninból, élve
hazajutott az eddigi hatalmak legszörnyűbb börtönéből. A
megaláztatást, a börtönt kapta valamennyi hatalomtól, mert
az igazságért küzdött, mondj igazat, betörik a fejed!
Földünket elvették a kommunisták az úgynevezett
agrárreformmal, ami megmaradt azt elvitte a beszolgáltatás, a
rendőrség által kútba eresztés, bajuszcsupálás, sok
paraszt megzavarodott, fölakasztotta magát, azt hitte a
hatalom, hogy a szorgalmas paraszt nélkül is megél, hát ez
nem létezik a földkerekségen.
Betegen, fáradtan kiábrándultan nézte miként sajátítják
ki a Pučka-kaszinót, a Horvát Otthont, a
"Bácskát", a NEVEN dalárdát, mindent ami horvát
volt, apám Đido 1951-ben hunyt el. Hatvanegy éves volt, és
megélt száz év igazségtalanságot!
Uram, ítélje meg ön, hogy ez az ember hat idegen nyelvű
gimnáziummal a világ békekonferenciáján vett részt,
képviselő volt a királyi Jugoszláviában, szenátor volt a
Horvát Bánságban, küldött volt az új Jugoszlávia
alkotmányozó nemzetgyűlésében! Nyugodjon békében a
szabadkai Bajai temetőben, legalább ez az egy álma
megvalósult!
Ez az ő emlékműve, mely sem bronzból, sem márványból
nincs, de ez az emlékmű a legszebb egy embernek, aki
politikailag felvilágosította a bácskai horvátokat! Ő a
miénk!
Mindszentek napján, 2000-ben.
Fordította: Molcer Mátyás
Megjegyzés:
OZNA (Odelenje za za±titu naroda - Nemzetbiztonsági Osztály)
UDB (Uprava drµavne bezbednosti - Állambiztonsági Hivatal)