Üzenet 2005/3. Kosztolányi Dezső

Milivoj Prćić
Emlékmű Đido Vukovićnak

(Monodráma)

(A színen korosabb asszony feketében diványon ül,előtte asztalka két karosszékkel, megboldogult édesapja történetét meséli ismeretlen látogatónak. Időnként a függöny mögül kávét hoz a láthatatlan látogatónak, feláll, gesztikulál majd visszaül. Végül a látogató és a közönség felé fordul zárószavaival édesapja emlékművével kapcsolatban...)

- Uram, Ön tudja, hogy apám Josip Vuković Đidonak nincs emlékműve sem bronzból sem márványból, ezért arra kérem Önt, hallgassa meg a történetét. Majd meglátja, miből áll emlékműve, mert volt neki!

"Mily kicsi vagy és máris rabnak hordasz kosztot" - így szólt hozzám a szabadkai börtön őre, amikor a mamával, a fehér kendővel letakart kosarat vittük Đidonak, alig voltam két éves, még iskolába sem jártam.

Akkor volt ez amikor Sándor király bevezette a diktatúrát, és mindössze nyolc évvel korábban apám a "börtöntöltelék" Đido a versaillesi Trianonban azért harcolt, hogy Szabadkát csatolják a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, melynek uralkodója éppen Sándor volt.

Uram, apró, gyöngécske gyermek voltam, de már akkor éreztem valamiféle szörnyű igazságtalanságot, a gyermek azt ösztönösen megsejti, mint az állat, ez gyakran előfordult életemben apámmal kapcsolatban, szerettem, büszke voltam rá, akkor is amikor egyesek elfordították fejüket, tisztelet azoknak akik ezt nem tették.

Apám, Josip Vuković Đido 1890-ben született parasztcsaládban Felső-Tavankúton, a Vuković-soron. Szülei tehetősnek számítottak az ottani viszonyokhoz képest, harminc lánc földjük volt részben szőlővel vegyesen, így apám a horvát elemi iskola után beiratkozott a szabadkai magyar nyelvű gimnáziumba, más nyelvű nem volt!

Kínlódott a számára idegen nyelvvel, a szállások megmentettek bennünket a beolvadástól, de Đidot szláv beállitottságáért kicsapták hetedik osztályból, így a középiskolát be sem fejezte! Miután kidobták a magyar-gimnáziumból a "bácskistákkal", a legrégibb sportegyesület szurkolóival barátkozott, azok kortársai voltak, velük járt a Pučka kaszinóba, ahol a horvát ifjúság színe-java találkozott, közülük kerültek ki azok, akik 1918-ban a szabadkai városháza tornyára kitűzték a háromszínű horvát lobogót.

Uram, apám a bajai háromszögbeli Bikić-ből nősült anyámmal, a gazdag Grgić családból, hozományként száz lánc elsőrendű szántót kapott. Anyám nem jött rögtön Szabadkára, előzőleg mindent eladott, mert tudta, hogy a birtok Magyarországhoz kerül. Egy egész vasúti szerelvény hozta a bajai vasútvonalon hozományát a zombori úti házba, amelyet csakhamar eladtak és egy szebbet vettek a Zágráb utcában, ott nőttem fel három nővéremmel.

Kedves Uram, azt mesélte Đido-apám, hogy a Bunyevác-Sokác párt megalakulásakor 1920-ban ő és Blaąko Rajić tisztelendő szakítottak, mert az túlságos jugoszláv beállítottságával vajdasági Strossmayer akart lenni, más idők jöttek és a horvátok nem érték be az elhullatott morzsákkal. Évről-évre rosszabbodott a helyzet, a radikálisok beverték Rajić ablakait a plébánián, mégsem nyílt ki a szeme! Apám pedig egyre gyakrabban töltötte estéit a rendőrségen!

Ezért Đido-apám és társai - a horvát demokrata parasztgyerekek - , 1926 nyarán kiléptek a Bunyevác-Sokác pártból és csatlakoztak Stjepan Radić Horvát paraszt pártjához, hogy az Isten adjon neki hallhatatlanságot!

Uram, már két évvel előbb Rajić tisztelendő megalapította a Vajdasági Paraszt Pártot, hiszékenységében azt remélte, hogy a vajdasági katolikusok majd rászavaznak, holott minden értelmes ember tudta, a magyarok csak a sajátjukra voksolnak! És a vajdasági szerbek méginkább a sajátjukhoz húznak, ezt Đido-apám útban hazafelé Versaillesből már elmagyarázta Blaąko Rajićnak, miközben Szabadkáig össze-vissza pecsételték a Szerb királyi útlevelüket, különböző elöljárók, hiába volt a tisztelendő felvilágosult hajlammal az új ország iránt, hogy az Isten bocsásson meg neki!

No, megalakult a Horvát Paraszt Párt szabadkai ágazata 1926 nyarán, jelen volt Stjepan Radić és Ivan Pernar a Zágrábi központból és JosipVuković Đido a Vuković-sorról, az apám, akit elnökké választottak. Olyan ember volt, akit támogatott a nép, mert közülük jött míg a nagygazdákat: Jurićot, Vidakovićot és Mara Malagurskit fölülről támogatták, a királytól a belgrádi csarsiáig, a bunyevácságot üres ígéretekkel hitegették alamizsnáért, ezt teszik némelyek ma is, nem látnak a szemüktől!

Már akkor gyakran beidézték apámat a rendőrségre, ottartották egész este, néha két-három napig is, igen uram.

A horvátok voltak Sándor király számára országa legnagyobb ellenségei, Szabadkán pedig Đido-apám.

Tudja uram, akkor következett el a horvátok számára a sötét nap, amikor a belgrádi Népgyűlésben a radikálisok megölték Radić testvérét és Basaričekot, míg Stjepan Radić a Horvát Parasztpárt vezére és tanítója később halt bele sérülésébe. Temetése a horvátok legnagyobb gyülekezete volt, eljöttek a világ minden tájáról, a mi küldöttségünket Đido-apám vezette!

Látszott,így nem mehet tovább, a horvátok lázadoztak, Sándor király bevezette diktatúráját, apámat ítélet nélkül, teljesen ártatlanul két hónapra bezárták, mert mindennapi beszédjében az erőszaknélküli demokráciára, az egyszerű világ jólétére és az istenhitre hivatkozott!

Uram, nem mondhatom, hogy apám szép ember volt. Középtermetű, sovány, már fiatalon kopaszodó, kiálló pofacsontú, parasztosan nyírt bajuszú volt, de nagy barna becsületes szeme volt, és az embernél a szem a lélek tükre! Olyan ember szeme, aki hisz az igazságban és harcol érte. Egész életében a bácskai horvátok jogaiért harcolt, hogy politikailag létezzenek és megmaradjanak, és ebben sikeres volt, tudom, hogy igen, akkor érdemes volt élnie szabadon és börtönben minden rezsim alatt, megérte, hogy odalett a birtok és a sok fröccsért sem kár amit élete folyamán megivott! De tisztán is itta a bort, vált volna egészségére!

A királyi diktatúra tartós lett, a Horvát Parasztpárt feje Vlatko Maček börtönben ült, a vezetőség tagjai emigráltak, apám a letöltött két hónap után egyre többet volt a rendőrség fogdájában teljesen ártatlanul!

Elmúlt ez a négy év is kedves uram, Sándor királyt megölték Marseillban együtt a francia miniszterrel, ahogy a nép mondja:"aki kardot ránt, azáltal vész el!", minegy kard vagy pisztoly... Nem tudni kik álltak a merénylet mögött, súlyos játékok folytak Európában. Németországban Hitler, Olaszországban Mussolini jutott hatalomra, zavarta őket Franciaország és baráti szövetségesei, mi horvátok csak egy kis népet jelentettünk, amely igazságot, szabadságot, demokráciát akart, és hogy a kérges kezű paraszt, minden igazságos rendszernek az alapja megkapja munkájáért a kenyerét és ne csak kenyérrel hanem szóval is éljen...

A király után Pavle herceg jutott hatalomra, mert a trónörökös Péter kiskorú volt. A herceg anyja Demidov orosz grófnő gazdagabb volt a cárnál, ő pedig angol diák, világfi a gyönyörű Olga görög hercegnő férje, több európai palota, továbbá hazájában Dedinjen Beli Dvor és a Kranj melletti Brdo tulajdonosa, ahol Mačekot, a horvát vezetőt fogadta, amikor azt kiengedték a börtönből és megkezdték megbeszélésüket a horvát-kérdés megoldásáról demokratikus úton, mert érezte, hogy Száva, a Duna és a tengerünk nem érhet a torkáig!

Akkor apám a Jugoszláv Királyság belgrádi népképviselője - aki melesleg nem vette fel a fizetését -, végre szabadon beszélhetett, higyje uram nehezen éltünk abban az időben!

Abban az időben készült Szabadka megünnepelni a horvát bunyevácok és sokácok idejövetelének kétszázötvenedik évfordulóját. A kisasszonynapi ünnepségre l936-ban a Dunamenti horvátok, a zágrábi, a herceg-boszniai horvátok özönöltek, de jöttek nagy számban Eszékről és Dalmáciából is polgárok és egyházi személyek!

Habár nagy egyházi és folklorisztikus ünnepség volt, a jeles vallási ünnepen, ez alkalomból horvát autónom terület volt Szabadka élén a Horvát Parasztpárttal és annak szabadkai vezérével apámmal népviseletben,csizmában és végtelen büszkén. Tudta ő, a díszbeszédek elmúltával újra járhatja a szállásokat összefogásra buzdítva a népet, mert a "szó hibádzik", ahogy azt egy mai költőnk mondja.

Jól tudta ezt apám, uram, de mégis együtt agitált Blaąko Rajić tisztelendővel, ha nem is pengették ugyanazt a tamburát, avagy nem fújtak hasonló dudákba, annyi év után látszott, hogy az erővel összetákolt intézmény széthull darabokra.

Következő évben a đakovoi gimnáziumba íratkoztam az apácákhoz, ahol igen magas színvonalú tanítás folyt. Így múlik, így suhan el a szép fiatalság észrevétlenül.

Olvastam az újságokat és tudtam, hogy az Úr 1939. esztendejében politikai megegyezés született a Cvetković - Maček kormány és Pavle herceg helytartóval, hogy a Horvát Bánság megalakításával megoldják a horvát kérdést, ott ahol azok többségben élnek.

Visszatértem a đakovoi iskolába, a gazdag szlavón-sokác őszbe, míg egy napon hívat a főnöknő. Megrémültem, istenem mit vétettem? A lányok beszélnek össze-vissza, alázatosan, lehajtott fejjel jelentkeztem, a főnöknő felállt asztala mögül, hozzám lépett és homlokon csókolt: Hívattalak, gratulálok édesapádat Josip Vuković Đidot a Horvát Bánság szenátorává választották, talán nem is érted, hogy ez milyen jelentős számodra és számunkra! Az Isten éltesse!

Fejemben kavarogtak a gondolatok, tudtam a szenátorság valami hatalmas tisztség, cilinderrel, zsakettel, tekintélyes hassal, arany cvikkerrel vagy monoklival, míg az én apám, Đido kis termetű, sovány ember volt a fekete parasztos ünneplőjében, fehér ingben nyakkendő nélkül parasztcsizmában. Olyan büszke és boldog voltam, mint soha életemben.

Tudják, hogy az Isten teremtette béke mér hangzásánál fogva is isteni, de ezt ez emberek nem értik, őrült elfogultságukban saját akaratukat ráerőszakolják másokra! Ennyit legalább megtanultam metafizikából az apácáktól, és ez világos előttem!

Utolsó tanítási évem előtt szeptemberben a mi Szabadkánkon Bariąa Smoljan miniszter, emlékezetem szerint a Horvát otthonban azt hangsúlyoztatta, hogy Szabadka lesz a Horvát Bánság gyöngyszeme és a Cvetković - Maček egyezmény nem tekinthető véglegesnek, mert senki sem mondthat le a horvátok által lakott területekről sem Bosznia - Hercegovinában, sem Vajdaságban. Ebben nem lehet kompromisszum, az adminisztratív határokat még nem húzták meg, de mivel Európában dörögnek az ágyúk, kénytelenek voltak engedményeket tenni. Ezeket saját fülemmel hallottam az utolsó padban ahol a zágrábi egyetemista és más Horvát Parasztpárti fiatalokkal ültem.

A mi Horvát otthonunk ma is áll a Harambaąić utcában, elvették a kommunisták, habár a magyarok alatt is nyitva volt, elmenőben előtte, amint az utca végében álló vagyonunkból megmaradt kis házamhoz megyek megfájdul a szívem.

Elérkezett az a bizonyos áprilisi virág, 1941-ben a németek hadüzenet nélkül bombázták Belgrádot, a magyarok pedig sebtében elindultak Szabadka felé a halasi és a szegedi úton apám Đido ugyanaznap megszökött a Dunán át Horvátországba, hisz a hortisták a Trianon miatt megrövidítették volna fejétől, ő volt az aki Versaillesben küzdött azért, hogy a bajai háromszög is hozzánk kerüljön egy képzelt Szabadka-Baja-Zombor vonallal, de ezt Paąić és Tomić, valamint a radikálisok nem akarták, túl sok horvát lett volna Bácskában.

Uram, Đidot nem ölték meg mert elszökött, Blaąko Rajićot majdnem, a palicsi úti kaszárnyában úgy összeverték bikacsökkel, hogy majd belehalt, azután Budára száműzték, valószínűleg Vatikán mentette meg az életét!

Apámmal Zágrábba szöktek társai is, kofferral a kézben át a Dunán, de ott sem volt virágos a helyzet! Az usztasák kizárólagos uralma, a dühöngő háborúba való sorozások bel - és külföldre, éhessen csomagra várva Szabadkáról, a kalácsra, a sonkára, a szeletekre vágott szalonnára és kolbászra, amikor már nem volt más ennivaló!

Uram, Đido mint Đido, nem tudott hallgatni, ezt a diktatúrát sem tűrhette, hisz demokrata erkölcsű volt így újra börtönbe került. Nehéz napok vártak rá késő télen és tavasszal 1944-ben a Petrinja utcában, hisz Pavelićnak nem volt bizalma Maček parasztjaiban.

Így apám újra börtönbe került a Független Horvátországban, a Horvát Bánság szenátoraként! Ezt a kalácsot nem remélte, nem hitte volna, hogy lehetséges!

Valahogy szegény megőrizte a fejét, lebetegedett a börtönben, akkor már ötvenöt éves volt, hitével a parszti demokráciában és igazságban!

Képzelje uram, a Pavelić féle Horvátországban legkevésbé sem politizálhatott, ez volt számára a legszörnyűbb, számára akinek a politika vérében, az idegeiben volt és egész életét annak szentelte, elveszítve miatta vagyonát családja rovására.

Nem vetem a szemére, nem tehetett másképp, ilyen volt, mindent feláldozott volna népéért, a paraszt szabadságáért aki csak megadja az Istennek járót és a császárnak a császárét, azután félrecsapja kalapját és megy a maga meggyőződése után, gazdaként a verejtékkel áztatott földjén.

És az akkori Horvátországban Đido és társai, Gavro, Čiča, Marko, Ivan és a többiek a Pučka kaszinóról, a Horvát Otthonról, a Bácska - pályáról és a többi szabadkai találkahelyről álmodoztak, hisz ott voltak a gyökereik és ezen semmi a világon nem változtathatott! Nem ott hanem itt nőttek fel, ide húzta őket az a darab föld, amelyet hajnaltól napestig látni a Városháza tornyáról.

Uram,egészen 1945 augusztusában vezette haza Tito fegyveres partizánja apámat Zágrábból a mi Hrambaąić utcánkba, miután a partizán OZNA-ban alaposan kihallgatták, de előzőleg az új Horvátországban is.

Eleinte a kommunisták még úgy-ahogy megbecsülték a polgári politikusokat, a Népfront mint valamiféle demokratikus intézmény volt hivatott kifejezni a népakaratot. Számunkra az volt a fontos, hogy épségben hazajött, lassacskán helyreállt az egészsége, a családi szeretet a legjobb kúra, kedves uram!

Uram, mi valamennyien hittük, Đido befejezte politizálást, megnyugszik, de két-három hónap múlva idézést kapott, hogy november 29-én vegyen részt Belgrádban a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság alkotmányozó nemzetgyűlés munkájában, mint a háború előtti Horvátország szenátora.

Đido, mint Đido elutazott Belgrádba és az elsők között emelkedett szólásra a titoi - partizán szkupstinában, természetesen mindenki tisztában volt azzal, hogy ki vezényli a parádét. Szó szerint ezeket mondta: "Én demokrata parasztpolitikus vagyok, én önökkel nem lehetek egy véleményen, én nem lehetek kommunista!"

Ezek után, kedves uram, apám Đido lement az emelvényről és örökre elhagyta az alkotmányozó nemzetgyűlést és a politikát!

Karácsony után, 1946-ban apámat állandóan zaklatták az OZNA-sok, később az UDB-ások, végnélküli kihallgatások, néhány napi elzárások váltogatták egymást. Azt gondoltuk otthoniak ez is egyszer véget ér, megszokhatta Đido az előző hatalmak zaklatásait, hát egyszer csak halljuk, hogy nincs már többé Szabadkán.

Uram, a mi Đidonkat, a képviselőt, a szenátort elvitték a hírhedt Titel-közeli Knićaninba, ahol a vajdasági németek voltak lágerban és ahonnan alig került ki élve valaki! Egész éjjeleket utaztam Újvidéken keresztül, hogy élelmet és takarót vigyek neki. A láger a vasútállomás fölött volt, a falu alant. Nyers kukorica lisztet ettek, mert már előzőleg a padlótól kezdve minden tüzelhető faanyagot elhasználtak! Naponta temették a halottakat! De mit keresett Đido a dunamenti svábok között, akiket eleve halálra ítéltek? Kérdem én, uram!

Én és Sárika testvérem elhatároztuk, hogy elutazunk Zágrábba a valamikori bán, Cubaąić segítségét kérni, ő írta alá Titoval a megegyezést, hát az egész utcát lezárták ahol Cubaąić "háziőrizetben" volt, az OZNA nem engedett senkit a közelbe. Egy ismerősünk, egykori szabadkai bankigazgató, akivel véletlenül találkoztunk azt mondta: "Lányok, magatoknál vagytok? Cubaąić önmagán sem segíthet, menjetek szépen az első vonattal Szabadkára, amíg jól vagytok és könyörögjetek Istenhez!"

Uram, három hónap után elengedték Knićaninból, élve hazajutott az eddigi hatalmak legszörnyűbb börtönéből. A megaláztatást, a börtönt kapta valamennyi hatalomtól, mert az igazságért küzdött, mondj igazat, betörik a fejed!

Földünket elvették a kommunisták az úgynevezett agrárreformmal, ami megmaradt azt elvitte a beszolgáltatás, a rendőrség által kútba eresztés, bajuszcsupálás, sok paraszt megzavarodott, fölakasztotta magát, azt hitte a hatalom, hogy a szorgalmas paraszt nélkül is megél, hát ez nem létezik a földkerekségen.

Betegen, fáradtan kiábrándultan nézte miként sajátítják ki a Pučka-kaszinót, a Horvát Otthont, a "Bácskát", a NEVEN dalárdát, mindent ami horvát volt, apám Đido 1951-ben hunyt el. Hatvanegy éves volt, és megélt száz év igazségtalanságot!

Uram, ítélje meg ön, hogy ez az ember hat idegen nyelvű gimnáziummal a világ békekonferenciáján vett részt, képviselő volt a királyi Jugoszláviában, szenátor volt a Horvát Bánságban, küldött volt az új Jugoszlávia alkotmányozó nemzetgyűlésében! Nyugodjon békében a szabadkai Bajai temetőben, legalább ez az egy álma megvalósult!

Ez az ő emlékműve, mely sem bronzból, sem márványból nincs, de ez az emlékmű a legszebb egy embernek, aki politikailag felvilágosította a bácskai horvátokat! Ő a miénk!

Mindszentek napján, 2000-ben.
Fordította: Molcer Mátyás

Megjegyzés:
OZNA (Odelenje za zaątitu naroda - Nemzetbiztonsági Osztály)
UDB (Uprava drľavne bezbednosti - Állambiztonsági Hivatal)