Üzenet 2005/3. Kosztolányi Dezső

Szakmány György
Apu nem megy sehová

Szépprózai elbeszélések (megjelenésre váró kötet)

Részletek az Utolsó romantikus című fejezetből

Éppen ott, ahol geográfiailag kezdődik a Balkán, a Duna-parti Péterváradon vártam Futrinkát, amikor hazajött a katonaságból. Stílszerűen a Pisztoly kávéházban adtunk egymásnak találkát. Egy éve nem találkoztunk, és amikor megjött, miután kezet ráztunk és összeölelkeztünk, szerb szokás szerint háromszor arcon is csókolt. Leültünk kedvenc sarokasztalunkhoz, és Futrinka az asztalra helyezvén mintegy imára kulcsolt két kezét, egy nagyot sóhajtott. "Tudod mi a legszörnyűbb a katonaságban? A gennyes pattanások." mondta, s egy nagyot húzott a frissen csapolt, hideg, korsónyi Jelen sörből, amit a pincér - aki úgy látszik, mint valamikori törzsvendégeket, egy év után is megismert bennünket -, kérdezés nélkül az asztalunkra tett. Futrinka, időt sem hagyván számomra az ilyenkor szokásos "Na, hogy vagy? Milyen volt?" kérdések feltevésére, miután jobb kézfejének külsejével letörölte szájáról a habot, imígyen folytatta:

            - Bizony, a katonaságban a legszörnyűbb dolog, amit el kell viselni, az az emberek arcán, nyakán és halántékán lévő gennyes pattanások, kelések és kezeletlen mitesszerek. Civilizálatlan ország lévén a miénk, ezekből van éppen elég a katonatársak nyakán. És rákényszerítenek, hogy minden áldott nap, napjában többször is, közelről és sokáig nézzed, tanulmányozzad ezeket a gennyes pattanásokat és keléseket, mert a katonaságban sokszor állítják az embert különböző olyan formációkba, ahol test a test mellett szorosan, fej a fej mellett egészen közel áll, mélyen megsértve ezzel az ember intim szféráját. Ahogy az "echelonban", "kettős sorban", vagy "jobbra igazodjban" mereven bámulod katonatársaid arcát vagy tarkóját, látod, hogy ezek a pattanások a kötelező rendszeres borotválkozás, a tisztálkodás hiánya, a piszkos és fertőző takarók és az állandó hideg hegyvidéki szél miatt nagyobbak, pirosabbak, sárgábbak, zöldebbek, begyulladtabbak és gennyesebbek, mint amilyeneket valaha is láttál. A legérdekesebbek a halántékon lévő, gombostűfej nagyságú fekete mitesszerek. Ezekből még a fülben is van néha. Amikor echelon formációba kényszerítve átlag fél órát vársz az étkezdébe való bebocsáttatásra, olyankor van a legtöbb időd, hogy mindezeket közelről, az orrod előttről tanulmányozzad. Mire sorra jutsz a vacsorához, fölfordul a gyomrod - fejezte be Futrinka az eszmefuttatását, majd újra egy nagyot húzott a söréből.

*

Ami engem illet, én a hadseregeket teljesen feleslegesnek, a sorkatonaság intézményét pedig az alapvető emberi jogok lábbal tiprásának tartom. Szerintem, ha valakik háborúzni akarnak bizonyos céljaik eléréséhez, akkor is az lenne az igazságos, hogy háborúzzanak ők, vagy az általuk megfizetett hivatásos katonák, azok, akik ezt tekintik munkájuknak, mint ahogy a te munkád az iskolában tanítás vagy az enyém az írás. De, hogy besorozzanak, hogy erőszakkal rákényszerítsenek arra, hogy háborúzzál, az az alapvető emberi jogok lábbal tiprása. Ehhez még akkor sincs joga az államnak, ha éppen a saját országunk háborúzik. Milošević diktatúrája alatt például, ha behívót kaptam volna, soha nem vonultam volna be katonának, s ha nem sikerült volna Magyarországra szöknöm, akár tanyákon is elbujdostam volna, csak hogy ne kelljen részt vennem abban a mocskos és igazságtalan háborúban. Mert az embernek alapvető emberi joga, hogy eldöntse, részt kíván-e venni egy háborúban, azaz, hogy az országa/hazája (kinek hogy) valamilyen hatalmi törekvését kívánja-e fegyverrel (is) támogatni. Sőt, szerintem még honvédő háború esetén is jogod van eldönteni, hogy kívánod-e fegyverrel, az életed kockáztatásával védeni a hazát és a néped szabadságát, vagy ebből is inkább kimaradnál, s tegyék ezt azok, akik akarják, vagy akik nálad jobban értenek hozzá, s akiket ezért fizetnek; s ha ezeknek nem sikerül megvédeni a hazát, akkor vállalod a megszállás következményeit. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy pacifista vagyok, és hogy a világ egyik legnagyobb, legszomorúbb problémájára, az állandó háborúskodásra a pacifizmus a megoldás. Nem; én csak az egyén döntési szabadsága mellett érvelek, a sorozás kényszerével szemben.

            Ami a pacifizmust illeti, szerintem épp a pacifisták ártanak legtöbbet a béke ügyének. Békeszeretőnek és pacifistának lenni nem ugyanaz. Én is békeszerető ember vagyok, de azt gondolom, hogy az erőszakmentesség csak akkor jó, ha hatásos. De hát számtalan történelmi példán láthattuk, és láthatjuk ma is, hogy sokszor nem az. Nézzük csak a II. világháború kitörése előtti 15 évben Németország és Anglia példáját! Mivel Anglia, amikor még sokkal erősebb volt Németországnál, s amikor még megtehette volna, nem lépett fel Németország ellen kemény eszközökkel, akár háborús fenyegetéssel időben, Németország felfegyverkezett. Utána már hiába próbálták a pipogya angol pacifisták bebeszélni maguknak és a németeknek is, hogy a németek nem akarnak háborút, Németország pontosan tudta, hogy azt akar. Láthatjuk, ha egyszer egy ország, vagy egy csoport a fejébe veszi, hogy az érdekei azt diktálják, hogy agresszorként lépjen fel ellenünk, akkor hiába a békés csitítgatás, úgysem nyugszik, amíg el nem oltotta a vérszomját. De el lehet oltani ezt a vérszomjat az ő vérükkel is, miért hagynánk akkor, hogy a miénkből igyanak? A választás erőszak és békés megoldás között nem elvi kérdés, mint ahogy a pacifisták hiszik; ez pusztán praktikussági kérdés, amely a körülményektől függ. Az erőszakkal egyenlő, vagy nagyobb hatékonysága esetén természetesen a békés megoldás a követendő. De ha a szelídség nem használ, akkor nem kell félni az erőszaktól. A pacifista, pont azzal, hogy abszolútummá emeli az erőszakmentességet, kiszolgáltatja az ártatlanokat és a szépséget a sakáloknak, hogy azok aljas ösztöneiket kiélhessék rajta. A békeszerető, pont azért, mert a béke elkötelezett híve, kész megvédeni a békét (vagy az ártatlanokat és a szépséget a sakáloktól) minden áron, ha kell, erőszakkal is.

            Szóval, láthatod, nem vagyok pacifista, és nem azért beszélek a sorozással felállított hadseregek ellen, mert a szemellenzős pacifizmust tartanám gyógyírnek a világban uralkodó erőszakra. Azért beszélek a regrutáció ellen, mert a sorkatonaság intézménye, mint mondtam, az alapvető emberi jogok egyik legocsmányabb lábbal tiprása, amit valaha látott a világ.

            Mindemellett felhívnám a figyelmedet minden háború alapvetően vérlázító ostobaságára és feleslegességére is. Egyszerűen nem értem, hogy nekem, mint normális, egészséges embernek, akár csak elméleti szinten is, hogyan juthatna eszembe, hogy bárkinek is erőszakkal elvegyem valamijét, hogy bárkit is megöljek, leigázzak, elfoglaljam az országát, kinyírjam a tantiját, elvegyem a kutyáját. Igazság szerint én irtózom az erőszaktól, érthetetlennek és abszurdnak tartom azt. Ha mindenki úgy gondolná, mint én, nem lehetne többé háborúkat csinálni, mert a politikusoknak egyszerűen nem volna kivel megcsináltatni a háborúikat (mert ők maguk, ugye, soha nem állnak neki, a saját két kezükkel, csinálni).

            De hát sajnos az emberek többsége nem így gondolkodik, és én, látod, még békeszerető emberként is elfogadom, hogy a világ rendje olyan, hogy vannak háborúk. A háború emberi szükséglet, egyszerűen az emberi természetből fakad. Úgy tűnik, az ember háború nélkül nem tud elintézni semmit (nem mintha azzal elintézne bármit is). És mivel úgy gondolom, hogy ez a világ rendje, ezért azt is gondolom, hogy lesz még háború. Lehet bárhol, bármikor. Akár Európában is. Húsz-huszonöt, de akár egy-két év alatt annyira meg tud változni a politikai helyzet, hogy bárhol, bármikor ki tud törni a háború. Ugyan ki hitte volna, mondjuk, a testvériség-egységben tobzódó 1986-os Jugoszláviáról, hogy röpke öt év múlva milyen véres háborúk helyszínévé válik? De tekintsünk a jövőbe. Itt, a Balkánon olyan rendezetlen a politikai helyzet, annyira tisztázatlanok a délszláv népek érzelmi, politikai, s egyéb viszonyai, hogy szerintem leghamarabb olyan 15, legkésőbb olyan 35 év múlva megint lesznek itt háborúk. Nem is beszélve arról, hogy az itt élő muzulmán népek és a délszlávok ennél már sokkal előbb össze fognak torzsalkodni, vagy, hogy egy kicsit történelmiesebben fejezzem ki magam, itt lesz a Balkánon az iszlám harcos szárnyának és a keresztény világnak az egyik ütközőzónája, és a délszláv-muszlimán ellentét egy ugyan nem annyira véres, nem annyira intenzív, de ugyanolyan állandó háborúskodássá fog fajulni, mint az elmúlt évtizedek zsidó-palesztin konfliktusa. De ne menjünk a részletekbe, nem szeretnék egyetlen népet sem megsérteni, és remélem, nagyon remélem, hogy tévedek, hogy történelmileg és politikailag hozzá nem értők és pesszimisták a jóslataim. Hanem, ha mindez ne adj' Isten mégis így lesz, és szerintem így lesz, s ha elvonatkoztatva mindezektől a konkrétumoktól, elfogadod a háborút, mint a világ "rendjét", akkor az is teljesen logikus, hogy készülsz a háborúra, készülsz rá testben és lélekben, s elmész katonának, megtanulsz Kalasnyikovval lőni, aknát telepíteni, gránátot dobni, satöbbi, hogy tudd ezeket a praktikus dolgokat.

            Futrinka ezzel megemelte a korsóját, s mintegy nyomatékosítva az elmondottakat, felém bökött vele, majd kiitta belőle a maradék sört is. Én is kiittam a magamét. Amikor a pincér felénk pillantott a bárpult mögül, Futrinka rámutatott a két üres korsóra, majd mutatóujjával egy kört írt le felettük. A pincér odahozott újabb két harmatos, gyöngyöző kriglit, teli hideg, frissen csapolt Jelennel, az üres korsókat pedig elvitte. Futrinka, miközben belekortyolt, még a szemét is lehunyta.

*

- Várj, ehhez rá kell gyújtanom - mondta Futrinka, miközben elővett a zsebéből egy doboz rossz minőségű hazai Morava cigarettát. - A kantinban csak hazai cigiket lehetett kapni, ezért rászoktam erre a szarra. Ezt még elszívom, aztán egy időre leállok. De most majd segít felidézni az élményeket. Gyújts rá te is nyugodtan - mondta, miközben elém dobta a paklit, majd a jobb kezébe fogva a gyufaskatulyát, ugyanazon kézfején lévő ujjaival vett ki egy szál gyufát, és a szokásos mutatványával, egy kézzel sercintette fel a lángot. Miután a cigijét meggyújtotta, lehunyt szemmel szívott egy nagyot, majd hátradőlve, karjait a széktámla mögé akasztva, a székén kissé lecsúszva, elmélyült arccal fújta ki a füstöt.

            - Az első nap, amikor késő délután megérkeztem, nem volt rossz - kezdte Futrinka a beszámolót. - Még túlságosan is az utazás izgalma alatt álltam, lenyűgözött az útközben látott táj, a hegyek - tudod, hogy imádom a hegyeket -, és persze bennem volt még az új nagyvárosba érkezés izgalma is, és a majdani felfedezésének ígéretétől érzett izgalom, úgyhogy nem volt még alkalmam gyötrődni. Másnap kezdtem szenvedni, de azt mindjárt kora reggel, amikor még civil ruhában, civilként terelgettek sokadmagammal a kaszárnyában mindenfelé, és egyszerre rám zúdult a katonáskodásnak az az egész iszonyata, tudod, az egyenruhák, a fegyverek, a hihetetlenül barom arcú altisztek, tisztek, és a nem kevésbé állatias arcú katonák, a mérnöki pontossággal megkapált, virágágyásos, rendezett körletek látványa... Akkor rögtön szenvedni kezdtem, és nem tudom, mikor szökött az első könny a szemembe, már abban a pillanatban, amikor hajnalban felvertek, és rádöbbentem, hogy nem a saját ágyamban alszom, vagy csak icipicit később, amikor elkezdődött a tisztek és az altisztek állandó, felesleges és egy éven át tartó üvöltözése, vagy amikor az első reggelin a büdös étteremben az első pillantást vetettem a zsíros műanyagtányéron elém lökött főtt tojásra és virslire, és észrevettem, hogy disznósörték állnak ki a virsliből, és szemen spriccelt a zsír, amikor a villámmal beleszúrtam, vagy amikor üvöltözés, káromkodás és sürgetés közepette először cibáltam magamra a zöldpenész, naftalin és puskaolaj keverék szagától bűzlő terepszínű egyenruhát, amelynek egyik része természetesen túl kicsi volt, a másik meg túl nagy, vagy amikor először rángattam magamra az előttem már ki tudja hány csámpás balfasz által széttaposott, egyszerre túl nagy és túl szűk, de minden lépésnél fájdalmat okozó bakancsokat...

            Utána egész álló nap egzecíroztattak bennünket ilyen jobbra át, balra át marhaságokkal, amit normális ember már az általános iskolában tornaórán megtanul, vagy ha nem, akkor elég, ha egyszer megmutatják neki, és máris tudja. De körülöttem vajmi kevés normális ember volt, mert nem volt elég nekik egyszer megmutatni, úgyhogy egész nap ezzel baszogattak bennünket, két egzecíroztatás között pedig, pihenésképpen, puszta kézzel szedették össze velünk a fűben szétdobált cigarettacsikkeket. Miközben a markomba gyűjtögettem a mások nyálától levedző büdös cigarettacsutkákat, azt gondoltam, úristen, ez szörnyű, hol van itt az irodalmi élmény (annyira rosszul voltam, hogy nem vettem észre, ez máris az), gyerünk, ide a puskát, menjünk lövöldözni, csináljunk már valami érdekeset, és az éreztem, hogy ha ez így megy továbbra is napról-napra, akkor vagy megszököm haza, s még aznap Magyarországra, vagy idegösszeomlást kapok.

            Nem tudom már, mikor tolult először könny a szemembe, de mindez az iszonyat megtörtént már az első nap első délelőttjén, és én csak álltam ott a sírás határán a könnyeimmel küszködve, de nem akartam nyugtatót bevenni, mert kíváncsi voltam rá, hogy milyen ez az egész teljes valójában. Néztem a katonatársaimat, első pillantásra többségükben barom arcokat, és azt gondoltam, hogy én ezekkel nem tudok semmiféle lelki közösséget vállalni, nincs itt közöttük egy ember sem az én szellemi nívómon, nem fogok itt semmiféle barátra szert tenni, és ebben a magányban nagyon gyorsan idegösszeomlást fogok kapni. Így ment ez első nap, és a második teljes napon. És aztán, ki tudja miért, mi történhetett, miért változott meg a hangulatot meghatározó kémiai anyagok aránya az agyamban éjjel, amíg aludtam, de a harmadik napon reggel egyszerűen arra ébredtem, hogy jól érzem magam. Úgy látszik, nekem ennyi kellett az akklimatizálódáshoz; két nap szenvedés. Néhány hülye első naptól kezdve jól érezte magát, aztán voltak, akiknek a beleszokás tovább tartott, és voltak páran, akik egyáltalán nem tudtak megszokni, ezek idegösszeroppanást kaptak, és leszerelték őket, hogy azután pár év múlva megismételtessék velük a katonaságot. Én viszont, azzal együtt, hogy visszajött az életkedvem, azonnal visszakaptam az igazi énemet is, a minden élményt irodalmi szempontból átfiltráló énemet - monda Futrinka, majd szívott egy utolsó slukkot a cigarettájából, és a füstöt igen önérzetesen fújta ki.

            - Nagyszerű, halljunk akkor egy érdekes, irodalmias sztorit, elég volt a bölcselkedésből! - mondtam, meghúztam a sörömet, és várakozással telve néztem Futrinkára.

             Futrinka is meghúzta a sörét, és, természetesen egy kézzel, újabb cigarettára gyújtott.

             - Egy érdekes sztorit, várjál csak - mondta, majd elmerengve bámulta a kifújt füstöt.

           - Egyszerre észrevettem - kezdte kisvártatva -, hogy ott olyan pofákat láthatok, amilyeneket még soha életemben sehol se láttam, olyan hülyeségek történhetnek meg velem, mint még soha, és olyan történeteket hallhatok, amilyeneket sehol máshol nem hallanék. Az volt a legfurcsább, hogy sokan a katonatársaim közül nagyon ismerősnek tűntek. Sokat gondolkodtam, hogy honnan olyan ismerősek ezek a pofák. Egész nap röhögtem, amikor végül rájöttem, hogy a körülöttem lévő népség fele a Talpraesett Tom^[1] képregényekből ismerős. Mind-mind vadnyugati pofa volt a Talpraesett Tomokból, és ami igazán okot adott a röhögésre (hiszen a pofájukról nem tehettek), az volt, hogy úgy is viselkedtek, mint a képregényfigurák.

            Ott volt például a kamaszkor végén járó, 190 centi magas, cingár Mirko Josipović, aki szegény mentálisan olyan éretlen volt még, hogy vigyázzban állni sem tudott rendesen. Neki vigyázzállásban a feje előre állt, az álla előrenyomva, a vállai előre lógtak, vékony, inas karjai pedig mindig úgy elálltak a testétől, mintha legalábbis olyan izmos lenne, mint valami buggyant body builder, akinek olyan vastagok a karjai, hogy nem is bírja őket a teste mellett tartani, és a pipaszár lábain mindig kis terpeszben állt vigyázzba.

            Mirko Gnjilanéból jött, egy szerb faluból Prištinától keletre, az ENSZ-protektorátus alatt álló, egyre kevesebb szerb lakta, albán többségű Koszovóból. Amikor megjött, megkérdezték tőle a többiek: "Jesi ti šiptar, bre?" "Ma jok, ja sam ćist Srbin!" "Pa jebi ga, pričaš kao šiptar!"^[2] S valóban, olyan különös szerb nyelvjárást, mint az övé, nem hallottam még soha. Ezen kívül Mirko bőre kreol volt, ajka barna, haja fekete, szeme sötét, szemöldöke összenőtt... Egyszóval: albán prototípus. De, hogy mégis "čist Srbin"^[3], az hamarosan kiderült.

            Mirko még csak 18 éves, épp a katonaság előtt fejezte be a középiskolát, s habár soha nem kellett volna neki szolgálnia Szerbia és Montenegró Katonaságában - hiszen Koszovóban a szerbiai közigazgatás nem működik és nem érvényes -, ő önként jelentkezett a szerbiai sorkatonai szolgálatra.

            Mirkót két évvel ezelőtt elrabolták a siptárok. A siptár ugye vulgáris elnevezés, amelynek használatát mi kerüljük és elítéljük; de Mirko nem nevezhette őket másképp, mert ezek, akik elrabolták, az UÇK tagjai voltak; albán szeparatista terroristák.

            Az egész úgy történt, hogy egy pénteken, iskola után, de még fényes nappal, Mirko egy barátjával a falujukból egy másik faluba ment szórakozni, autóval. Útközben megállították őket az erdőből előbukkanó felfegyverzett UÇK-harcosok. Kiparancsolták őket a kocsiból, s az igazoltatásuk során a nevükből és a lakóhelyükből egyből kiderült, hogy ők szerbek. Amit persze ők nem is akartak, igaz, nem is mertek volna letagadni. Azonnal bekötötték a szemüket, és hosszasan vezették őket az erdőben a hegyeken át. Amikor végre megérkeztek valahová, s levették szemükről a sálakat, Mirko egy házban, egy hosszú, folyosószerű szobában találta magát, amelynek a fala mentén sorban börtöncellák voltak. Ő a legszélső, a hátsó fal melletti, az ablakhoz közeli cellába került. Barátja közvetlenül melléje. Azzal kapcsolatban, hogy miért rabolták el őket, meddig és milyen célból akarják fogva tartani őket, semmit sem közöltek velük, s egyáltalán, semmi különös nem történt velük rabságuk ideje alatt. Moslékot kaptak enni, és minden nap megverték őket. Mirkót néhány helyen késsel megvagdosták, és eloltottak rajta néhány cigarettát.

            Két hónap múlva egy este, hogy, hogy nem, de miután belökték neki a vacsorát, elfelejtették bezárni cellájának az ajtaját. Éjfél után kinyitotta a rácsot és odament az ablakhoz. Barátját és a többi rabot ott kellett hagynia. A kulcsok az őröknél voltak, akik a szomszédos szobában aludtak. Mirko kinézett a sötétbe az ablakon, és nem látott a házat körülvevő tisztáson senkit. Kilépett az ablakon, és beszaladt a szemben lévő erdőbe. Órákon át szaladt - egy szál gatyában és fehér alsóingben. Elvették ugyanis a ruháit még akkor, amikor bezárták. Nem mert lefeküdni, nehogy megfagyjon, mert hideg ősz volt már. Hajnalig bolyongott az erdőben. Reggelre kibukkant egy hegytetőn, és a völgyben megpillantott egy falut egy templommal, s a templomot egy keresztet tartó harangtoronnyal. Rögtön tudta, hogy egy szerb településhez érkezett. Elindult völgynek le a falu felé, és kijutott egy aszfaltútra. Hamarosan arra jött egy autó, és Mirko lestoppolta. A helyi szerb pópa volt az éppen. Mirko röviden elmondta, hogy mi történt vele, s erre a pópa azonnal hazavitte, a jó sok kilométerre, több órányi autóútra lévő falujába. Volt nagy öröm, amikor megálltak a házuk előtt. Összecsődült az egész falu. A szülei, testvérei sírtak, és sírt Mirko is. Mint utóbb kiderült, a szülei hiába tettek feljelentést a KFOR-nál, valamint a helyi szerb és albán hatóságoknál is, senki semmilyen hathatós lépést nem tett az előkerítése ügyében. A barátjáról, akit kénytelen volt otthagyni, soha többé nem hallott semmit.

            - Te jó isten - fakadt ki belőlem -, ismerve az ottani állapotokat, azon nem csodálkozom, hogy nem történt semmi az ügyükben, hiszen azt sem tudták, hová lettek, merre vannak, de az már durva, hogy miután ő elmondta, hogy mi történt vele, senki sem próbálta megkeresni a barátját, vagy azt a helyet, vagy ahol fogva tartották őket.

            - Ezt nem tudom, de az tény, hogy Mirko részletesen beszámolt mindenről mind a három helyi hatóságnak, de a barátja mégsem került elő mindeddig. És ezzel még nem is ért véget a történet. Nekünk ott a katonaságban úgy tűnt, hogy Mirko lelkileg, talán azért, mert még fiatal és életerős, elég jól átvészelte az ügyet. Később kiderült, ez közel sem biztos, hogy így van. Mindenesetre ő volt közöttünk például a fő mókamester.

            Még csak pár hete voltunk a katonaságban, de Mirko nem sokkal az után, hogy elmesélte nekünk a történetét, jelentkezett a századosunknál kihallgatásra. Ezt a beszélgetést csak akkor kérheti valaki, ha nyomós oka van rá. Mirkónak volt: bosszút akart állni. Elmesélte a századosnak elrablása történetét, és kérte, mielőbb helyezzék át szolgálatra a Szerbiát Koszovótól elválasztó Kopnena zona bezbednostiba^[4, amelyet Szerbia és Montenegró Katonasága ellenőriz. Ebben, a többségében albánok lakta zónában - Bujanovac, Preševo, Medveđa falvak és környékük - tevékenykednek most megint az albán szeparatista terroristák, vagy ahogy újabban a hazai médiában - szerintem elég röhejesen - nevezik őket: a siptár extrémisták. A százados azt mondta Mirkónak: ő megérti az indokait, de egyelőre nem lehet. Legyen jó katona, s akkor a kiképzés után (4 hónap) majd meglátja, mit tehet érte.

            Mirko komolyan vette, amit a százados mondott. Anyait-apait beleadott a kiképzésbe, és tényleg, a gyalogsági akadálypályától kezdve a lövészárokásásig mindenben az élen járt. A legrühösebb munkákra is, amelyektől mindenki húzódzkodott, mint a vécésikálás vagy a szemétlapátolás, Mirko önkéntesen jelentkezett, és elvégezte őket szó nélkül. Végül aztán eljött a kiképzésünkben a nagy pillanat, az első éleslövészet. Kalasnyikovokkal lövöldöztünk a 100 méter távolságban lévő, ember nagyságú és embert formázó céltáblákra. Mirko Josipović mellettem feküdt, tőlem balra. Először 5 próbát lőttünk, azután 25 igazit. Ebből 10-et egyesével, 15-öt pedig rövid sorozatokban. Összesen 30 golyót eresztettünk ki, egy teljes tárat. Mirko Josipović egyetlen golyója sem találta el a táblát.

            - Gondolom, ezek után nem lett átdobva a KZB-be - mondtam kuncogva.

            - Nem, hála istennek, sőt mi több, a következő éleslövészeten annyira sikerült bizonyítania rátermettségét, hogy a bosszúállás lehetősége végleg, de legalábbis a katonaság utánig el lett halasztva. Az történt ugyanis ezen az éleslövészeten, hogy amikor a mezőn felcsapódó céltáblák felé kocogtunk csatárláncban, a mellettem haladó fiatal hadnagyocska valami utasítást kiabált Mirko Josipović után, hogy tartson kissé balra, mert nem fogja meglátni a céltábláit, s erre Mirko, kezében a csőre töltött és beélesített Kalasnyikovval megfordult felénk, hogy "Hö, mi?". Erre a tiszt már azt üvöltözte neki, hogy forduljon vissza a céltáblák felé, de ő ezt, az általános puskaropogástól nem hallotta, úgyhogy a köves, hepehupás hegyi legelőn, amelyen könnyen elbotolhat, kezében a kibiztosítatlan puskával, elindult felénk kocogva, megismételve a "Hö, mi, nem hallom?!"-ot, mire mi a hadnaggyal hasra vetettük magunkat, és a hadnagy ekkor már paprikavörös arccal, torkaszakadtából üvöltözte neki, hogy forduljon vissza a hegyoldal irányába. De ez a buggyant ezt se hallotta, és nagy igyekezettel kocogott felénk tovább, és amikor odaért hozzánk, és megállt előttünk a tipikus enyhe terpeszállásában, arcán a hason fekvésünk felett érzett csodálkozás kifejezésével, kissé tátott szájjal, akkor a kezében tartott puska csöve szomorúan lógott lefelé, és ezzel pont a hadnagyocska fejére mutatott. Erre az felpattant, és miközben magából kikelve, ellilult arccal azt ordítozta, hogy "Egy ilyen hülye állat miatt dögöljek én meg?! Egy ilyen hülye állat miatt dögöljek én meg?!", kicsavarta Mirko kezéből a Kalasnyikovot, kibiztosította, a földre dobta a puskát, és két ököllel elkezdte csépelni Mirko feje búbját, miközben az csak állt ott tovább csodálkozva, tátott szájjal, és az egész ütlegelésből nem érzett semmit, mert természetesen rohamsisak volt a fején.

            Ezért a balhéért Mirko kapott három nap áristomot, majd elküldték a pszichológushoz, aki megállapította, hogy makkegészséges. De azért puskát soha többé nem adtak a kezébe, az ágyúinknak a közelébe sem engedték, a későbbi hadgyakorlaton ételhordó lett, a hadnagyocska pedig, amikor csak ügyeletben volt, a katonaság végéig Mirkóval sikáltatta a vécéket, gázálarccal a fején, sósavval és fogkefével, és közben vádló tekintettel ismételgette neki, hogy "Miattad majdnem kinyiffantam, én! Miattad majdnem kinyiffantan, ÉN!"

^[1] a.m. Lucky Luke
^[2] "Hé, te siptár vagy?" "Má' honnét, én tëszta szerb vagyok!" "Hát baszd meg, úgy beszélsz, mint egy siptár!"
^[3]"tiszta szerb"
^[4] a.m. Katonai Biztonsági Zóna (szerb rövidítése KZB)