Szombathy Bálint
In Memoriam Bada Tibor

(1963, Újvidék–2006, Budapest )

Legelsõ képeit lécekre, deszkákra festette a nyolcvanas évek elején, s ez a szokatlan anyaghasználat már mintha megelõlegezte volna késõbbi életfilozófiáját, a nonkonformizmus és a kívülállás elutasító magatartását. Anarchista felhangokkal megtűzdelt prózaverseiben az élet groteszk, kesernyés humorral, sõt nem egyszer gúnnyal átitatott esszenciáját kereste. Képi és szöveges művészetében saját élményvilága és közölnivalója összecsengett a világ tágabb szellemi horizontjaira rátelepedõ szubkultúra stilisztikai választékával, rendhagyó poétikai és magatartásbeli attitűdjével. Ízig-vérig urbánus lelkületű lázadó volt, akit zsigereiben provokált a vidékies észjárás, az önmagába forduló regionális életforma merevsége és szellemtelensége. Bada Tibor - művésznevén Bada Dada - az irónia lencséjén át szemlélte a kisszerű környezet jelenségeit, miközben annak egyik-másik alapmintájából és archetípusából antihõst kreált (Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám, Apa kocsit hajt, Odasózó Tózó, Konán birtokán stb.).

Bada Dada a kor underground művészetének egyik meghatározó figurája volt, költõ, képzõművész, zenész, életfilozófus, és persze bohém, aki folyamatosan vívta szenvedélyes külsõ és belsõ harcait, nem kímélve senkit, a legkevésbé önmagát. A sorsot - a puszta emberi létet - a legdurvább eszközökkel hívta ki maga ellen, öltögette rá a nyelvét, incselkedett, párbajt vívott vele. Az önmegsemmisítés ciklikus meneteiben rendre felállt a porondról, újra kezdett mindent, amíg csak értelmét látta a folytatásnak. Egy hete érkezett a hír, hogy saját kezűleg véget vetett életének, elment közülünk, mint a legigazibb antihõs.

Bada Tibor nemzedékének kultikus figurájává nõtte ki magát már pályájának kezdetén, akinek egyik-másik rigmusát a lelki rokonok fejbõl ismerték, Újvidéktõl Szentendréig és Miskolcig, mindenhol. A Jugoszláviai Tudósok költészeti-zenei duó tagjaként vált szélesebb körben népszerű alkotóvá, s mély baráti kapcsolatokat létesített a magyarországi ellenkultúra vezetõ egyéniségeivel, a hozzá hasonló örök elégedetlenekkel, a másság felesküdött papjaival. Az életet intenzív dimenziókban élte meg, hol végsõkig tagadva, hol pedig fenntartások nélkül igenelve azt. Delíriumos látomásai voltak újvidéki padlásszobájában és rákoskeresztúri műtermében, ahol idõnként elzárkózott a világ elõl, titkos kísérletekbe merülve az éterikus lélek és a psziché tájain.

„Ne aggyad az agyad!”, hangzik egyik központi jelmondata, a sok többi mellett, amelyek mára szállóigévé váltak. Bada Dada nem adta az agyát, ehelyett elvette tõlünk emberi önmagát. Vers- és rajzkötetek, hanghordozók, képek, filmek maradtak utána. Saját, utánozhatatlan emberkategóriát alkotott magából, és ez a legnagyobb érték, amit általa kaptunk.