Dobzseiáda
Pejin Attila
II. Ulászló és Zenta

II. Ulászlót (uralkodott 1490–1516), Jagelló Kázmér lengyel király és Erzsébet magyar hercegnő fiát a magyar történetírás és emlékezet mint gyengekezű királyt tartja számon. Hunyadi Mátyástól annak özvegyén, Beatrix nápolyi hercegnőn kívül egy birodalmat „örökölt”, amelyet azonban nem tudott egyben tartani, s ami maradt, az felett is csak de iure uralkodott, ténylegesen azonban mindinkább a kiváltságos rendek akarata, szűk érdekei érvényesültek; Magyarország a teljes anarcia felé tartott. Ilyen állapotok között a Dózsa-féle parasztfelkelést sem tudták kellőképpen kezelni, ami tovább gyengítette az amúgy is minden tekintetben szétzüllesztett országot.

Másrész az oszmánok mind fenyegetőbb veszélyt jelentettek; erre még II. Ulászló is ideiglenesen felrázta magát a letargiából, s a mind gyakrabban megismétlődő török becsapások elleni védelem megszervezése érdekében járt többek között a mi vidékünkön is. Erdélyből jövet, 1494. október 21-én Zentánál kelt át a Tiszán.

Zenta ebben az időben virágzó mezőváros ( oppidum ) a budai káptalan birtokában; jelentőségére utal némileg az a tény, hogy ugyanebben az évben, tehát 1494-ben a város lakói „közadományozásból” a szigorúbb rendszabályt követő ferencrendiek számára kolostort és templomot építettek, márpedig a ferences rend ebben a korban jellegzetes városi rend volt, mert csak a sűrű lakosság biztosított elég alamizsnát, és az egyháznak is ott voltak hasznára a ferencesek. Elég színvonalas iskoláik voltak (bár ebben elmaradtak a domonkosok mögött); a később Krakkóban tanuló zentai ifjak feltehetően itt részesültek „alapképzésben”. Amennyiben a király nemcsak átutazott Zentán, hanem esetleg meg is szállt itt (erre nézve nincs biztos adatunk), akkor nagyon valószínű, hogy a ferencesek vendége volt az újonnan épült kolostorukban. Persze az is csak feltevés, hogy a káptalan emberei ekkor és itt környékezték meg az uralkodót a városi kiváltságok ügyében.

Ahogy mindinkább kicsúszott kezéből a hatalom, egyre gyakrabban hallatszott a szájából a „dobzse” szó (ezért Dobzse Lászlóként is emlegették); képtelen volt már nemet mondani a rendek (így az egyházi földesurak) kéréseire-követeléseire. A budai káptalannak, illetve a zentaiaknak mégis egészen 1506-ig kellett várniuk, hogy számukra is elhangozzék a „varázsszó”; amikor is végre-valahára február 1-i keltezéssel sor került a királyi adománylevél kibocsátására, amelyben II. Ulászló többek között kijelenti: „Zyntha községet és annak jelenleg ott lakó és tartózkodó összes polgárait szilárd elhatározásunkból, királyi hatalmunk teljességéből és különleges kegyelmünkből kivétel nélkül mindazokkal a javakkal, szabadalmakkal és előjogokkal jónak látjuk mindörökre felruházni, megajándékozni, szabadalmaztatni és díszíteni, amelyekkel különben Szeged városunk tőlünk vagy bármely királyi elődünktől kitüntetve volt, és azokat gyakorolja.” Ezek a következők voltak: a város (új jogállása szerint civitas ) polgárainak rév- és vámmentessége az ország egész területén; a város polgárai felett csak az itt működő bíróság ítélkezhetett; a városi elöljáróságot a zentaiak maguk választhatták; a polgárok mentesek voltak a robot, valamint a természetbeni járadék fizetése alól, adót évente egy összegben csak a királynak fizettek; a polgárok szabadon rendelkezhettek saját vagyonuk felett; a város saját ügyeit a vármegyétől függetlenül intézhette, felelősséggel csak a királynak tartozott, és a király védelme alatt állt; hivatalos okmányai hitelesítésére saját pecsétet használhatott, röviden összefoglalva tehát: Zenta kollektív önkormányzati- és szabadságjogokat kapott.

A már addig is példásan fejlődő mezőváros lakói előtt ettől kezdve még tágabb perspektívák nyíltak: a szabadabb kereskedés lehetősége, az újonnan szerzett céhszabadalmakból eredő lehetőségek... Tudjuk, hogy, hogy a következő években néhány zentai fiatal a krakkói egyetemre is eljutott. Sajnálatos, hogy az oszmán hódítás megtörte ezt a lendületet: még arra sem jutott idő, hogy Zenta új jogállását törvénybe iktassák. Így történhetett meg, hogy a hódoltság megszűntével az egykor rövid ideig élvezett kiváltságok hosszú időre feledésbe merülte, mígnem Knauz Nándor az adománylevelet feltárta és 1863-ban közzétette. A forrás jelentőségét igazából csak Dudás Gyula ismerte fel, s az ő ösztönzése nyomán aztán az elöljáróság megpróbálta a szabad királyi városok jogállásából eredő előnyöket visszaszerezni, ám sikertelenül; csupán a középkori pecsét használatának jogát kapta vissza 1902-ben.

Ennek ellenére mind a szabad királyi városi rang délibábja, mind pedig a zentai csata hol gyengülő, hol erősödő, de mindig ébren tartott kultusza nagyban hozzájárult a lokális identitás és öntudatosság kialakulásához, erősödéséhez. Ez különösen a 19. század végén vált fontossá, amikor Zenta különféle okok miatt lemaradt a bácskai városok nagy versenyfutásában, s jelentősége csak a bácskai Tisza-vidék északi részére korlátozódott, némi bánsági kisugárzással. Vitathatatlan, hogy a múltból táplálkozó erkölcsi erő nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 19–20. század fordulóját követő években Zenta „túlteljesített”: monumentális városházát, vashidat épített, nagyméretű főtéri templom építésébe fogott... Szinte kétségbeesetten törekedett – szó szerint is – fölfelé.