Fehér füvek
Balogh István
Fehér apokrif

Kezdet előtt vala a köd.

Sűrű, seszínű, gomolygó, áttekinthetetlen, s betölté vala mindazt, amiből később dühében az Úr Isten a mindenséget megteremté, hogy látva lásson vala, ha körbetekintene csöndes világában.

Kezdet előtt vala a setétség. A súlyos, fekete köd, mely gomolygott csak gomolygott vala a mélység színén. Odalent szűkölének lelkecskéink kezdeményei, várván a teremtés csodáját, amely csak nem következék be.

Tanácstalan Úr Istenünk ekkor nagyot kiáltott vala, fába szorult toportyánféreg módján, lángpallosát elővoná, és szabdalni kezdé a ködöt, amely ekkorra szürke és ibolya keveréke lett, s ez leend a teremtés alapeleme, s belőle alkotá Úr Isten a világosságot, amely váltakozó. Ez az égnek és földnek eredete, amikor teremtettek.

S ez a Kezdet.

Kezdetben még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű nem hajtott ki.

Kezdet után pára szállott vala fel a földről, megnedvesíté az Úr Isten a vastag ködöt, amelyet hiába szabdalt vala fel, nem tekinthet vala át a réseken mégsem, s emiatt megdühüde az Úr Isten, s kiáltott vala, s üvöltésére szétválasztódának a ködök, ilyenképpen teremté vala Úr Isten az eget és a földet.

S a földből kibújt vala az áldott fű, amelyre azonnal rátelepede az ősi köd, mely olykor fehér, olykor fekete leend, akár az emberi élet, amely csak a füvek után teremtetett vala, mert ez a törvény igaz sorrendisége.

Úr Isten ködös füvekből nyer írt bajaira a teremtés kezdete óta, s fehér a füvekből nyert lé, mint ábrándos bivalytehén teje.

Mikoron megbékél az Úr Isten, jókedvében teremtget, hol fákat, hol halakat, hol madarakat, hol barmokat, amelyek újra benépesítik a teremtett világ pusztulásait, de embert már nem teremt, minek is hívná újra a világra, hiszen csorbítja csak, és káromolja a teremtés csodáját.

A teremtésnek csodája pedig forog, hol tavasz jön télre, hol nyár tavaszra, hol meg ősz érkezik, s végül újra a ködök, a gomolygó setétség, s kristályfüvekbe lopózik az ábrándos bivalytehén.

A zsinórpadlás kötelein immár fehér denevérek lógnak fejjel lefelé, áttetsző hozsánájukkal búcsúznak hó mezeinktől.

A rendező elaludt a harmadik sor egyik székében. Egy fontos mondat kellős közepén tört rá a kábulat, feje félrebillent, nyála lecsurgott a fekete padlóra.

2006. december 17.