Fehér füvek
Nagy Farkas Dudás Erika
Dér előtt

Miért volna itt
bármi is öröklétű?
Próbálom a
szavakat, ide illik
mind a sorba: romlanak.

Visszapusztulok,
fájjon, legyen elmúló
kín ott, ahol a
nem sejtett csahol, bont le
csontig, lop el magamból.

Ott van a körmöm
alatt, ami még menthető:
sebet takar. Vés
ki a húsból, véremet
fogyasztva él bűntelen.

Tűr a test, holttá
tesz múltat, újraírva
öli a jelent.
Rejtekemből figyelem
őt: idegen. Ír velem.

XX

(A romlás vörös
virága nyílt ki öled
sápadt melegén,
bontott szirmot, mérgező
nedveket túlcsordítva.

Emlékeztél egy
régi jósra: amint
tenyered tüzét
érintette, otthagyott
szótlan. Õ már tudta.

Másféle álom
súlyos karja fogott át
azóta, szorított
magához. Bújtál, hitted,
még van menekvés. Mától

szétrobbant méhed
cipeled, és csikorog
fogaid között
a pénz: téged ingyen is
átvisz a révész, tudod.)