Fehér füvek
Nagy Farkas Dudás Erika
Dér előtt

Miért volna itt
bármi is öröklétű?
Próbálom a
szavakat, ide illik
mind a sorba: romlanak.

Visszapusztulok,
fájjon, legyen elmúló
kĂ­n ott, ahol a
nem sejtett csahol, bont le
csontig, lop el magambĂłl.

Ott van a körmöm
alatt, ami még menthető:
sebet takar. VĂ©s
ki a húsból, véremet
fogyasztva él bűntelen.

Tűr a test, holttá
tesz mĂşltat, ĂşjraĂ­rva
öli a jelent.
Rejtekemből figyelem
Ĺ‘t: idegen. ĂŤr velem.

XX

(A romlás vörös
virága nyílt ki öled
sápadt melegén,
bontott szirmot, mérgező
nedveket tĂşlcsordĂ­tva.

Emlékeztél egy
régi jósra: amint
tenyered tüzét
Ă©rintette, otthagyott
szótlan. Õ már tudta.

Másféle álom
súlyos karja fogott át
azĂłta, szorĂ­tott
magához. Bújtál, hitted,
még van menekvés. Mától

szétrobbant méhed
cipeled, Ă©s csikorog
fogaid között
a pénz: téged ingyen is
átvisz a révész, tudod.)