Fehér füvek
Sirbik Attila
Spirálköd FFF

Zsinórpadlás-teremtés-teremtgetés, éleskontúr-ködösítés, feketén fehér(en) fekete? Miért is ne íródhatna az árnyalat szürkesége, vagy a fehérség intenzitása (a minden szín) a láthatatlanságba? De talán nem is ezzel a kérdéssel kellene kezdeni, talán nem is kérdéssel kellene kezdeni, talán (elkeretezett keretben pihegő fehérséggel, 085-el, őszillatokkal, csendbe írt zajjal-elnyeléssel). És, hogy mármegint elbizonytalanodik a szöveg (melyik szöveg, milyen szöveg?) az a Fehér Fű Fehér papíron vizuális terével való érintkezés miatt van így. Hiszen: e szöveg lassan bomlik ki az értelem számára, és a folyamatosságban helyet foglaló íródás-súrlódás, az elkövetkező szöveg elfedése, mintegy ködben haladva írja, bontakoztatja ki önmaga kontúrjait, hogy mindig a pillanatban foglaljon helyet, és ugyanúgy hátra (is) hagyja önmagát.

De, ahogyan az orrommal lenyomtam a space-t (merthogy bortól-mámoros álmosan) a kurzor valahol a lap alján villódzott, hogy megteremtődött a fehér felület bejárhatósága, míg tartott az álom. Fehér-lepel-festékbe mártott hátrahagyott villanás-emlék, amely hátrahagyottságában is intenzív jelenlétéről tesz bizonyságot, hogy ő maga írja a gyarapodó sorokat, miközben láthatatlan. Marad.

Állapot, tejmámor-ellepleződés, kabátod gomblyukában még a szobamély meleg csendje. Ahogyan leheletedben még ott rejtőznek, párolognak a félig kimondott gondolatok, hogy a köddel összeérnek a formálódó szavak. Ahogyan a lépteid kontúrjai szétfoszlanak és láthatatlan vonalakat rajzolnak a térben, a tér semmijében, a semmi terében. Fehér festékbe mártott éjjeli egy óra, az ujjaid alatti kopogás találkozása az idővel, amely találkozási pontban megteremtődik, végérvényesen elnyelve a szöveget, a spirálköd.