56 villanás
Nászút a forradalomba

Tóth Horgosi Klára visszaemlékezése az 56-os eseményekre

A zentai Tóth Horgosi Pál és Reszler Klára 1956. október 11-én kötöttek házasságot a helyi városházán. Tekintettel arra, hogy Tóth Horgosi Pál a járási tanügyi hivatal vezetőjeként dolgozott, az akkori időkben az egyházi esküvő nem volt ajánlatos. – Azt kell mondanom, hogy mi erre nem is tartottunk igényt – mondja Klára asszony –, de a szülőknek mind a két oldalról nagyon fontos volt. Különösen férjem nagyon vallásos édesanyjának. Elhatároztuk, hogy felmegyünk Pestre és ott tartjuk meg az egyházi szertartást. Október 21-én érkeztünk meg a magyar fővárosba, ahol a Rákóczi úton a Szabadság szállodában vettünk ki szobát. Mi még akkor nem is sejtettük, hogy egy világra szóló történelmi esemény szemtanúi leszünk. Másnap, október 22-én elmentünk a Rózsák terei Szent Erzsébet templomba, hogy a pappal megbeszéljük az esküvőt. Abban állapodtunk meg, hogy azt 23-án tartjuk meg. Ennek megfelelően 10 órakor elmentünk a plébániára, majd pedig a templomba. Az esküvő nagyon szerény: az egyik tanú a kántor, a másik pedig az oltárdíszítő volt. Ezt követően villamoson a Duna korzó étterembe mentünk, s ott ebédeltünk. Kijövet volt mit látnunk: hatalmas tömeg hömpölygött az utcán. Mi csak álltunk és néztünk, nem tudtuk, mi történik. Megkérdeztük, hová mennek, mit csinálnak. Kezünkbe nyomták a 12 pontot és azt mondták: – Ezt akarjuk! Megyünk át Budára a Bem szoborhoz! Csatlakozzanak!

A tömeggel átsodródtunk a budai Bem szoborhoz, ahol beszédeket tartottak. Mi a tömeg végén álltunk, s lévén, hogy nem volt hangosítás, nem hallottunk szinte semmit. Hazamentünk, megvacsoráztunk és lefeküdtünk. Másnap hajnalok hajnalán ránk verték a szobaajtót és közölték: – Kitört a forradalom!

A szálloda vendégei az előcsarnokban gyülekeztek. Nagyon megszeppentünk. Azért az első napokban kimentünk az utcára, ami valójában azt jelentette, hogy részvettünk a tüntetésekben. Nagyon sok volt a fiatal. Többször is megkérdezték, kik és hová valósiak vagyunk. Mondtuk, hogy Jugoszláviából jöttünk. – Nagyon jó, Tito majd segít nekünk – válaszolták. Ez azonban rövid ideig tartott, Tito segítsége ugyanis elmaradt. Becsapottnak érezték magukat. Akkor már mi sem hangoztattuk szívesen, mely országból érkeztünk. A harcok napról napra fokozódtak, zűrzavar mindenütt. Le kellett mennünk a pincébe. Erre november 4-én került sor, amikor az oroszok bejöttek. A szállodának volt egy cukrászdája, így a pincében szinte halmozódott a sok torta, tojás meg befőtt. Az idősebb hölgyek egy nagy fazékban rántott levest készítettek. Egy ideig tehát tortán, levesen és befőttön éltünk. A helyzet azonban egyre kritikusabbá vált. Az orosz tankok lőtték a szállodát is, a mi szobánkat telitalálat érte. Ott nem maradhattunk tovább: tönkrement a vízvezeték és villany sem volt. A hotel személyzete elment. A szomszédos utcába – ha jól emlékeszem, a Szív utcába – egy bérházba menekültünk. Az ott lakóknak megmondtuk, menekülünk, nincs más választásunk. Vittünk magunkkal paplanokat, plédeket, aminek nagyon megörültek, mivel nekik ajándékoztuk. Vendéglátóink kijelentették, az utcai fronton nem mernek lakni, ha mi vállaljuk, akkor azokat a helyiségeket szívesen átengedik. Ők meg hátravonultak az épület udvari részébe. Más választásunk nem lévén ott maradtunk. Szerencsére nem történt semmi komolyabb baj, de akkor már éheztünk. Közbevetőleg jegyzem meg, amikor még villamossal is lehetett közlekedni, minden nap elmentünk a jugoszláv követségre érdeklődni, létezik-e valamilyen jármű a hazatéréshez. A válasz mindig ugyanaz volt: nincs. Emlékszem, a követség felé vezető úton volt egy pékség, ott mindig sorba álltak az emberek. Mi is tudtunk kenyeret vásárolni, de mást nem.

A követségen egy idő után már ránk untak, s firtatni kezdték, miért akarunk mi minden áron hazamenni. Nevezzük meg a világ egy szegletét, s ingyen, repülővel elszállítanak oda. Mindenütt várják a magyar menekülteket, segélyt és munkát is kapunk. Én vállalkozóbb szellemű vagyok, mondtam a férjemnek, hát gyerünk, hiszen otthon is ez van, ami rajtunk, hát nem mindegy? Pali erre az válaszolta: – Megbolondultál? Nekünk Zentára kell visszajutni!

November 10-e körül, nyugalmasabb kimentünk az utcára, ahol rengeteg sebesült embert és akasztottakat is látunk. A halottakat a parkokban temették el, nem volt idő a temetőbe vinni őket, mivel állandóan lőttek. A látvány borzalmas volt: felszaggatott villamos sínek és járdák. Elmentünk ismét a követségre és ott végre azt mondták, november 12-én legyünk készenlétben, mert valószínűleg késő este elindul egy busz Jugoszlávia felé. Ennek természetesen nagyon megörültünk, hiszen napok-hetek óta erre vártunk, erre készültünk. Itt mindenképpen el kell mondanom a következőket: a készülődéshez tartozott, hogy bőröndjeinket már korábban elvittük egy, a követség szomszédságában levő házba. Számunkra ismeretlen személyek voltak, de azt mondták, otthagyhatjuk holminkat. November 12-én, amikor ismét bekopogtattunk hozzájuk, vissza is adták hiánytalanul, azokból egy gyufaszál sem hiányzott. Ezt csak azért jegyzem meg, mert ez is bizonyítja, az akkori emberek határtalanul készek voltak segíteni a hozzájuk fordulóknak. És 12-én késő éjszaka valóban el is indultunk Jugoszlávia felé. Az autóbusz Szabadkára ment, mi Horgoson leszálltunk. Szerencsénkre zentai rendőrökkel találkoztunk, akik hazahoztak bennünket. Én november 13-án születtem és november 13-án éjfélkor bekopogtunk szüleink házába. Az öröm persze határtalan volt. Körömpaprikást vacsoráztunk. Természetesen megvendégeltük a rendőröket is.

Mint már említettem, október 21-én érkeztünk Budapestre és november 13-án vergődtünk haza Zentára. Szemtanúi, s bizonyos értelemben részesei voltunk a magyar szabadságharcnak. Megtapasztalhattuk a magyarországiak szabadságvágyát és -szeretetét. No és életem legfinomabb krumplipaprikását is ott ettem például, ahová menekültünk, a Szív utcában. A háziak megsajnáltak bennünket: egy tányérban behozták be a paprikást, két villával. Ezt nem lehet és nem is szabad elfeledni, mert ez is mindenképpen hozzátartozik a forradalomhoz – fejezte be visszaemlékezését az ötven évvel ezelőtti eseményekre Tóth Horgosi Klára.

Pertics Péter