56 villanás
Sinkovits Péter
Egy korai forradalom és szerelem Ildikóval

Éreztem, csöngetni fog rövidesen, s egy ismeretlen személy áll majd előttem, akit több mint négy évtizede nem láttam.

1956 novemberéről – akkor tízévesen – annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy egy ködös és szürke reggelen mintegy százan várakoztak Zentán, a Városháza bejáratánál, csendben, négyes sorokban. Szomorú, megviselt embereknek látszottak. Ideiglenes tartózkodási engedélyre várnak – mondogatták a piactéri bámészkodók.

Egy nap aztán a tanító néni új kislányt vezetett be kézen fogva az osztályba, mondván, menekült szülők gyereke, velünk fog tanulni. Ildikót gyorsan befogadtuk. Hosszú, ápolt, igen szép lenszőke haja volt, tótükör-kék szeme.

Már tavasz volt, amikor egyszer – hetesekként – egyedül maradtunk a tanteremben. Pontosabban: a tavasz talán nem is igazán találó, hiszen előzőleg még tombolt a tél, s most is méteres jégcsapok fénylettek félelmetesen a szemközti Nógrádi-ház bádogereszéről, ám a hirtelen felmelegedés révén már friss, de kellemesen langyos levegő áramlott be a nyitott ablakon. Mi pedig csak néztük szótlanul a zsongó újjászületést, a tűző napfényben megelevenedő színeket, aztán egyszerre csak Ildikóra tévedt a pillantásom, az övé is rám; bűvölet, csoda a pillanat tört része alatt – évekkel később vált számomra bizonyossá, mely szóval azonosítható ez az érzés.

Ildikó egy nap eltűnt, az a hír járta, Olaszországba kerültek, lágerba, majd végleg Nyugatra távoztak. Nem kerestem soha, akkor sem, amikor tudomásomra jutott, hogy Pesten él, s akkor sem, amikor – hosszú éveken át – a Magyar Szó budapesti tudósítójaként szinte a szomszédságában éltem. Az okot persze nehezen határozhatnám meg: talán féltettem az emlék szépségét, megismételhetetlenségét. Történt azonban egy napon, hogy összefutottam a műegyetemi ötvenhatos ünnepségen D. J. újságíró kollégámmal, aki a balkáni háborúk idején költözött családjával Újvidékről a magyar fővárosba, s most éppen valamilyen „emberközeli” téma után kutat az évforduló kapcsán. Ekkor meséltem neki az udvarunkba kitett rádióról, s az utcáról (illendően köszönő) ismeretlenül betérőkről, meghallgatni a legújabb rádióhíreket. Ilyenkor – lévén szó kőfaragó-üzemről – néhány percre a munka is leállt, a mesterek, segédek és inasok szintén letelepedtek a kissé felhangosított készülék köré. (Ildikónak később amolyan ereklyeként mutattam meg a műhelyben a kredenc tetejére elhelyezett – sajnos ma már üzemképtelen – rádiót). D. J.-nek pedig meséltem arról a kora tavaszi napról is, amikor a Nógrádi-ház ereszéről nagy robajjal zuhantak alá a jégcsapok, gyémántszilánkokkal beborítva a járdát. Meg Ildikó tekintetéről.

A történet vasárnap röviddel dél után hangzott el a Kossuth Rádióban. Később sétálni mentem a Városligetbe. Amikor visszaérek, látom, villog az üzenetrögzítő: „Ildikó vagyok, hallottam a rádióműsort, szeretnék veled találkozni”. (Egyszer, később, erről így fogalmazott: „Látni akartam azt a pasit, aki ennyi idő után is emlékszik rám”.)

Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, egy velem azonos magasságú, fiatalos küllemű nő állt előttem, bundában, csinos frizurával, kissé megszeppenten, mégis biztatóan mosolyogva.

Az első néhány percben magáztuk egymást, aztán – félretéve minden formaságot – két órán át ömlött belőlünk a szó.

Ildikóval gyakorta telefonáltunk, többször eljött; ha beteg voltam, maga készítette meleg ételt hozott. Hozzájuk is eljutottam, majd később Zentán is vendégeskedtek már nálunk, hiszen az édesanyja zentai származású (ezt csak később tudtam meg), rokoni, baráti szálak fűzik a városhoz. Egy időben évente itt nyaralt a férjével, könnyen meglehet tehát, hogy az utcán többször is elsuhant mellettem első szerelmem.

Évtizedeken át éles tisztasággal őriztem arcát és tekintetét, ott, a tanterem ablakában. Bár a tekintete mit sem változott, ez a kép az utóbbi időben halványul; beúsznak, átszüremlenek rajta Ildikó mostani vonásai. Nemkülönben az emlékezetre rárakódik a Szabad Európa Rádió hullámzóan rikácsoló hangján túlmenően az emigrációs irodalom, az akkor Amerikába, Ausztráliába elmenekült magyarokkal való találkozás, majd az immár többpárti Magyarország ünnepi megemlékezéseinek sorozata is. Ez utóbbi ugyan mindig terhes a napi politikától, de egy mozzanatot azért ebből is őrzök: a Műegyetem aulájában – ahonnan a forradalom valójában elindult – már befejeződtek a szónoklatok, a zenekar és a kórus is elvonult az emlékező tömeggel egyetemben, csak egy idős asszony maradt még, aki engem – egy oszlop mögött állva – nem láthatott. Lassan a hatalmas csarnok oldalsó falához közelített, fáradt léptekkel, s megállt az emléktábla előtt, amelyre azon egyetemisták nevei voltak felírva, akik életüket veszítették a harcokban. Fiát gyászolhatta. Ott állt egy darabig, majd meggörnyedve elhelyezte a magával hozott szál virágot, óvatosan, parányi üres részt találva a díszkoszorúk halmaza között.

Ildikóval – lám, a technika diadala – számítógépen váltunk leveleket mostanában. Hetente legalább egyszer mindenképpen. Legutóbbi küldeményében – mert a forradalomnak most van, ismét árnyakkal terhes, kerek évfordulója – e sorokat is olvasom: „Annyira tartottam a hétfői naptól, hogy igyekeztem bevásárolni, tartalékolni mindenből. Én már megéltem 56-ot, láttam anyukámat, mit csinált fél óra alatt a lakásból, hogyan hurcolkodtunk le a pincébe és ott miként rendezkedett be a mami! Ezek az emlékek egész héten kavarogtak bennem. A férjem mosolygott rajtam, de Te is láthattad a tévében, mi történik e napokban nálunk. És sajnos, a kődobálók, gyújtogatók, tankot beüzemelők is mi vagyunk, a nagyvilágba meg az utcai zavargások képei jutnak el a valódi ünnep helyett. Szomorú”.

Ildinek visszaírtam, hogy nálunk éppen esik a hó, az élet pedig mégis szép.