Irodalmi Jelen (www.ij.nyugatijelen.com/archiv/2007/2007 20szeptember/ijt.html/)
Krupp József
Űrazúr és ördöglakat

Hogyan is kezdődjék egy verseskötet, mely a Messziről Andromeda címet viseli? A mitológiai hősnő és a csillagkép nevének címbe emelése után aligha csodálkozhatunk azon, amikor a kötet első versében fölsejlenek egy mitikus, sőt, mítoszok előtti világ emlékképei. „A teremtés nem ismerte még a szimmetriát, / tökéletes volt, bár fél szárny legyezője…” – olvassuk a Fél szárny legyezője című nyitó darabban ezt a szokatlan, nehezen fölfejthető képet. Mert, kérdezhetnénk, ki (vagy mi) az, akinek fél szárny a legyezője, de ez a fél szárny – miként a folytatásból kiderül – nem elég ahhoz, hogy föl tudjon szállni? És vajon ki (vagy mi) az, akiről a vers beszélője a következő kijelentést teszi: „Azóta megvárja, hogy az égett nap lemenjen…”? Ha a kérdésekre nem is mernék válaszolni – megoldási javaslatom azért van: a mondatok alanya mindvégig maga a teremtés –, az bizonyosnak látszik, hogy ez a rejtélyes, legalábbis a mai magyar lírában megszokott beszédmódoknál rejtélyesebb megszólalás átgondolt és kiérlelt poétikai rendbe illeszkedik.
Amiképpen egy nagyobb rend, egy nagyobb egész részeként válik értelmezhetővé az imént idézett Nap-képzet is. Beszédes István ugyanis, miként első, 1988-ban megjelent, Kívánja-e a pirosat? című kötetében, majd még hangsúlyosabban az 1997-es Égvizi séta, déli tükörben, nagyon koherens ciklusokból építi föl kötetét. A most recenzeált gyűjtemény kilenc rövid, átlagosan öt verset tartalmazó ciklusból áll, ezekhez járul az Utószó című önironikus befejezés. A szerző a nyolcvanas évek végén az Új Symposion főszerkesztője volt, jelenleg a szabadkai Üzenet folyóirat egyik szerkesztője, de szerkeszti a zEtna honlapot, csakúgy, mint az azonos nevű kiadó Vulkánfíber című sorozatát, melynek hetedik darabja a szerény külsejű, nagyobbacska nadrágzsebben is elférő, 89 oldalas Messziről Andromeda. Hogy visszatérjek az előbb már érintett kérdéshez, az első, Napbosszú című ciklus központi motívuma a Nap (olykor nagy-, máskor kisbetűvel szedve). Érdemes végignézni, hogyan vonul végig a verscsoporton a Nap képe, hogyan nyer mindig új és új értelmet az egyes darabokban. A második, Átmenet című vers sajátos Nap-himnuszként indul: „Az eddig folytonos szürkületnek vége, / dicsérni illik a Napot, / a törvényt, amely immár világos, / hangoztatni, hogy az árnyék szelleme halott.” Az árnyék és a fény, a régi és az új, az avítt és a felvilágosult, a bűn és a törvény küzdelmének meglehetősen prózai latolgatása után a lírai alany újrafogalmazza az első versszak megállapítását, de itt már kétkedően, fanyar öniróniával szólal meg: dicsérni illik a Napot, de csak a következő megszorítással: „…legalábbis, míg a sereg elvonult, / ha kibírja elme, és el nem borul.” A napfény – a felvilágosodás jól ismert toposza után, a harmadik szövegben (Naponvaló) az égitest egészen más összefüggésben, a korábbival éppen ellentétes értelemben jelenik meg: isten, akihez bennszülöttek imádkoznak. „A napon való járás” és „kihívásai a napbosszúnak”: így fogalmazza meg Beszédes az élet kereteit, feltételeit. A bennszülöttek rítusa abból áll, hogy az istentiszteleti helyen arra emlékeznek, hogy honnan jöttek, és hová tartanak, pontosabban, hová vezeti őket „a naponjárás, s bármi furcsa: / az időről időre történő megállás”. Ezen a ponton nő meg annak fontossága, hogy a szerző ebben a versben a kisbetűs írásmódot választja. Ezáltal ugyanis nagyobb hangsúly helyeződik a szó kettős jelentésére, vagyis arra, hogy egyaránt jelenthet égitestet és időszakot. Hiszen az emberek nemcsak a világító Nap alatt élnek, hanem az időbeliség alá vetetten is – az „időről időre” fordulat a szöveg ezen olvasatára hívja fel a figyelmet. Nagyon finom, rejtett játék működik ebben a versben. Sokkal direktebb a következő darab, az Esti visszaút, melyet címe okán úgy is értelmezhetünk, mint az előző folytatását, amennyiben annak zárlata az istentiszteletről való hazaútról beszélt. Az Esti visszaút explicit módon beszél arról, ami az előbbi szövegben még csak áttételesen volt jelen. A nap lehet hely is, és lehet idő is, állítja a vers nem túlságosan eredeti módon. De ha megnézzük, hogyan is mondja ki ezt Beszédes versbeszélője, látni fogjuk, hogy mégis figyelemreméltó szöveggel van dolgunk. „Ha a nap hely, mondjuk, bánya volna, / tudnám, hol kell keresni a reggelt, / s hogy mennyi ércet fordíthat ki délig / a fény, a kővel koptatott lapát.” A nap (Nap) tehát ércbánya, az égitest és a különböző fémek (elsősorban az arany) jól ismert azonosításának megfelelően; a fény kibocsátása, az érc kifordítása mutatja az idő múlását. Bevallom, az utolsó sor metaforája egy kicsit zavarba ejt. Azt még értem, hogy a fény fordítja ki az ércet, vagyis – az én olvasatomban – önmagát, de a kővel koptatott lapát képe miatt túlzsúfoltnak érzem ezt a részt. A vers elején fölvetett gondolattal szembe van állítva az a lehetőség, hogy „a nap idő”. Nem mondanám, hogy filozofikus költészet a Beszédesé, de nem azért, mert kevés volna ahhoz, hogy filozófiai lírának lehessen nevezni. Egyszerűen arról van szó, hogy a szerző játszik, a filozófiával is. A következő szövegben, a Közel a felhőszakadásban, a Nap ugyan nem játszik meghatározó szerepet, de rajta alapszik a kötet egyik legszebb metaforája: „Onnan tudni, nem éjjel ez, / hogy leszáll a simogatás a fövenyre” – tudniillik a napfény simogatásként érkezik a földre. A cikluszáró Semmilyen megint csak az árnyék és a fény küzdelmét és együttműködését járja körül, és azt az értetlenkedést, mely itt egy gyerek szemszögéből tárul elénk: hogyan lehetséges, hogy az este világossá válik, és a „fényterek” beárnyékolódnak. Banális, de alapvető kérdés ez, csak elismerés illeti Beszédest, hogy megtalálta azt a nyelvet, melyen megfogalmazható.
Ezt a versnyelvet pedig egyrészt a találó és gyakran eredeti metaforák kimért használata jellemzi, másrészt – ezt ellensúlyozandó – az olykor mulatságos, máskor bosszantó rímelés, mely ironikus árnyalatot ad a szövegeknek. Például a következő ciklus (Kétéltű-partraszállás) második darabja, a Sötét van, s mindjárt esik című szöveg első két versszakában: esik – palack – felveszik – barack – várból – ettünk – sárból – felettünk. Sajátos humort ad a szövegeknek ez a dilettáns költészetet mímelő rímelés. Az ezt követő versben a finom nyelvi játék érdemel figyelmet: „mikor az ereszték okkal ereszt ám” (Én sajnálom, hogy szétesett). A Nincs semmi baj, a szélben ében kezdetű (és című) szövegből azt a részt kell megmutatnom, mely nagyon ügyesen bekapcsolja a verset a ciklusba: „úszik az éjben az intarzia” – azért úszik a holdfény intarziája, mert a ciklus központi motívuma a tenger, mely egyébként kedvelt közege Beszédesnek, előző kötetében is nagy szerepe volt, most pedig több ciklust is szán neki. De saját ciklust kap az éjszaka is, vagy, hogy egy még fontosabb elemre utaljak, egy tájegység, ahol élt egy bicikligyáros: „János volt, Johann vagy Ivó?” (Eltelt sok év, már nem világos). Írásom végére érve látom, még nem árultam el, mit keres szövegem címében az űrazúr és az ördöglakat. Olvassák el a kötetet, és megtudják; ígérem, megéri.