Üzenet 2006/2-3. Varga István

Varga István
A megrettentés könyve

Spiró György: Fogság. Magvető, Budapest 2005

2005 tavaszán a magyarországi sajtóban közlik: hamarosan megjelenik egy könyv, amely az év szenzációja lesz a szépirodalom területén. A beavatottak, ők voltak a bejelentők, azt sem rejtették véka alá, hogy ennek a könyvnek a szerzője Spiró György, címe pedig Fogság. Amikor a vaskos, hétszázhetven oldalas regény megjelent, méghozzá rövid időn belül több kiadásban, az előrejelzés igaznak bizonyult. Vásárolt, olvasott és reakciót kiváltó regény lett a Fogság. Mondhatnánk: sikerkönyv. Úgy tűnik, hogy ez a könyv mintha magában foglalná minden igazi alkotó vágyát: egyszerre szórakoztató és értékes, azaz: kielégíti mind az átlagolvasót, mind az igényes ítészt.

Miért tartja szórakoztatónak az átlagolvasó a Fogságot? Azért mert Spiró György olyan műfajt választott, amely az átlagolvasó számára lebilincselő és élvezetes olvasást nyújt. Egy nyilatkozatában az író nyíltan bevallja. Ez alkalommal „gondoltam rá” (mármint az olvasóra), mondja egy helyen. Tudniillik előző két művében nem vette számításba az olvasó igényeit és talán épp ezért nem voltak olvasottak: „De ezeket nem olvasták, azért arra kellett gondolnom, talán nemcsak a kor tehet erről, hanem én is: nem tettem elég könnyűvé az olvasók dolgát… Ezért választottam a legprimitívebb, legtriviálisabb regényformát, ezért írtam kalandregényt…Ennél egyszerűbb forma nincs a világon, és ez sokszor bevált már … nagyon sokat dolgoztam azon, hogy egyetlen félmondat se maradjon a szövegben, amely kicsit is megzavarja az olvasót”. Olvasva Spiró György ezen mondatait, az a téves benyomásunk alakulhat ki, hogy egy divatos sikerkönyvet akart volna írni. Azonban olvasás közben, már az első mondatok után, megállapíthatjuk, hogy az olvasónak tett engedésen túl olyan értékek bontakoznak ki, amelyek a Fogságot kiemelik a szokványos sikerkönyvek sokaságából. Erre utal a körülmény is, hogy a kritikusok is azonnal felfigyeltek rá és számos írásban igyekeztek megfejteni: miért sokkal több és értékesebb a Fogság a fentiekben többször említett tiszavirág életű sikerkönyveknél.

A mű morfológiai vizsgálatakor gondot jelent a regény alfajának meghatározása. Tagadhatatlan, hogy kalandregény, mert egyetlen szereplő viszontagságokban gazdag életét mondja el, de ugyanakkor mivel kétezer éve történtekről számol be, történelmi regénynek is minősíthető. Egy újabb lépést téve elfogadhatjuk azt a véleményt is, miszerint a Fogság utazási regény is, mert valójában központjában ( a mű háromnegyed részét teszi ki) egy utazás elbeszélése áll. A hős a két éven és tíz hónapon át tartó kalandokban igen csak bővelkedő utazása folyamán „megokosodik”, ezért fejlődési/nevelési regénynek is tekinthetjük a Fogságot. Tehát a könyv a hagyományos regény néhány változatát szintetizálja. Véleményem szerint ha a fenti regényváltozatok közül mégis csak egyet kellene kiválasztani, akkor talán a  legmegfelelőbben a nevelődési regény meghatározás illene rá. Tudniillik a regény egy történelmi fordulópont elmondására vállalkozik, a főhős tehát egy nagy korszakban él, egy világ eltűnőben, egy másik születőben. Ez a váltás játszódik le körülötte, „átneveli” őt, bár már nincs lehetősége az új világban élni. Mindenesetre a régi széthullása benne is lejátszódik és ő, nevelődésének eredményeképpen, reflektál a történelmi átalakulásra.

A fentiekben említett műfaji szintetizálás eredménye egy mélyen hagyományos, mimetikus regény. Ez is engedmény lenne az olvasóval szemben? Lehet, de ugyanakkor talán egy dacos bizonyítás is: lehet manapság is óriási realista tablót festeni. A posztmodern regényekhez szokott kritikusok és olvasók méltán kaphatják fel fejüket: újra a realista regény diadalának lehetünk tanúi? Aztán próbálkoznak olyan megállapításokkal, hogy a Fogság sokkal több szimpla realista regénynél, de ugyanakkor képtelenek felfedezni benne szinte semmilyen posztmodernre jellemző trükköt. Spiró György nem relativizál, nem önreflektál, nem ironizál, egyszerűen időrendi sorrendben elmond egy életet. A posztmodern regények hősei gyakran maguk az írók, a Fogság ismeretlen narrátora szerényen a háttérben marad.

Miért vagyunk úgy vele, hogy a Fogság minden szavát hitelesnek találjuk? Azért mert az író megtett mindent annak érdekében, hogy regénybeli világa szinte azonos legyen egy történelmi, szerinte valaha valós világgal. Mert hiába a számos írott és egyéb kordokumentum, a kétezer évvel ez előtti világról nincs pontos képünk. Elsősorban azért, mert a korabeli dokumentumok hitelességében erősen kételkedhetünk (a történelemhamisítás akkor talán még jobban elterjedt, mit ma, ezt maga a regény is egyértelműen bizonyítja), másodsorban pedig azért mert, a hétköznapi élet apró részleteinek bemutatása szinte teljes mértékben az író fikciójától függ. Az írónak óriási erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy realista regényt írjon, ezekről az erőfeszítésekről így vall: „Én mégis mindent elolvastam, amit lehetett, mindent olyannak akartam leírni, amilyen volt, nekem borzasztóan fontos volt minden apróság, amiben életet találhattam, hiszen – ismétlem – ennek a regénynek a mindennapi élet a közege”. Az előkészületek és az írás folyamán a „megismerés vágya” vezérelte az írót, semmilyen prekoncepció, ahogyan maga állítja. A hiteles hétköznapi háttér alatt nem csak a tárgyi valóság szinte tökéletes megjelenítését kell érteni, hanem az abban a közegben élő emberek megelevenítését is. A regénynek számos szereplője van, a narrátor mindegyiket, különböző terjedelmet szentelve nekik, kiválóan jellemzi cselekedeteik és szóbeli kinyilatkozásaik útján.

Bár a megidézett korral kapcsolatban az író minden valószínűség szerint hatalmas ismeretanyaggal rendelkezik, mégis a történet (Uri életútja és világképének kialakulása) kibontakoztatásakor a legfontosabb természetesen képzelőerejére hárult. És éppen ebben mutatkozik meg Spiró György talán legerősebb erénye: képzeletének bámulatos ereje. Joggal érthetünk egyet az ismeretlen narrátorral, aki leszögezi: „Nagy dolog a képzelet, már ha valakinek jutott belőle”. Uri pedig „ámult, micsoda legyőzhetetlen képzelőereje van az embernek, ha hagyják”. Életének záró szakaszában bevallja, élete folyamán sokat képzelgett, sőt közvetlenül a halála előtti időszakban csak képzelődik magában, „áldotta az Örökkévalót, hogy képzeletet is teremtett az emberbe”. Uri számtalan kalandon esik át utazása folyamán (legtöbbje abból a végeredményben mulatságos félreértésből származik, hogy mások nem tudják felfedni identitását, környezete mindig úgy véli, Urinak rendkívül fontos és titkos küldetése van), ezek mind hitelesen hatnak, bár szerepeltetése mindenhol, ahol az akkori történelemben valami fontos zajlott, illetve találkozása sok olyan emberrel, akik az akkori események alakulását befolyásolták, némileg mesterkélten hat. Ez az írói megoldás nagyban mentes az ok-okozati összefüggésektől, helyette a véletlen kerekedik felül.

Az utazás folyamán a megéltek hatása alatt Uri jelleme, gondolkodásmódja és világképe állandóan változik. Még csak három hónapja volt úton és már megállapította: korábbi önmagával már nem azonos. „Azzal pedig, aki öt hónapja útnak indult Rómából, végképp nem azonos”, állapítja meg csodálkozva, de ugyanakkor „meg nem tudnám mondani, hogy voltaképpen mi történt velem”. Később leszögezi: „úgy érzem azonban, ezen az úton megokosodtam missé”. Gyakran azonban nem tudja felismerni, merre is tart megokosodása: „Sodortatom, sodortatom, de csak van velem valami célja az Örökkévalónak”. Amikor visszatér Rómába, úgy érzi a tapasztaltak alapján, már látja a történelmet mozgató erőket, ezen tapasztalatok birtokában már előrejelzésekbe is mer bocsátkozni. „Meg kell írni, mi történt…érdekes életem volt, sokat tanultam belőle…meg szeretné írni, ami történt, és azt, hogy miért”. Ez a szándéka, de gyorsan kibontakozó vaksága ebben megakadályozza.

Uri egyébként olyan könyvet akart írni, amelytől „rettenjenek meg az emberek”. Miért? Mert élete folyamán boldogságban nem volt része, magánélete szerencsétlenül alakult, a történelem, amely gyakran szemeláttára bontakozik ki, az emberek végtelen romlottságáról és állatiasságáról tanúskodik. Meggyőződése, hogy az ember minden kegyetlenkedésre kész ösztön- és érdeklény. A saját életében átszenvedettek alapján szerinte „mindaz, ami embernek születik, rászolgált, hogy végigkínlódja az életet és szörnyű nehezen bírjon csak kimúlni”.Ez lenne talán Uri életének végső tapasztalata, ezt akarta megírni azzal, hogy elmondja a maga által megélt történelmi valóságot, ez lenne a Fogság „üzenete”. A narrátor, és mögötte Spiró György, rendkívül rossz véleménnyel van az emberről, a regény borúlátó kicsengése ezért tagadhatatlan. Igaz, ebbéli meggyőződésében Urit nemcsak saját élményei erősítik meg, hanem általában a történelem. Mert a regényben a történelem nemcsak az, amit ő átél, hanem az is, ami nem az ő jelenlétében játszódik le. Hiszen képtelenség lett volna mindenhova eljuttatni, ahol a történelem történt. Ezt az ő tapasztalásán kívül eső történelmet röviden és némi ironikus kicsengéssel immár nem ő, hanem a narrátor beszéli el. A történelem ezen átmesélése aztán bekerül Uri tudatába, és jelentősen befolyásolja igen pesszimista világképének kialakulását. Az a benyomásunk, hogy a regény végén Uri már inkább médium, akin keresztül a narrátor (és az író) szól hozzánk. Tudniillik Uri halála előtt olyan képességekkel rendelkezik (pedig természetesen nem rendelkezhet), hogy maga előtt látja a történelmet és ennek alapján jóslatokba is bocsátkozik. Erre pedig, ilyen mértékben és tisztánlátással, csak a ma embere rendelkezhet. Az a lehetetlen helyzet alakul ki a regény végére, hogy Uri kortársunkká válik, ami ismereteit illeti. Ezzel ellentétben áll viszont az a tény, hogy az ő világa semmilyen mértékben nem utal a ma világára. Erőltetett próbálkozás az ő világának és mai világunk hasonlóságaira utalni, mert ilyenek egyszerűen nincsenek. A Római Birodalom nem korunk Amerikája, a „Fogság mai magyar aktuálpolitikai szempontból totálisan értelmezhetetlen”, mondja Spiró György.

Különböző módon próbálkoztak eddig a kritikusok értelmezni a regény címét. Elsősorban oly módon, hogy a regény tartalmából igyekeztek azt megvilágítani és magyarázni. Van a regényben egy mondat, amely talán magyarázatot adhat rá. „Semmi sem bír más lenni, mint ami”, azaz minden ember, bár választási lehetőségei annak élete folyamán, végeredményben fogságban élnek, amelynek rácsai származása, örökölt tulajdonságai és tapasztalatai. Mindenki a maga fogságában él.

A Fogsággal kapcsolatban megjelent írások javarésze annak tartalmi vizsgálatával foglalkozik. Mert ennek a regénynek számos, elsősorban vallástörténeti, olvasata van. Ez az írás a szerző írásmódjának egyes jellemzőivel foglalkozik, tartalmi elemzése nem bocsátkozik. Szinte mindegyik kritikus, és ebben e sorok írója egyet ért velük, kiemeli, hogy a Fogság maga művészi értékeket magában hordozó, a mai világban egyedülálló regény. Párját ritkítja a modern világirodalmi prózában is. Utoljára Marguerite Yourcenar alakított ki hasonló írásmódot történelmi regényeiben.