Üzenet 2006/1.
Darabos Enikő
Kövek

Mint valami kövek, úgy lötyögtek már bennem, amikor éjszaka átfordultam a másik oldalamra. Az orvos nem akarta tudomásul venni, hogy baj van. Meg aztán félt is, nehogy bajt hozzak rá. Tiltották akkor a kaparást. Két napja úgy éreztem, mintha köveket hordanék a testemben. Kőrózsák nyiladozása, fáj nagyon. De hiába mondtam neki, nézzen már meg, doktor úr, valami nincs rendben itten, belül. Csak legyintett, hogy hagyja csak, Rózsikám, ne foglalkozzon, a természet tudja, mi a dolga. Pedig neki kellett volna tudnia, nem a természetnek. Csoda, hogy nem kaptam fertőzést, napokig hordtam magamban a halott magzatot. Aztán persze, mentegetőzött, hímezett- hámozott, hogy jaj, hát micsoda tragédia, ki gondolhatta volna. Pedig én mondtam, már két napja mondtam neki, hogy valami nincs rendben, éreztem, mintha csak kövek lötyögnének, hát, csináljon már velem valamit.

Akkor derült ki, hogy ikrek voltak. Két kis tetem, nem nagyobb az öklömnél. De nem engedte, hogy közelebbről megnézzem, hamar eltűntette őket a szemem elől. Tulajdonképpen alighogy kiszedte belőlem, sürgetően felhúzott az ágyról, és a saját lábamon kellett elhagyjam a műtőt, nehogy valamelyik ápolónő fusson jelenteni, hogy tessék, a doktor elcsinálta a gyermekeket, jegyzőkönyvezzük azonnal. Kapaszkodtam a vállába, úgy vonszoltam el magam a kórteremig. Aztán meg csak feküdtem az ágyban. Olyan nagy volt a csend. Nem is bírtam elviselni. Azt hittem, most kiszakadt belőlem a lélek. Nem is tudtam, ki tette ezt velem, a doktor vagy az uram. Képes volt halott gyerekeket csinálni. Az istenfáját, hogy szaggat.

Akkor már régóta ott laktunk az urammal abban a kertvárosi kis utcában, a Nagypiac mellett. 40-ben jöttünk át, a második bécsi döntés után. Végig se gondoltuk, az ember csak pakol, és megy, hátra se néz. Valami majd csak lesz, úgy még nem volt, hogy valahogy ne legyen. Ügyes ember volt az uram, rögtön talált magának állást. A festékgyárnál is volt valami pénze, nem éltünk rosszul. De házunk azért nem lett, arra már nem futotta. Éveken keresztül Azsidónál laktunk kvártélyban.

A környéken mindenki csak Azsidónak nevezte. Minden hónap első péntekén jött a bérért. Mindig alkonyattájban. Rendes ember különben, nem lehet rá egy rossz szavam se, csak aztán biztos, valahogy ő is megkeményedett. Több házat is bérbe adott akkoriban, azt mondták, hogy talán három háza is van. Három háza! Kiadja, és péntekenként csak körbejár, beszedi a bért. Ez a munkája. Péntekenként. És mindig alkonyatkor. Kicsit azért furcsállottuk, hogy zsidó ember létére. Vagy hát nem is volt zsidó, ki tudná megmondani. Nem, nem hsizem, hogy zsidó lett volna.

Néha virágot hozott. Vagy bonbont. Hát istenem, ha hozott, hozott. Csak ült a konyhámban, és szótlanul nézte, ahogy az edényekkel bajlódok, ahogy készítem az ebédet. Mindig vágtam neki az oldalasból is egy nagyobbacska szeletet. Jóízűen ette. De nem sokat beszélgettünk. Ha jól lakott, kicsit még nézett azokkal a sötét szemeivel, aztán vette a kalapját és indult tovább, köszönöm, Rózsika, mennem kell, hát vigyázzon magára. Hát tudtam én, hova megy, miért megy? Menjen.

Én meg vigyáztam, amennyire tudtam. A háborút is valahogy átvészeltük. Az uramat elvitték katonának, sokáig nem jött hír felőle. A frontról szökött meg. Úgy jött haza, gyalog. Valami házba zárták be őket, egy világvégi kis, orosz faluban. Többen voltak, még sebesültek is. Az az orosz nő engedte ki végül. Megmutatta a fényképünket, asszony, gyerek, láthatja. Ehhez nem kellett nyelvtudás, elmutogatta neki, hogy dolga van, ő nem ér rá itt ücsörögni. És a nő egy éjszaka nyitva hagyta neki az ajtót. Ez meg hazagyalogolt. Reggel nyitom azt ajtót, és ott áll. Hát, megjöttél, fiam. Meg, hát, meg. Nem nagyon volt, mit mondani. Kezdhettünk megint mindent elölről.

Bevonták a személyigazolványunkat, és lett új, kereshettem magamnak munkát. Más személyazonosság, más nyelv, más állam polgára. Örülhettem, hogy a nevemet helyesen írták le. De az se nagyon számított. Végül a lányom születése után két évvel a textilgyárban dolgoztam, szalagon lettem szalagmunkás. Csak zakatoltak a gépek, mindenkinek a maga baja, nincs itt mit vacakolni. Meg idő se nagyon volt rá, élni kellett. Most viszont van időm, most már nézelődhetek, meg innen jobban is látni mindent. Igazán ráérek.

Soha többet nem maradtam aztán állapotos. Ennyi volt, az a két kis lélek még ki lett volna szabva. Én talán akartam volna még, de a testem valamiért nem akarta. Aztán már soha többet. Nem is kívántam. A vetélés után sokáig nem bírtam elviselni az uram szagát se. Nemhogy egy ágyban, de egy szobában is alig bírtam vele megmaradni. Nem is értette, hát hogy értette volna? Egy ideig még erősködött, csak fölém került valahogyan, de örömöm nem tellett benne. Betette, kicsit vacakolt, aztán kész, szaladtam mosdani. Nem bírtam magamon a nyomát se. Télen hideg volt a konyha kövén állva, lavórban lögybölni a levétől síkos, remegő combjaimat. Fáztam. Sokáig vacogtam a hideg konyhában. Elhűlt a vizem. Ő meg már aludt, mire visszamentem.

Nem is nagyon csodálkoztam, amikor egyik nap összepakolt, és elment a Gizihez. Ismertem ezt a Gizit. Mindenki ismerte őt az utcánkból. Soha nem szenvedett szükséget semmiben. Az a fajta nő volt, aki megszerzi magának, ami jár. Meg is szerezte, farok aztán mindig volt a házánál. Kisebb vagy nagyobb, mikor miben telt éppen kedve. Szép nő volt, olyan gyilkos, fehér fogakkal. Vele aztán lehetett, ő aztán biztos, hangosan sikítozott neki. Hát, ez kellett ennek. De az uram nem sokkal a válásunk után ágynak esett. Onnantól kezdve ez a Gizi ápolta. Egy szava se lehetett a volt uramnak, ápolta becsületesen. Soha nem vette el, nem nősült meg újra, a nő mégis évekig gügyögött még, és hízelgett neki. Pedig akkor már nagyon összezsugorodhatott az a híres nagy farka. A Gizinek mégse kellett más. Képes volt akár naponta háromszor finoman végigdörzsölgetni az uram fekvéstől keléses testét. Mintha vezekelne, saját vétkeit sikálta le az uram erőtlen, beteg testéről.

A fiam szépen megnőtt, a lányom hamar férjhez ment. Aztán másodjára is. Szerettek, biztos, a maguk módján. De soha nem mondták. Én meg mit kérdezzem. Ugyanabban a házban laktunk. Akkor már csak a fiam volt velem. Nehezen talált magának valakit. Haragudhatott az apjára, de sose mondta. Egyszer, azt hiszem, mégis elment hozzájuk, és az apja szemébe vágta, hogy mit akar attól a kurvától, azonnal jöjjön haza. A volt uram meg felpofozta, hogy csak úgy csengett bele a füle. A Giziről te így nem beszélsz, megértetted? Sokáig nem is beszéltek utána, nem tudott megbocsátani neki, amiért elment. De nekem nem mondta ezt se. Talán csak úgy, megemlíthette.

Egyszer a fiam hazaállított egy kölyökmacskával. Az utcán találta, tetves volt, csipás és nagyon sovány. Én mindig utáltam a macskákat. Fogtam, és azonnal kivágtam a nyamvadt állatot az utcára., Nekem te ide nem hozol, fiam, mindenféle tetves dögöt. Aztán sötétedés után visszahozta. Akkor már nős volt, azt hiszem, a felesége is ott lakott velünk, a házban. Szép, csendes nő a menyem. Fehér bőrű, és nagyon tudta szeretni a fiamat. Titokban szerettem is őt ezért. De nem mondtam, minek mondanám. Ő se mondott a kismacskára semmit, mikor másnap fogtam magam, bevágtam egy szatyorba, és valahol az ötödik utcában kitettem, hadd menjen, amerre lát. Estefelé, mikor hazajött a fiam, karjában hozta a macskát, hogy nahát, ide nézzetek, az utcán találtam, nem pont olyan, mint a mienk? A mienk volt, persze. Végül belenyugodtam, magától is elcsámborog majd. Nem is bírta sokáig, megérzik valahogy ezek az állatok a békétlenséget az emberben.

Egyik nap fogtam magam, összepakoltam néhány holmimat, és átköltöztem a Stauder Arnihoz. Elegem lett abból, hogy Azsidó most már hetente kétszer beállít a rózsáival. Hát minek ez, ugyan, hagyjuk már. Nyáron az egész udvart betöltötte az átható rózsaillat. Levegőt se kapni. Ráadásul azokról a rózsákról nekem mindig Azsidó jutott eszembe, ha akartam, ha nem. Teleültette nekem a kertet bíborvörös, vastagszirmú rózsával, hogy lépni alig lehetett tőlük. Onnantól kezdve aztán fullasztó, émelyítő rózsaillatban éltem tavasztól késő őszig.

Azt hiszem, tulajdonképpen tartottam Azsidóhoz, de soha nem firtatta. Én meg minek mondtam volna, mondvacsinált dolgok ezek, szerelem, lila gőz, nem hittem én már az ilyesmiben. Aztán mégis átköltöztem a Stauderhez. Talán épp ezért. Még el is vett feleségül. Megvolt a polgári, felvettem a nevét is, és kész. Egy félévre rá, fogtam a holmimat, és szépen visszaköltöztem. Hiányoztak a rózsák.

Nagymama, nagymama, fityiszt mutatnak az ujjaid, kiáltozza ez a kis vacak, miközben a könyökén csurog a baracklekvár, ahogy tömi magába a fánkot. Csak üldögélek itt mellette, az ebéd készen van, elfáradtam. Meg szeretem is nézni ezt a prücsköt. Olyan hivalkodóan szemtelen, hogy az még valahogy jól is tud esni. Sütöm nekik a fánkot, tököt, aranygaluskát, palacsintát. Már nem élek velük. A fiam ismert szakember lett a városban, a menyem rendesen neveli a gyerekeket, megvannak. A lakásuk is szép, rendezett. Szeretek ide járni, jól esik az a rettenetes zsivaj, amit a gyerekek csapnak. Hogyhogy fityiszt?, kérdezem döbbenten, és látom, már látom én is, ahogy kacagva utánozza a kéztartásomat. Összeszorított ujjai fityiszt mutatva hevernek a kezem mellett az asztalon. Átok egy öregség. Milyen ráncos a bőröm. Meg ezek a sok szürkés folt, kikezdett már az idő, penészfoltok. Nem is tudom, csak letettem a kezem. Ráálltak az ujjaim. A reuma, vagy mi.

Hagyom, hogy kikacagjon. Nevetek én is vele, és közben csak folynak a szememből a könnyek, úgyis azt hiszi, jókedvemben sírok. Majd eszébe jut, milyen jót nevettünk akkor a nagymamával a baracklekváros fánk fölött, a konyhaasztalnál. Nem ijed meg, nem tudja még, nem sejti, hogy ha hazamegyek, ha el kell innen mennem, bezárkózom a lányom panellakásának kisszobájába, és csak nézek ki az ablakon. Órákon keresztül nézem szemben azt a rohadt, elszürkült fűtőházat, és arra gondolok, milyen jó lesz majd reggel megint eljönni, hogy köztük egy kicsit elfelejthessem, mennyire fájt, mikor Azsidó kitett a házamból. Elege lett belőlem, felmondott, én meg mehetek, ahova akarok, át a rózsaillatos kertemen, ki a kapun, ki az egész rózsaillatos életemből, mind az ott eltöltött ötven évemből. El sem tudom mondani, hogy milyen, amikor elnyílnak a rózsák. Mint a fájdalom. Mintha kövek lötyögnének a testemben, olyan.