Weiner Sennyey Tibor
Pannónia hideg V.
Aztán Tibike hátrahagyva a baktert, bort és romokat, s arra gondolt magában, hogy „Lám, így indultam én neki vasárnap reggel a széles tájnak, melyre aranylón folyt le a fény, s fejemből rögtön tovatűnt minden rossz érzés, tüdőm megtelt a szabadság szeretetével, s futásnak eredtem. Előbb öreg fűzfákkal találkoztam a hullámzó zöld mezőn, s közülük is leginkább az szólított meg, amelyiknek közepe már kikorhadt, s nagy lyuk tátongott kérgén. Néztem palástszerűen lehanyatló ágait, s rögtön tudtam, hogy vagy egy régen itt a pusztán élt pásztor lelkével van dolgom, vagy a táj öreg királyával. Elhalkulva megközelítettem, s bebújtam oltalmazó palástja mögé, mely innen, mint egy ház fala, olyan volt, bent pedig leültem a fa közepébe, s elképzeltem milyen lenne itt mély meditációba merülni úgy három hónapig. De mivel éppen csavarogtam, alig is maradhattam még, s társam nagyot vakkantott, hogy gyerünk, gyere cimbora, irány tovább. A táj pásztorától engedélyt kértem, hogy beléphessek e világba, s lássam, az egymásra borult korok fátylai között a misztikus szálat, amelyet a csavargó megragadva tovahaladhat, s el nem tévedhetik az élet sűrű erdejében. A pásztor ekkor megadta engedélyét, s egy sétabotot kaptam tőle, mely varázspálcaként eltüntette előlem az akadályokat. Eljutva a helyiek által egykori Chechtawnak nevezett vízmosásig, éreztem, hogy süllyedni kezdek, s hogy lassan elnyel a sár, a víz. De ekkor megjelentek az ős-tiszai hajósok, hatalmas ladikjaikon imbolyogtak, mert a szabályozás előtt erre (is) folyt a szőke Tisza, s mintha még mindig a nagy folyam hömpölyögne tova, úgy úsztak át ezek az ó-csónakosok a kristályzöld gyepen, mint valami vízi hadsereg, úgy közeledtek imbolyogva felém, s megragadva egyikőjük a kezem: kirántottak a sárból. Tovább haladva a folyamon még velük tartottam, ezekkel a csöndes és elmélyült ősökkel, majd egy jó ösvényre szépen kitettek, hol – amint a „zen tai” költő mondja – botra dőlve reszkettem.
Ekkor madarak raja jelent meg, oly szárnyasok, kik egykoron asszonyok voltak és lányok e tájon, nagy szoknyákban ropták életük táncát, nevelték gyermekeik, szerették uraik, enni adtak és gyerekdalt dúdoltak, s kik ruháimba most mind belekaptak, felemeltek a magasba, oly magasba hol egykoron Ikarosz tollai között olvadt meg a viasz, s itt szépen megszárítottak, majd oly gyengéden, mintha csak egy pihinyi pihe lennék letettek a legjobb ösvényre, melyen valaha jártam.
Így bolyongtam én a tájban, s kicsi társam nagyokat szaladt mellettem, miközben találtam pár apróságot. Csigaházakat például, s akkor arra gondoltam, hogy lám istenek laktak bennük, nagy családjukkal, s most itt állnak e csigaházak üresen, s belőlük az istenek elköltöztek – ki tudja hová. Aztán találtam egy golflabdát. Ekkor meg arra gondoltam, e gyönyörű tájra már nem járnak másért a csigaházakból elköltözött istenek, csak golfozni, más magyarázatot a golflabdára nem találtam. Aztán meg találtam egy hosszú sínt, igen gondoltam, ez lehetett az a vonat, amin keresztül elköltöztek az istenek, ez a vonat ment Kanizsára, a kanizsai állomásra, de már eltűnt a vonat, a síneket is hamarosan elfogja nyelni a táj, s e járat már rég nem jár, a régi istenek után mi már nem mehetünk.
Saját ösvényemen csavarogtam, s lassan vissza is értem, mert minden csavargó, bármekkora távot is jár éppen be, el nem feledheti, hogy ahonnan indult ugyanoda tér vissza.
Különösen, ha finom ebéd illata száll felé.” – s tovább folytatta útját.
Nem vette észre, hogyan került a mellékútra.