Danyi Zoltán: Párhuzamok, flamingóval. Fejezetek egy regényből

Mézédes füge

Tisztában vagyok azzal, hogy hálásnak kellene lennem. Hiszen a gyakorlatoknak köszönhetem a nyugalmat és a békét; lecsillapították a kedélyt, és hozzásegítettek ahhoz, hogy ezt a zavartalan kedélyt megőrizzem. Sokat köszönhetek nekik, talán túl sokat. Nincs bennem hála mégsem.

A gyakorlatok miatt ugyanis nem csak a zaklatottság tűnt el belőlem, hanem a könnyed sodródás képessége is. A „természetesség”, ahogy mondják. Ezek a gyakorlatok magukkal hoztak egy szokatlan eltávolodást, egy (mondjuk így) „leválást” a hétköznapokról, aminek a következtében meglazultak a régebbi kapcsolataim, megszakadoztak az úgynevezett barátságok. Érthető hát, hogy a korábbi társaim, nemcsak Delega, a többiek is, azaz szinte mindenki azt gondolta, hogy kisiklottam, hogy befellegzett nekem, és mostantól aztán végem. Nagy ritkán, ha esetleg szóba kerülök, valószínűleg már csak annyit mondanak legyintve, hogy hát igen… sajnos teljesen leépült… Szép lassan leírnak, elfelejtenek, amit, talán egyetlen kivételtől eltekintve, nem bánok, és nem zavar különösebben. Ha jobban belegondolok, ugyanilyen lemondóan legyinthetnék én is, hogy hát igen… ezek a „barátok”… Inkább hagyjuk őket.

Jobban aggasztanak a fejfájások, amelyekre időnként, két-három hetente ébredek. A négy évvel korábbi éjszakák következményei lehetnek, igen, minden bizonnyal azoknak a gyötrő éjeknek a hordaléka ez a migrén. Kora hajnalban csap le rám, még alvás közben, és már ekkor, álmomban érzem, hogy az ébredés nehéz lesz, így hát próbálok tovább aludni inkább, ami persze tovább nehezíti a helyzetet. Az egyre lüktetőbb fájdalom nem fog elmúlni, tudom, és csak fokozódik azzal, ha forgolódok. Jobb ilyenkor, ha erőt veszek magamon, és egy vissza nem kívánt pillanatban kinyitom a szemem, lehetőleg ugyanúgy, mozdulatlanul fekve tovább, mert ha kicsit is változtatok a helyzeten, az agyvelőmbe hasít a fejfájás. Egyedül a szemem szabad mozgatni, óvatosan, alig pislogva. A hajnali fákat nézem az ablak előtt, az ágak kibogozhatatlan rendszerét, és mögöttük a szürkülő eget.

Igazuk lehet azoknak, akik szerint kisiklottam és tönkrementem, és lehet, hogy valóban meghibbantam valamiképpen. Nézhetjük így is. De akkor nemcsak én, hanem Delega és a többiek is, mind, kivétel nélkül meghibbantak. Mareeta például, aki szintén vakvágányra futott, vagy Faltkiste, a túlvilági rohamaival. Ami azt illeti, ők még nálam is jobban szétcsúsztak; persze, az ő esetükben másféle kisiklásról, egy egészen másféle meghibbanásról lehetne beszélni.

Hogy miben tévedtem, csak meglehetősen későn értettem meg. Melléfogás volt azt hinnem, hogy minden érzelmet el kell tüntetni. Hiba volt, belátom, talán olyan veszélyes tévedés, mint sötét éjszakán ide-oda sétálni a befagyott folyón. Odafent, a felszínen megáll, megdermed, megfagy a víz, a mélyben viszont, odalent, zavartalanul áramlik tovább, a maga megmásíthatatlan ütemében. És bármilyen vastag a felszínt borító jégréteg, mindig keletkeznek rajta repedések és rések, kiváltképp ha valamennyi napfény éri, és emellett még ott vannak a kisebb-nagyobb lékek, amelyeket az orvhalászok vágnak éjszakánként. Esztelenség rámenni a folyó jegére, mégis, a múlt télen többször átsétáltam rajta, és egy percig sem éreztem félelmet, néhol recsegett ugyan, messzire futó roppanások hangzottak, de nem ijedtem meg, nem volt bennem félelem.

Lehet, hogy valami gond van velem.

Arra azonban mégiscsak jó volt ez a séta, hogy belássam, az egész nem több mutatványnál, és nem visz közelebb semmihez, éppen úgy, ahogy az érzelmek kiirtása sem. Nem eltüntetni, hanem megtisztítani, könnyűvé és áttetszővé kellett volna tenni őket. Mint amikor az ember megritkít és megmetsz és rendbe tesz egy elvadult ligetet. És átjárja végre a szél, kiszellőzteti, kifújja a poshadt levegőt.

Mire az esti gyakorlatok végére érek, az ég besötétedik, csak a látóhatár nyugati szélét színezi egy halvány, hervadó derengés, egy utolsó lila folt, végül ez is eltűnik, és nem hiányzik semmi.

Négy éve, több mint négy éve élek így.

És ez a négy év sem volt elég ahhoz, hogy mindent kiseperjek magamból. Kezdetben gyakran megtörtént, hogy zavaró gondolatok vagy felzaklató képek csúsztak egymásra, akkoriban még sokkal inkább a hiányuk számított kivételnek. A gyakorlatoknak köszönhetően azonban gyengültek, fakultak és megritkultak ezek a gondolatok meg ezek a képek, és végül lecsillapodott a kedélyem. Már csupán egyetlen kép van, amely mind a mai napig megmaradt, és amely makacsul kitartva folyton-folyvást visszatér. Hiába próbáltam, mindeddig nem tudtam rájönni, miért éppen ez merül fel, miért ez tolakodik elő ilyen szívósan, mi dolgom lehet vele, és mire akarhat figyelmeztetni, újra meg újra.

Egy tengerparti város kanyargó utcáit látom, az egyik utcasarkon egy gyümölcsárust, napernyők alatt, és Mareetát, ahogy egyenes derékkal előrehajolva válogat a nagyra nőtt, érett, mézédes fügék közül, ennyi a kép. A többi jelenet, amely kezdetben rám tört, fokozatosan egyre halványabbá, egyre színtelenebbé vált, ez viszont éppen ellenkezőleg, szép lassan egyre erősödött és egyre élesedett, mind több és több részlettel bővült. Először csak Mareeta előrehajló alakját láttam, ez jelent meg folyton, azután kivehetővé vált a karja, meg hogy valami felé nyúl, és sokáig nem volt más, mindössze ennyi. Egy idő után megjelent a gyümölcsös láda a duzzadt fügékkel, majd a ládák mögött ülő szikár, borostás öreg, sötétre barnult bőrrel. Legvégül a kép háttere teljesedett ki, a napsütötte, kanyargó utcák megteltek színnel, kiélesedett minden, a legapróbb részletekig. A járdakövek repedéseit is láttam, és a pálmafákat, ahogy a leveleik közt fényfoltok szűrődnek át.

Nem tudom, mi lehet a szándéka velem, és nem tudom, mit kellene tennem, hogy ez a kép is visszamerüljön oda, ahonnan felbukkant. Most június van, ilyenkor későn esteledik. Lefekvés előtt teát főzök, gyenge teát, épp csak leáztatom a zöld teát vízben, és utána odakészítem az ágy mellé, az alacsony asztalkára, hogy hajnalban kéznél legyen.

Elalvás előtt iszok egy kortyot, szeretem, ahogy a frissen nyírt fűszálak illatát idéző zamat a nyelvemhez ér.