Bartha György
duhajok

háborítatlanul
hagyod ömleni az álmot
magadba,
és ülünk az egyik újonnan épült
kupola alatt,
kinyújtott, összefont lábbal hintázol,
iszod a söröd, hallom széked gumikoptatóinak sírását,
feszes, szűk nekünk ez a sugárút, mondom, hát igen,
érdekel, milyen is két lépcsőfokkal az utca betonfolyama felett,
már-már úgy tűnhet, lebegsz,
míg a közeli buszállomás hangosbemondóját figyeled,
kigombolt kabátban, a kötelező négyzetmintás pulóver lélegzik,
szólsz fogad között, milyen, mondd,
hogy te megéltél egy új századot,

te lötyögő katonazubbony, nevetek,
lám elhullott a hajad, elhullott a szalmazsákon,
csak bolhaalom, miközben hatalmas kerekek nyöszörögnek
kifordulva a hideg napfényben mellettünk,
bűzfelhővel köszönnek buszok, s a vendéglős
fekete kötényébe törli ideges kezét,
csorog a dupla rum,
elnyújtott alig-mosoly,

mi vagyunk a nappal, és az éj, mondod,
s lásd, legenda leszek benned,
gondosan kovácsolt, zárt temetőkapu,
közös szeretőink, emlékezz, ülik most torukat,
más ölében, más földben, virágba borultan,

pedig valamikor, a tábla szalonna felett a riadt sóhaj,
keservesen kínzatol, vas-szegekkel veretel,
csuklódra bilincs, világra kilincs,

a kupola alatt, két üres kifagyott virágtartó
cserép között,
vizsla kék szemek