Zoran Ćirić
Az élet nem áll meg

Nagyon fiatalon születtem. Még épp idejében ahhoz, hogy lássam, hogyan írják bele a nevem a hóba. Akkor fagytam meg először. És azt kívántam, bár kiolvadhatnék.

Amikor rám került a sor, a szüzességemet egy hivatásos liliomtipró vette el. Számomra ez nem jelentett veszteséget. Döntés kérdése volt. Csak néhány menstruációval később súgták meg, hogy tulajdonképpen ki is volt az első férfi az életemben. Feltételezhettem hát, hogy trófeákat gyűjt… Túl jóképű és népszerű, ezért is volt az a tíz rituális fürdő előtte. Öt bőrpuhító krémet, négy szájrúzst, három parfümöt, és húsz bugyit cseréltem le egy nap alatt. Azon a napon, amelyik akkor ért véget, amikor ráborult az éj az ágyneműre a gyertyákkal és vörösboros kristálypoharakkal. És amikor a férfiassága belém hatolt.

Az egyik kezemben egy vodkásüveget szorongattam, a másikkal pedig anyám nyakát. Nem emlékszem egészen pontosan, hogy mikor történt ez, Dejan előtt, vagy Dejan után. Vagy talán épp abban az időben, amikor még együtt buliztunk. Mindegy is, anyának ekkor már rég nem fogta senki sem a kezét, sem a nyakát. Egyedül voltunk, de én az egyetlen voltam, ő pedig csak egy a sok közül, akiket elhagytak elvirágzott éveikben. Nem én hagytam el őt, és a vodkát sem akartam meghagyni.

Megittam mindent, ami a kezem ügyébe akadt. Mindent, amit a kezem ügyében akartam tudni. Anya szilvapálinkáját, és az apa Isten háta mögötti szülőföldjéről való diópálinkát is. Csak a dió héja és a cseresznye szára maradt meg.

Megkaptam, amit kerestem. És nem esett nehezemre keresnem. Még kevésbé megkapnom.

Mindenki mást kapásból lekoptattam.

Nem gyűlöltet volt az, amit a férfiakkal szemben tápláltam. A még épp hogy csak megfogant ellenálló-képességem volt ez. El akartam hagyni apámat, ahogy ő is elhagyta anyát. És minden egyes potenciális pasiban elhagytam őt. A haragom utánozta apámat, és apránként így hajigáltam ki őt magamból… Büszke tartás, hanyag járás, és mágneses szavak az észrevételen elváláshoz…

Még mindig élvezem minden egyes elmúlt napom dicsőségét.

Ha veszettül kifened magad, mindenkinek, aki meglát, megduzzadnak a tökei. Én pedig szépen tudtam csodálkozni, meg sem engedtem senkinek, hogy tátott szájjal lásson. Mint azok a hamutartók ott a Bokačo night klub padlóján, amelyek elnyelték a füstöt, és friss, színes levegő áradt belőlük…

Beleszerettem a fehér hazugságokba , és egyáltalán nem érdekelt a folyó, sem a szúnyogok, a levágatlan kender, a leselkedő bozótos, sem a harc a ringben, sem a nagyi udvara, amelyikben ágy sem volt, sem az üres üvegek betéti díja, sem az élő zene a sutomorei szállodában… És a legkevésbé sem érdekeltek a konszolidált őrültek, aki saját korlátaikat meghaladták csak azért, hogy a rajongói klub tagjai lehessenek…

Mint mindig, Čombe jubiláris, százegyedik újhullámos bulijára is Sába királynőjeként érkeztem. Dejan fölismert és megvesszőzött. Belülről. Dobos volt egy zenekarban, de aznap este nem próbáltak. Szkandereztünk, a még ki sem ürült poharak felett. Én győztem, majd pedig az orrommal szippantottam fel a monostori konyak szétfröccsent cseppjeit. De a dobolós kezét akkor sem engedtem el, amikor a fejem ismét felemeltem. Vibrált a tapintása a tenyeremen, és akkor megéreztem, hogy engedett győzni. Még ha nem is volt erősebb nálam. Erről meg is győződhetett egy kicsivel később, amikor a lábunkkal játszottuk ugyanezt. Aztán azonban a történetnek erre a részére már nem emlékezett, valószínűleg azért, mert rám esett…

Aztán elvittem őt. Nem kísért ki. Csak azon igyekezett, hogy kiszívja a nyelvemet, de azzal sem volt már igazából tisztában, hogy a szája hol lehet. Én meg azt felejtettem el, hogy melyik burekos tart nyitva reggelig, ezért a vasútállomás várótermében ébredtünk. Ez volt a legtávolabbi helyszín, amit ismertem, és amit látogattam is. Gyalog vezetgettem őt, teljes érzéstelenítés mellett, mint az amerikai fogorvos, a füves köpenyemben. Így hát alaposan elhúzódott a séta, és megismerhettem közben az alvási szokásait.

Engem ő nem ismert meg eléggé, így hát a későbbiekben már el sem váltunk egymástól, a felfújódott embereket kötöttük össze a füstös reggelekkel. A zenészei közül néhányan, az együtteséből, nem akartak lemaradni, ezért a tompított éjszakai fényeket a tiszta fehér flashekkel mixelték. De senki sem törődött a haladó ifjúsággal. Legalábbis addig nem, amíg táviratot nem küldtünk a szüleinknek ezzel a szöveggel: „Gratulálunk nektek a házasságkötésünkhöz!”

Előtte persze tényleg összeházasodtunk. Még ha ez az egész nem is hasonlított igazi esküvőre. Úgy értem, nem volt szokványos, mert nem is akartuk, hogy az legyen. Jó alkalom volt ez a koránkelésre, csak a változatosság kedvéért. Meg aztán szükségünk volt egy újabb megünnepelhető vállalkozásra…

Aznap reggel feltűnően egyszerűen kellett felöltöznöm, mintha csak a szomszéd barátnőmhöz mennék vizsgára készülni. Hogy anyám ne vegye észre, hogy készülök valamire. Arra, amin oly kitartóan dolgoztak az előttem járó nemzedékek. Arra az ünnepélyes eseményre, amelyik megtörtént egyszer, majd folyamatosan ismétlődött mindaddig, amíg nem sikerült gyökeret eresztenie a földgolyón. Így terjedt el az „egyszer s mindenkorra” ígérete szinte az összes vér szerinti rokonom életében. Ez az ünnepély pedig cseppet sem volt hazugabb náluknál. De hát a família is csak arra jó, hogy a hozzád közel álló embereknek legyen mit a szájukra venni, amikor épp azért szidalmaznak, mert nem akarod, hogy az adósaiddá váljanak.

Felülre a rózsaszín szabadidőruhám kabátját húztam, fehér csíkkal a karján, rézsárga cipzárral. Romániában vette anyám egy gyári kirándulás alkalmával. Alulra pedig azt a szoknyát húztam fel, amelyiken a húgom varrni tanult, egy rongydarabnyi dzsörzé, amit a hulladékboltban vettünk. Minderre rádobtam a barátnőm apjának szőrmegalléros télikabátját, amelyik olyan sárga volt, mint McCloud serif. Természetesen mindehhez hosszúszárú antilopcsizmát húztam, kötött pávadíszítéssel. Ugyanolyan volt a színe, mint a szőrmegalléros télikabáté, Bécsben találtam, amikor megálltam kipihenni egy kicsit a stoppolás fáradalmait, és azon agyaltam, hogy jussak el San Remo-ba úgy, hogy közben ne kelljen az alacsony, nyitott Ferrarikban terpeszkedő buzi kamionsofőrök udvarlását elviselnem. Azóta nem volt olyan évszak, hogy ne hordtam volna. A nyár volt a legideálisabb, akkor nem maradhatott észrevétlen. Ha pedig észrevetted a csizmámat, észrevettél engem is. Nagyon rühelltem volna, hogy kilátszanak a lábujjaim. Mindig is irtóztam az olyan nőktől, akik szandálban vagy papucsban jártak.

Mielőtt elmentünk volna a városházára, ahol már kora hajnal óta sorban álltak az emberek, hogy kiválthassák a vagyonuk paraszti eredetét igazoló bizonylatot, betértünk a kávéházba. Az egyetlen voltam, aki nem kóstolta meg sem a kocsonyát, sem a főtt tojást. A köszöntőknél is gyorsabban exeltem az italokat. De még ez sem segített abban, hogy kicsit később, az anyakönyvvezető előtt enyhén imbolyogva, ne legyen kedvem „nem”-et mondani. És megkérdezni, van-e esetleg egy rágója, ami elnyomná az alkohol szagát ebben a nem túl nagy helyiségben, amelyikben munkanapokon az esküvőket tartják. Esküvők, lakodalom nélkül…

Ehelyett azonban nagy levegőt vettem, és úgy nyitva a számat, mintha böffentenék egy hangzatosat, elmotyogtam egy alig érthető „igen”-t. Később a tanúink egyike azt mondta, úgy néztem ki, mintha épp vallomást tennék a rendőröknek, akiket a hangos zene miatt hívtak ki a vénséges és befolyásos szomszédaink… Hát, igen, úgy is éreztem magam, mintha a baszkódásnak ezzel mindörökre vége lenne, és elkezdődött volna a kötelező oktatás. Én pedig ismert voltam a hiányzásaimról, amelyeket nem lehetett sem a kórismével alátámasztott orvosi igazolással, sem a papírlap mindkét oldalára rányomott pecséttel igazolni.

Amikor felhúzod a karikagyűrűt, az pont olyan, mintha beparfümöznéd magad. Kimenő előtt. Felzaklatott ez az összehasonlítás. Ez az akció a szoláriumra szaglott. Mi ketten pedig soha nem távolodtunk el egymástól. Össze voltunk nőve…

Dejan szülei még aznap este ünnepséget szerveztek. Az ő házuk elég nagy volt ahhoz, hogy az ünneplés egyszerre eszeveszett bulivá változzon, amelyik pillanatok alatt vegyestállá alakul, hogy végül az egész épület egy adta, lelkesedéstől duzzadó kazánná váljon.

Az egyik pillanatban, amikorra már többször elestem, majd felkeltem, azzal a határozott eltökéltséggel, hogy denszelek egyet, bevertem a fejem az egyik hangszóróba, amelyik akkora volt, mint egy faliszekrény. Tisztességgel szétbasztam a homlokom, fröcskölt a vér, mint holmi szemérmes zápor. Senkit nem érdekelt, hogy a véremet ontom. A hangszóró is megsérült, ezt néhányan kifejezetten viccesnek találták. A bulinak végül is viccesnek kell lennie. Akkor is, ha fáj. Nekem meg már amúgy sem fájt, mert addig alaposan feltöltöttem magam fájdalomcsillapítóval. Semmit sem éreztem, saját magamat, és őt sem, aki – ismét! – rám zuhant . Mint a felaprított tuskók, amelyek, ha rosszul rakod őket halomra, leomlanak, amint megmozdulsz, és pörögnek, valóságos rönklavinát indítanak el.

A fúriák csak akkor nyugszanak meg, ha senki nem látja őket, és akkor újra lendületet veszel, nekifutsz, hangosat dobbantasz, és megkapaszkodsz a csillárban: nagy is, barokk is, nem emlékeztet a filmbéli liánra, de azért megtart, nem esik le és nem okoz rövidzárlatot még a titkos esküvők ünnepi buliján sem… A násznagyunk akasztott embert játszott, mi pedig azt lestük, mikor esik seggre, hogy aztán tovább bontsuk a berendezést…

Később, miközben megpróbáltam kijutni a fogadó szalonból, a saját, a vegyszerek által leválasztott hasonmásomba botlottam, amint épp a konyhában picsog Dejan édesanyjával. Takonydús nyüszítés közepette sutyorog valamit a szüleim válásáról, miközben Dejan anyukája átkarolja, és „cicám, cicám”-nak szólítgatja. Hasonmásom viszonozza a vigasztalást, és ezt az ízlésesen kifent asszonyságot „aranyom”-nak nevezi, az ölébe omlik, és elképzeli a lelécelt apámat, amint a széles, izmos mellkasára szorítja őt, amit az „iskola a gazdaságban” messziről jött diákjainak internátusában edzett…

Az ilyen bulikon néha tényleg lehet tudni, hogy ki iszik, és ki fizet. Az összes megjelent jelenlegi és leendő vénség rendesen meg is fizette ennek az egésznek az árát, miközben mi ugyanolyan böcsülettel megittuk az övékét és a miénket is. Mindannyiunk összehordott múltjára.

Szétittuk magunkat. Ami teljesen megszokott volt. Akkor. Csak jóval később láttam a fényképet. Anyám és én, ő sír, mint egy néma szent, én gesztikulálva magyarázok neki valamit, tőlünk kicsivel távolabb pedig Dejan a maga édesanyjával, mindketten a beszélgetésbe mélyedve, amely felett az anya éber tekintete, mint egy, a fejük felett lebegő jelenés, őrködik. Valaki más volt itt jelen kétszeresen, még ha mindvégig, egyáltalán nem kétkedve ebben, úgy is éreztem, hogy én, csakis én voltam az.

Amikor hozzámentem Dejanhoz, anyám neki adta apám gyűrűjét. Vastag aranygyűrű, csiszolt fekete kővel. Ő meg később elcserélte heroinért. Az ő szüleitől én fehérarany gyűrűt kaptam, extravagáns formájút, a régi családi ékszerek közül. Dejannak adtam ezt is, hogy eladhassa…

Rendes esetben így működik a heroin. Azzal, hogy gyakran működik…

A heroin kiszámítható boszorka, aki meghatározza az életed, kitalálja az övön aluli múltadat, majd felemlegeti a nagy pocsolyán túli utazást, meg azt az idősebb férfit, aki segíteni fog téged az új életedben, és alig várja, hogy lásson.

A jóslatok elől csak a Jug Promet áruházában rejtőzhettem el, kirakatrendezőként. Sok-sok tengerhabot, ruhaszárító kötelet, és a leselejtezett asztali lámpákról való lámpaernyőt használtam. Ugyanígy, szándékosan, lopva, kiszedtem a száraz szalmát azoknak a kirakatbabáknak a lapított parókájából, amelyeknek egyébként mindig hiányzott valamely testrésze. A kopasz bábúkon egyébként sokkal ésszerűbben be lehetett mutatni az olvasztott műanyagnál nem kevésbé élettelen feszes ruhákat, amelyek ezekre akasztva kerültek ki a mérlegelő közönség és csavargók elé. Akik a kirakat szabad, poros oldalához gyűltek. Ha bárkit is érdekeltem volna, biztosra veszem, hogy már csak ott akadhatott volna a nyomomra.

A pupillám egyre erőteljesebb iramban szűkült. Már nem ismertem magamra benne. Csak a fekete szatén, és a zálogba tett Zildjian cintányérok… A vénáját tapogattam. Mindig új helyet kerestem a tűszúrásnak. És mindig találtam újabb vörös pontokat… Esélyem sem volt. Nem sportoltam. Sokkal gyorsabban fonnyadtam, mint az ő vénái… A drogozást senkinek sem valljuk be. Ezt folyamatosan kell csinálni, és nincs idő beszélni róla. A drogozás sokkal egyértelműbb, mint a szex. Csak akkor hagytam fel a macska-egér játékkal, amikor megértettem ezt. A macskát elkapta az egérfogó, az egeret pedig eltaposta a megrémült elefánt, amelyik megpróbált elmenekülni előle…

Nem létezik utolsó beszélgetés, de erre az egyre emlékszem. Azt hiszem, túl józan voltam, amikor megmondtam neki, hogy vége. Azt kérte, várjak tizenöt percet. Elment, és vissza is jött tizenöt perc múlva. Belőve. És akkor térdre borult előttem, és azt mondta: „Én most nem kérlek. Én könyörgök neked, hogy ne hagyj el!” A királynője voltam, és nem láthatta, hogyan vérzek. A királynő megismételte királya szavait. És akkor úgy követett engem, mint ahogyan én is őt. Újra felismert. És ez elég volt neki. Könnyen ment el, ellebegett, mint egy leütött hangjegy. Még mindig dobos volt, a dal elején, és végén is tudta értelmezni a beszámolást.

Neki már megvolt a maga kijelölt pályája az újabb adag és az újabb próba felé, nekem pedig csak a kavicsok maradtak. Csak hát, hiányoztak hozzájuk a sínek, a küszöbök, az elágazások, a jelzőberendezések, az alagutak. És hiányzott az a rég beígért Transz-Simplon-Orient-Európa-Expressz…

Talán épp ekkor határoztam el, hogy Mara anyát anyakurvává változtatom. A frissen szőrtelenített lábszár bájait hangsúlyozó, elöl büszkén fityegő masniba kötött végű, rózsaszín szaténszalaggal szegett függönycsipkébe öltöztem… Mindenhol velem lesznek, akárhova menjek is, amikor csak akarom. Aztán meg, ha kibaszom őket, a pizsamapolcra kerülnek. És fogalmuk sem lesz róla, mikor kerül újra rájuk a sor, hogy nedves gyufával lángra lobbantsam őket. A szárazakat a buddhista pálcikákra tartogatom: keskenyek, számtalan megtört színben, fa nincs bennük, csak illatból készítik őket. Meggyújtod és szagolhatod, azok pedig szépen lassan füstölögnek. Alázatosak, mint az egyetlen nőnek áldozott férfiak. Másokkal úgy megy le a nap, hogy semmi sem kötelezi arra, hogy másnap felkeljen újra. Mások hallani sem akarják, te hogyan, és meddig akarod, hogy tartson. Mert túl sok itt a bőrönd. Nem is egy bőrönd ez, hanem egy egész rakomány. Csak a repülőgépeknek van ideje a rakományra, az embereknek nincs. A repülőgépnek ez a munkája, de az emberek másból élnek. A szerelem nem tűr meg más szerelmeket, és nem fog arra várni, hogy a csomagod leszálljon, mint egy ajándékba kapott koporsó…

Mégis, azokban a napokban, még mielőtt elszálltunk volna, Dejan édesanyja mindenek előtt elvitt egy abortuszra. Ő gyermekorvos volt, én pedig túl korán estem teherbe. Túl fiatalok voltunk, így mondta, mi pedig hallgattunk, mindketten magunkban. Ez volt az első alkalom, hogy így hallgassak. Mert mióta énekszóval megismerkedtünk, hozzászoktunk már ahhoz, hogy a csendet is egyformán lélegezzük be. Követtem őt, ő pedig követett engem. Most pedig új kíséretet kaptam…

Később megkaptam Yves Saint Laurent Ópiumát. Dejan szüleinek ajándéka, jutalmam az elvégzett abortuszért. A figyelmesség jele, polgári együttérzés. Mivel a szavak testet öltenek, ez az Ópium morfium volt nekem a fájdalomra, amit éreztem…

Csak később, amikor Dejan már eltűnt az urnából, a csillárakrobata násznagyunk mesélte el egyszer, hogy mi történt. Nem tudta meglátogatni őt a központi katonai kórházban, de beszéltek telefonon. Dejan arról mesélt neki, hogy mennyire nyugodt és elégedett, mert rendszeresen kap morfiumot… Elképzelem, ahogy azon a sápadt délutánon, napsugaras aranymázzal, a Belgrád – Nišville autóúton, egy élő, átmenetileg kiolvasztott, trógeres, tűsarkú cipőbe és tornamezbe öltöztetett kölyköket csempésző ciszterna szemfüles sofőrje szippantotta fel orrával szélfútta hamvait. Talány marad azonban, hogy a ciszterna rakománya megérkezett-e valaha is rendeltetési helyére… Ez már csak egy lyukkal több lesz az otthonról lelécelt szülők amúgy is túlzsúfolt nyilvántartásában…

De vajon mindezek az elhagyott csellengők tudják-e, hogy mit tesznek a könnyek? Fáj tőlük a szem. S mégis, én továbbra is emlékszem arra a tejfehér arcra, a festett szőke tincsekkel, a kobalt szempárra, és a rideg tekintetre, amelyik képes volt akár elnyelni is. És a burzsuj fekete-fehér kombinációra, ami érinthetetlen idegenné tette alakját. Ő egy rövid ideig hozzám tartozott, de semmiképp sem ehhez a világhoz. A legjobb bizonyítéka volt ennek a tetoválás a karján. Charlie Brown és Snoopy kézen fogva vezeti egymást egyhelyben járva. Alatta pedig a fölirat: „good grief”. Aláírás mindenre.

Szabó Palócz Attila fordítása