Makropolisz 10/1.
Mihályi Czobor
A kongótéglák éneke

Illékony volt az árnyék és lustán tetvészkedtek a baglyok a bogyófák lombjai közt. A színházklub előtti teraszon tonicot, sört, törökkávét rendelt az asztaltársaság, nem most verődtek egymáshoz a kényelmes székeken üldögélők, már vagy tíz éve nem találkoztak, így ide beszélték meg a várhatóan kellemes délutáni összejövetelt, a régi városfotókkal díszített homlokzatú kávézót mindenki ismerte a városban. A plakátméretűre kinagyított hajdani képeslapokat kellett volna inkább tüzetesen szemügyre venni, azokon már régtől fogva nem mozdult semmi, a lencsébe merevedett látványt akárhányszor is újra nyomtatták, mindig figyelmeztető változatlanságában jelent meg általuk a múlt. Az asztal körül ülők figyelmét ehelyett azonban a télen-nyáron egyaránt síkos burkolatú sétálóutca kisvárosi tempójú forgalma kötötte le.

Beszélhettek volna persze az elmúlt évtized eseményeiről, élményeikről, életük fordulópontjairól, ha bármi is említésre méltónak bizonyul az egymás után homokszemekként pergő napok szürkeségéből, de minden nagyon fakónak, kilúgozottnak, érdektelennek tűnt már hosszú-hosszú ideje. Beszéd helyett mindenki az italával foglalkozott, kávéját kavargatta, a habot terelgette a korsóban vagy a citromkarikát igyekezett a pohár fenekére süllyeszteni, közben szinte kétségbeesetten fürkészték a Múzeum előtti Jókai-teret, a Vadászkürt Szálló otromba épületét meg a Dalmát Pincéhez vezető utca sárga kövezetét, mintha a celtiszek alá ácsolt terasz voltaképpen a habok közt irányíthatatlanul hánykódó tutaj lett volna, amiről már csak a reményt kereső tekintetek kapaszkodhatnak a visszatérésre képtelen múlt emlékeibe.

Fiatal pár telepedett gyermekével a szomszéd asztalhoz, fagylaltot rendeltek. A felszolgáló ugyan nem volt ügyefogyott, de lerítt róla, hogy nem tanulta a szakmát, meg az is, hogy nem pincérként kívánja leélni életét. Mire kihozta a kelyheket, a gyermek eltotyogott a terasz mellett várakozó bérkocsihoz, amit a városban a hajdani idők előtt tisztelegve mindenki fiákernek hívott. Csodálkozva szemlélte a jármű elé fogott állatot, miközben szülei kezébe kapaszkodva igyekezett megtartani bizonytalan egyensúlyát. A pincér az ideiglenesen üresen maradt asztalra helyezte a három, kubista egyszerűséggel tervezett kelyhet, és mindegyik tartalmába beledöfött egy lapos fémkanalat.

A ló valóban különös látványt nyújtott. Gazdája, aki a szemközt lévő sarki kocsmából leste a kuncsaftokat, kipányvázta a bogyófához, a ló meg egy ideig a pázsitot legelte, majd a fa kérgét kezdte látható élvezettel fogyasztani. Időközben parányit arrébb fordult a földgolyó, az üres asztalon álló fagylaltos kelyhek egyikére már nem vetett árnyékot a lomb. A lóban az volt különös, hogy a fakérget nem úgy rágta, mint ahogy a lovak általában a zabot ropogtatják, hanem alsó álkapcsa jobbra-balra járt, és ennél fogva inkább kérődző tevére hasonlított. Nem valószínű, hogy a gyermek korábban megfigyelte volna a tevék táplálkozását, de a ló grimaszolása roppantul lekötötte figyelmét, vígan kuncogott. A nap pedig sütött serényen. A fagylaltgömbökre púpozott tejszín hagymakupolájára merőleges fénysugár súlya alatt a csokoládéöntet megcsúszott, alig mozdult el csupán, ám a tejszínhab szinte hallhatóan megroppant, mint amikor gleccseren szánt át a jéglavina, a vaníliás gombóc árnyalatnyit megroggyant az eperfagyi alatt, a közéjük ékelt fémkanálnak a kehely peremén túllógó nyele engedett a gravitációnak, és az asztallap felé billent. A némaságba burkolózó mosolytalan társaság tagjai körött megfagyott az idő, mindenki a kanál nyelére figyelt, mintha valami szörnyű esemény, kivédhetetlen katasztrófa előjelének lennének tanúi, és a majdani elbeszélésük hitelessége érdekében sztroboszkopikus fotográfiák sorozatát igyekeznének elraktározni emlékezetükben. A fényimpulzusok is ledermedtek, a celtiszek lombkoronája nem szitálva szűrte a permetező fotonokat, hanem hagyta, hogy csóvákban világítsák meg a kinagyított jelenetet. A ló rántott egyet a pányván, hátrább lépett, és mintha a bogyófára hurkolt gyeplő valójában a Szentháromság plébániatemplom nagyharangjának kötele lett volna, megkondult a harang, ám sokkal mélyebben zengett, mint egy évtizeddel korábban, a galambok is megriadtak szokatlan zengésétől, mintegy vezényszóra lendültek volna magasba, ha a fénypászmák nem szögezik őket a sétálóutca sárga kongótégláihoz. A fagylaltoskanál átbukott a gyöngyöket izzadó kehely peremén, a harangzúgás közepette senki se hallotta meg tompa koppanását, ahogy az asztal lapjára esett, és a kondulások ütemétől jóval szaporábban billegve gömbölyű nyele hengerén a terítőre csorgatta az egymásba olvadt epret és vaníliát.

A pillanat harmóniájában, amire a város ügyet sem vetett, énekelni kezdtek Mihálik János évszázados klinkertéglái.

Boško Krstić: A monarchia levegője