Eoae!, ez, akárhol vagyok, reggelidőn, mindegy, miféle ablakból, hangos vagy épp csak elgondolt kiáltássá, ébresztővé vált, mely által is belőlem előlendülő magánhangzóknak vissza kell fordítódniok a kinti dolgok körévé, itt a fává, amott a szomszéd házzá, az út vonalává közöttük, hátrébb a repülőtérré, a láthatár vonalává; meg kell nyitniok értő érzékeimet az új világ-napja, a betűszerintiség, a leírhatóság előtt. [Peter Handke]
És amikor véget ér az elbeszélés, az elbeszélő, hogy elveszített képeit visszanyerje, újra útnak indul. Minden egyes nekilódulásával az őseredet irányába átlépi a megszokott határt, következetes és pontos látásával a természetet és az architektúrát írásként olvassa, jegyzetel és rajzol, íráskép és látvány közt mindegyre újabb és újabb összefüggéseket és megfeleléseket fedez fel, s megtérve a Senki öblébe, elbeszéléssé formázza újra és újra a létezés fénylő látszatát. "... eszerint valami megismételni és megújítani magát nem annyira az új cselekvésben, az utánacsinálásban engedte, hanem inkább az újabb körvonalazásban és kihasításban..." (192) A világ megtapasztalásának e közvetlensége a látszólag jelentéktelen dolgok, a természet és jelenségeinek kontemplatív megfigyelésében gyökeredzik. "... mégha a dolgot magát soha nem láttam is, és ha ez netán rég nem létezett a világon, akkor is, a dologból megannyiszor jött egy kép, pontosabban szólva, valami látszat." (168) És legyen az útonlét és látáslét során a kísérő akár Cézanne (réalisation), akár Heidegger (Ur-Sprung - 'ugrás az őseredetbe'), az elbeszélő számára a cél mindig ugyanaz marad: az önmagában lévő dolgok és az önmagában lévő szubjektum közti tér (Zwischenraum) összefüggésrendszerének a nyelvét műalkotássá és tanítássá kódolni. A mindennapi lesz ezáltal az egyetlen olyan terrénuma az elbeszélőnek, amely a média totális, mindent leárnyékoló és gúzsbakötő világuralma ellenében autentikus módon létezik. A létezés e majdnem-semmijének, az üres formáknak, a látszatnak betöltése a feladata minden egyes elbeszélésnek, melyek eposzi részekként egymásba érnek, mindig magasabbra törnek, a történelem ellen ismétlődnek. "Persze: hogy így járj, járj akár szíved országában is, egy nap nem lesz többé lehetséges, vagy épp nem lesz már hatása. De akkor ott lesz az elbeszélés, az majd megismétli a járást!" (240) Az állandó írásban-lét, úton-lét és határ-lét nárcisztikus, önmaga körül forgó, de önmagát újraismétlő (újraelbeszélő) eposzt hoz létre, mely lényegét: elbeszélését és teóriáját egyaránt - Cézanne-t és Heideggert egymásra ismételve - a réalisation felnyíló magát-a-határba-bele-állításából nyeri. A létezés e látszat-felfedése olyan nyelvet alkot, amely önálló fogalmi apparátussal rendelkezik, és amely túllép a konvención alapuló jelölő-jelölt kapcsolódáson: a jelöltnek adván az újrafelfedésen vagy ismétlésen keresztül az újrajelölő elsődlegességet: "... Mert a szó zuga nélkül a föld, ha fekete, ha vörös, ha zöldeltetett, azért csak egyetlen sivatag, és nincs az a dráma, nincs a történelemnek se az a drámája, amelynek az én szememben különb érvénye lehetne, mint az édes-egy világ dolgainak és szavainak - a létezésnek -, és a bomba, mely a marhacsapás-piramist fenyegeti, csapódjék be ott, olyan szóalakban, amelyik a 'hosszúkás körtét' jelöli puhán. Találok én majd kifejezést ekképp egy fehér gesztenyevirág sötét belsejére, a nedves hó alatti agyag sárgájára, az almán lelhető virágmaradványra és a folyóból felszökkenő hal csobbanó hangjára." (176) Minden egyes szó sajátlagos megnevezőfunkcióval rendelkezik így, s bár érintkezésük (jelölő és jelölt) eredete visszaidézhető, nem az ismétlés másodlagosságával érvényesítik autonóm világegészüket és -magyarázatukat. Az elbeszélő e rendkívül szigorú poétika következtében könnyen sebezhető: érthetetlenséggel és érdektelenséggel, mi több, szereplehetőségének állítólagos túllépése következtében egyenesen határsértéssel vádolható: "...'Világbirodalmammal' nem túl sokat akartam-e? Ugyan ki voltam én?" (114) De ez is az entelekheia következetesen poétikai felfedésének része. Az elbeszélés elbeszélői minden esetben határegzisztenciák, Filip Kobal például: "Nézz ide, mit is jelent a mi nevünk: nem azt, hogy a széleslépésű, hanem hogy a határtermészetű... Határtermészet, az peremegzisztencia, de nem peremfigura!" (189) És ahhoz, hogy a határegzisztencia realizálódjon, megnyíljon, feloldódjon, elbeszélésébe kezdhessen, mely maga az őseredeti megnevezés, a világkáosszal szembeni rend formájának megteremtése, át kell lépnie nem csak önmaga, de a körüllévő határát is. E poétikus tett eredményeképp olykor eufórikus elbeszélés, olykor furorikus útinapló születik. Az egyik, mondjuk a szlovén "hazatalálásról" szóló nagy elbeszélés 1986-ból, Az ismétlés (Die Wiederholung) , a másik, mondjuk a szerb 'Lebenswelt' elbeszélése 1996-ból, a Téli utazás (Winterliche Reise). Saját poétikája szerint mindkettő elbeszélés, míg azonban Az ismétlést nagyregényként ünnepelték (holott az elbeszélő kimondottan az úgynevezett polgári eredetű regény ellen írja középkori eposzregényeit), addig a Téli utazást félresikerült és meggondolatlan esszéként olvasták (mely könnyedén ellentmond így a szerzői eposzi szándéknak). Ez azonban már műfajok és olvasati lehetőségek problémája, amelynek meanderszerű diskurzusában az elbeszélő, Peter Handke vétlenül vagy véletlenül, de határesetnek számít.
Peter Handke kapcsán felvetődik a kérdés, vajon egyes művei értelmezhetők-e önmagukban, vagy életművét egy századvégi-ezredvégi óriáseposznak kell tekintenünk. Ha pedig előfeltételezzük írás és olvasás kettős meghatározottságát (Handke nem csupán írássá változtatja a természet olvashatóságát, de minden egyes elbeszélése más írások 'ismételt', reflektált újraolvasását is jelentik), honnan nyerhető a Handkéról - vagy elbeszéléséről - szóló diskurzus legitimitása. Vagy: mely Handke-szöveg(ek) ismeretének hiányában ne 'beszélj' róla. Az életműben ugyanakkor - és leginkább az elmúlt évtized írásai a példák rá - egy úgynevezett (tematikus, látszólagos, őseredetű avagy ötletszerű?) alfejezet ismétlődik, amelyet Handke jugoszláv utazásai írnak folyamatos egésszé (elbeszéléssé, esszévé és drámává). Az eposz és az újkeletű határátlépések epizódjai egymással állandó dialógusban állnak, melyet a recepció (a kritika, és legelsősorban a sajtómédia) nem evidenciaként kezel, s ítéleteiben állandó anomáliákat gerjeszt, aktualizációs olvasataiban botránylehetőségeket lát. Mert nem olvas. Vagy mert nem pontosan olvas. Vagy mert - különösen Handkét - pontosan nem lehet olvasni.
Rolf Günter Renner kísérletet tett, hogy rendszeres kontinuus-olvasatban Handke műveit organikusan írja le: az életművet a szerzői érdeklődési irányultság és az olvasás-írás fokozott 'ismétlődési' kényszere szerint korszakokra bontotta. Az ellenolvasat Peter Pütz nevéhez fűződik: eszerint Handke minden új könyve az éppen azt megelőzőtől történő radikális elfordulásból következik. Pütz tétele ugyanakkor nagyon is jól beolvasztható az 'ismétlés' poétikus olvasatába, hiszen annak értelmében minden egyes Handke-mű az előző 'ismétlése' egy magasabb fokon, vagyis egyszerre 'elfordulás' és 'kiegészítés'. Egyedül e poétikai egészben történő gondolkodás, Handke korszakhatárainak, és azok átlépéseinek poétikai ismeretében ignorálhatók az aktuális vakolvasatok. Ennek az elvárásnak felel meg Lothar Bluhm, aki a Téli utazásról elmélkedve keresi Handke elbeszélés-elméletének és jugoszláv álmának köztes tereit, és Karl Wagner, aki Az ismétlés poétikai egészét hangsúlyozza a Szlovénia-központú értelmezések ellenében. Miután egy organikus mű mozgásának-modifikációjának biztosítéka éppen a nyitottság, és ez Handke írásaiban tág határokat jelent, ahhoz, hogy az utóbbi évtized jugoszláv súlypontozású elbeszélései, esszéi és drámái ne a poétikai életmű zárványaiként legyenek számontartva, újra ismétlésre van szükség.
Handke alkotói tevékenységének kezdeti fázisában - a hatvanas és hetvenes évek politikailag elkötelezett és realista irányultságú irodalmával szemben (Gruppe 47) - kísérleti szövegekkel jelentkezik, melyek az avantgárd alapelveit követik, és a nyelvészet és strukturalizmus hatására állandó esztétikai megújulást tűznek ki célul. A mai Handke-olvasás bizonyos értelemben meg is reked ezen a szinten. A leginkább olvasott (és idézett) Handke-művek 1966 és 1970 között születnek, köztük a vak emlékezet rekonstrukciós kísérleteként olvasható Die Hornissen (Lódarazsak), a Der Hausierer (A házaló) eseménytöredezett krimisémája, a nyelvi szocializációt kínvallatásként bemutató Kaspar, illetve a 'klasszikussá' lett skizofrén 'másképp-látás' és 'más-összefüggéseket-feltételező' Kapus félelme a tizenegyesnél. A hetvenes években Handke az "új bensőségesség" irányvonalát követi. Ezzel olyan írói magatartást vállal, amelyet először a klasszikus modernizmus határozott meg: a világra újra a szubjektív elbeszélő nézőpontjából tekint. A gyorsan klasszicizálódó művek sorozata: a Raymond Chandler-Gottried Keller-dialógusra komponált 'amerikai road'-regény, a Rövid levél és hosszú búcsú (1972), az életrajzírás kanonizált és agyonbeszélt destrukciós kísérlete, a Vágy nélkül boldogtalan (1972), valamint az Eric Clapton-Johann Wolfgang Goethe-hommage, a Balkezű nő (1976). Handke az önéletrajzi jellegű önreflexiót később filozófiailag megalapozott poétikai reflexióval kapcsolja össze. Itt az egy kötetben is megjelent úgynevezett 'Tetralógia' képezi a 'lassú hazatérés' mítoszának és Handke 'nehéz' olvasásának kezdetét (1979-1981): Langsame Heimkehr (Lassú hazatérés), Die Lehre der Sainte-Victoire (Sainte-Victoire tana), Gyerektörténet, Über die Dörfer (A falvakról). Az elbeszélés egzisztenciál-ontológiai jellegének erősödése következik az újabb körben: Handke itt már a posztstrukturalizmus és a heideggeri filozófia hatására olyan valóságot rajzol meg, amely a szubjektum számára hozzáférhetetlen, mert nyelv és természet e koncepció szerint az ember előtt jár. A heideggeri fordulattal felérő Végre egy kínai (1984), a főműnek titulált Az ismétlés (1986) és a Die Abwesenheit (A távollét, 1987) című haikuregény sorolandó ide. E három mű - trilógiaként akár - Handke elbeszéléstechnikájának legartisztikusabb darabja. Ezt az irányultságot követi a három létértelmező elbeszéléskísérlet: A fáradtságról (1989), Versuch über den Jukebox (A zenegépről, 1990) és a Versuch über den geglückten Tag (A boldog napról, 1991). A Még egyszer Thukydidesnek 1993-as, néhány flekkből álló kiseposzgyűjteményét, mely jugoszláv, japán és spanyol utazások és tartózkodások eseményeit: többek között egy hajó kirakodását, a hó hullását és olvadását, egy villám becsapódását beszélik el, követi a Mein Jahr in der Niemandsbucht (Egy évem a Senki öblében, 1994) 1993 "eseményeit" tartalmazó ezeroldalas nagyeposza. E művel kapcsolatban már egyértelműen megosztott recepcióról van szó: vagy az évszázad utolsó, mindent összefoglaló és meghaladó regénytablójaként értékelik e finomszövésű, életrajzi-esztétikai utaztató regényt, vagy az unalom és untatás mesterműveként utasítják el. Hasonló fogadtatásban részesül Handke "spanyol" regénye is, az eddigi legutolsó, az In einer dunklen Nacht ging ich aus meinem stillen Zimmer (Egy sötét éjszaka kimentem csendes szobámból, 1997) című, amely a Végre egy kínai salzburgi történetének immáron életművön belüli, tényleges ismétlését folytatja egy "Európát" átszelő álomutazás formájában.
"Az apolitikus magatartás és eszképizmus 60-as évekbeli vádját nem sokkal később az állítólag nárcisztikus írói magatartás elutasítása követte. Nem kevésbé élesen bírálták a későbbi szövegek 'magasröptű hangvételét'. Az irodalmi kritika polarizálódása az elutasítás és elismerés között máig tart, az utóbbi években azonban ez a kritika némileg alábbhagyott: a politikai és az esztétikai utópiák megszűnte után nyitva áll az út a szerző esztétikai önállóságának és elfogulatlanságának szabad vizsgálata előtt." Renner jogos kívánalma mindenekelőtt Handke anti-politikus (?) jugoszláv megnyilatkozásai (utazásai) és a handkei poétika jugoszláv alfejezetének ismétlődése miatt nem valósul(hatot)t meg. Handke poétikusan politikus és utópikus magatartása következtében ugyanis épp e kívánalom ellenkezője történt: a kritika (és a média) mértéktelen támadást indított a Handke-művek összessége ellen. A vád: a semmi könyveinek monoton gyártása a barbár nacionalizmust támogató elkötelezettséggel párosul nála. Handke valóban (?) átlépi a saját határát. Miután 1986-ban - valóságreferenciális olvasat szerint - megteremtette Az ismétlésben a Nagy Szlovén Mítoszt, minek következtében szlovén nemzeti költőnek kiáltották ki, 1992-ben, a szlovének legnagyobb megdöbbenésére, elutasítja a Szlovén Köztársaság legitimitását. Ami a szlovén al-alfejezetet illeti: Handke 1994-ben, az Egy évem a Senki öblében című művében leszámol Filip Koballal, Az ismétlés főszereplőjével, a szlovén "hazával" és a mítoszalkotás vágyával; 1996-os szerbiai útinaplójában pedig megvalósulni látja Szlovéniától vett búcsújának argumentumait. És csak ezután következik az igazán szerb al-alfejezet: A Boszniában történt erőszaktételeken, Kusturica Underground című filmjének nyugat-európai fogadtatásán és a nyugati sajtó egyoldalú (szerbellenes) tájékoztatásán felháborodva 1995 telén, majd "ismétlésként" 1996 nyarán Szerbiába utazik, és útiélményeit, valamint sajtószidalmait a Süddeutsche Zeitungban, majd könyvformátumban is nyilvánosságra hozza. Handke erőltetettnek tartja az európai integrációs kísérletet, megveti az amerikai kultúrhódítást, viszont józanul vállalja fel szinte egyedüliként mindazt, ami a média és a politika szolgálatába állított középszerűséggel és egységesítéssel szemben még rendelkezik a "tulajdonképpenivel" és "őseredetivel". "Ez a fehér kenyér jelenti nekem azóta, hogy Jugoszlávia." (102) Handke Jugoszláviában látta álma ősképét megvalósulni: "...És az a táj előttem, az a vízszintesség, a maga akár fekvő, akár álló, akár támaszkodó, belőle kiálló tárgyaival, az a leírható föld, az volt értésem foglalatában most 'a világ'; és azt a tájat, anélkül hogy a Száva völgyét vagy Jugoszláviát érteném rajta, így szólíthattam meg: 'Földem!'; és a világnak ez a megjelenése volt egyszersmind az egyetlen istenelképzelésem, mely évek során sikeredett nekem." (93) Hogy pedig első és legnagyobb álmából, a jugoszláviai Szlovéniáéból (a "látszatlétből") valóságra ébredt (mert a tulajdonképpeni és az őseredeti csak ott érvényesül, ahol az államaparátus nem nyugat-európai mintákat követ, Szlovénia pedig önállósulni kívánt a nagy birodalom nélkül), hogy pedig a horvátok önállósulását - szerinte ismétlődő usztasapolitikájuk miatt - érdektelenséggel figyelte, a Birodalom egyetlen, politikailag és erkölcsileg lejáratott népéhez fordult, hitetlenkedve és felháborodva a háborús közvetítések egyoldalú, szerbgyűlölő beállítódásán, a szerbek elleni attrocitások agyonhallgatásán, és "jogosságot" követelt Szerbiának. A 'Gerechtigkeit für Serbien' (Jogosságot Szerbiának) kifejezés látványosan félre is értődött. A könyv (vagy pamflet, vagy elbeszélés) poétikai üzenetére, melyben Handke a szerb 'Alltagswelt' elbeszélését tűzte ki célul, nem sokan voltak értőn ráhangolva: többnyire egy sértéshadjáratnak tekintették, mely azon nyugati újságok, újságírók és filozófusok ellen irányult, akik Balkán-szakértőként léptek fel, illetve Handke szerint ilyen szerepben tetszelegtek. Handke legradikálisabb - és hozzá kell tenni: legkonzekvensebb - tettét követi el azzal, hogy Németország részvétele okán visszautasítja az ország legfontosabb művészeti kitüntetését, a Büchner-díjat, kilép a katolikus egyházból, és a NATO-bombázások ideje alatt rendszeresen beutazik Szerbiába. Újabb úti jegyzeteit az osztrák NEWS-magazin közölte folytatásokban. És végezetül - legalábbis ami az eddigi köztes tereket illeti - 1999 júniusában Bécsben és Belgrádban szinte egyszerre mutatták be a Die Fahrt im Einbaum, oder Das Stück zum Film vom Krieg (Utazás a bödöncsónakban, avagy Darab a háborúról szóló filmhez) című Handke-darabot, melyben egyedüli bűnösnek a közvetítő média kiáltatott ki, a népek szétszóratott maradékai pedig önként vállalt szomszéd- és testvérgyilkosságért vádoltatnak.
A handkei 'őseredet' és 'természet' koncepciónak, valamint Jugoszlávia 'határ' és 'látszat' létének mint e koncepció 'alapjának' az életrajzi meghatározottságon túl poétikai következménye van. Ezt pedig másként olvasni, mint a mindenféle: nyelvi, politikai, történelmi, valóságos és kitalált határok tudatos átlépését, nem lehet. Handke minden egyes elbeszélői lépésével határt lép át - s határt sért nem fikcionális olvasatban. De ahhoz, hogy határ-létbe kerüljön (vagy mint híres elbeszélésében: a kapus kezébe kerüljön a labda), mindannyiszor fel kell nyílnia, elbeszélésébe kell kezdenie. Handkéval egyetérteni nem kell, de nem árt tudni, mindenkori elbeszélésének mi a tétje. Ez pedig már az entelekheia kísérlete, melyben az első nagy ugrás az őseredetbe a határ átlépésével Az ismétlés elbeszélése. Az ismétlés minden ideológiától mentesen, aktuálpolitikai helyzettől függetlenül, visszamenőleg is sérthetetlenül Peter Handke életművének legfontosabb darabja. És ilyen értelemben Az ismétlés nem csupán egy öntörvényű, lehetséges világegész és -magyarázat esszenciáját tartalmazza, de - aktuálisan: a rész egészeként - Handke poétikai politikumára is pontos választ adhat.
Renner fogalmazta meg elsőként és azóta is mértékadóan, Az ismétlés történet-poétikai jelentőségét: Handke írásmódjában "felhasználja a poszttörténelem tapasztalatait, amely ismertnek tekinti a mimetikus elbeszélést kétségbevonó posztstrukturalista nyelvelmélet előfeltevéseit. Ugyanakkor mégis olyan elbeszélésről van szó, amely az előfeltevések ismeretében is egzisztenciálontológiai világértelmezést juttat érvényre. Mindenekelőtt visszavonja a posztmodern destrukció törvényét anélkül, hogy visszaesne a modern tudás számára értelmetlen gondolkodásba és írásba. Handke e szövege nem sorolható be sem a posztmodern önkényes nyelvjátékába, sem az avantgarde nyelvi kísérletezésébe vagy a modernek nyelvszkepticizmusába, és még csak a metafizikai hagyományba sem. Írásmódja sokkal inkább képek és szavak konstellációit helyezi fogalmak és egyértelmű képek helyére, melyek evidenciájukat a vázlat/terv (Entwurf) komolyan vett játékából nyerik."
Az ismétlés magába foglalja a lét teljességének újbóli, ismételt körülírhatóságát. Handke írói szándéka olyan összefüggésrendszer megalkotása, amely nem a mindenkori világ adott tényeinek struktúráját tartalmazza, hanem azon túllépve és azt meghaladva egy mitikus kozmosz lehetőségét teremti meg, amelyben prototipikus alakjában minden a helyén van: az idő mitikus idővé lesz, a szavak és a nevek helyébe pedig belép az örökkévaló pillanatot hordozó kép. "Ugyan mik, e látszat ellenében, a tények?" Az ismétlés ugyanakkor konkrét elbeszélés: "Elbeszélés, minden járművek legtágasabbika, égi kocsi. Elbeszélés szeme, tükrözz engem, mert csak te ismered fel s méltányolod valómat. Ég kékje, szállj le e mélyületbe az elbeszélés által. Elbeszélés, rész-vét zenéje, irgalmazz, kegyeskedj, szentelj meg minket. Elbeszélés, kockád dobja a betűket friss rendbe, tedd szellőssé a szórendeket, szövődj írássá, és add meg sajátlagosságodban, a mi közös mintánkat. Elbeszélés, ismételj, tehát újíts meg; mindegyre újból s újból halasztván ama döntést, melynek nem szabad meglennie. Vakablakok és üres marhacsapások, legyetek az elbeszélés sarkallói és vízjelei. Éljen az elbeszélés! Az elbeszélésnek folytatódnia kell..." (268) Az elbeszélés 'kusza-eposz', melyből olyan sorrendiséget kell kiolvasnunk, amely sorrendiségben minden meglel(het)i a maga helyét. Az elbeszélés szakadatlan folytatás (és-ben levés), 'ugrás', levegővétel, örök útonlevés munkában-írásban, ismétlés. "... Elbeszélő, ott, a te körbeburjánzott ég-alja kunyhódban, te, aki a helyet érted, elnémulhatsz nyugodtan, hallgathatsz akár évszázadokon át is, fülelve kifelé, elmélyülve mélyeden benn, ám akkor, király, gyermek, szedd össze magad, egyenesítsd derekad, támaszkodj föl könyöködre, mosolyogj körbe, végy mély lélegzetet, s vágj neki újra a te minden viszályt elsimító szavaddal: És..." (268)
A cselekmény helyébe Handkénál így lép az elbeszélés. És hogy a belső kontinuitás (írás és olvasás dialogicitásának poétikai folytonossága) tematikusan is jelezve van, íme Az ismétlés vándorló-emlékező írójának felidézése az első publikációról: "A történetem annyi volt, hogy egy fiú a ház udvarán biciklit javítgat. Ezt a műveletet részletesen leírtam, fénnyel, széllel, fák zúgásával, eleredő esővel..." (116) Filip Kobal, az elbeszélés hőse, kisgyermekek társaságában tesz elbeszélőként próbát, pusztán folyamatok felidézésével ("dongalábak járása, víz duzzadása, lidércfény közbebolygása"). E korai kezdemények a versmérték (eposzi hexameter) tudatában, de még megfelelő szavak hiányában folyamatosan készülődnek, hogy elbeszélhetővé váljanak.
Az ismétlés - irodalmi hagyományában - az utazási vagy fejlődési regény 'magasabb fokú ismétlése': "olyan műalkotásként kell felfogni, amely energiáit állandó jelleggel a határok egzisztenciájából nyeri" (Wendelin Schmidt-Dengler). Ennek eredményeképpen - a más szocializációs és társadalmi környezet, egyáltalán: a határváltás hatására - elbeszélhetővé, jelenidejűvé és kollektívvé változik a múlt. A határ tapasztalata és átlépése ugyanakkor a nyelv és az emlékezés problémáját veti fel. Handke elbeszéléseiben az emlékezés nem tetszőlegesen történik, a dolgok, képek, események nem pusztán visszatérnek, minden egyes visszatérésnek megvan a maga értelmező funkciója. Mindaz, ami volt, az újra-ismétlés során megmutatja a maga helyét a mitikus kozmosz összefüggésrendszerében. Az emlékezés a Handke-poétikában az elbeszélés szubkategóriája, feladata a történelem megszüntetése és a nyitás a kollektív irányába. Az elbeszélés, az ismétlés szintjén, 'megújítás' és 'elrendezés'. Az emlékezés pedig állandó munkában levés, a megnevezhetőség irányába történő útkeresés. S mikor kimondásra éretté válik az emlék, megtalálja helyét abban a sorrendiségben, ami az elbeszélés. Az elbeszélő akkor foghat neki elbeszélésének: "És..." Minden Handke-mű üres formáktól hemzseg, amelyek betöltésre várnak, hogy minden múltban történt a képzelet és a fantázia segítségével megelevenedhessen: a vakablakok ismétlődése láttatja meg az időt Filip Koballal, az üres marhacsapások formája idézi fel egy másik, régen letűnt nép kultúráját. Üresség, távollét, hiány és látszat - betöltésük, felfedésük, megálmodásuk az elbeszélés által - ez a handkei ősvilág és birodalom alapmeghatározottsága. Ahogy Filip Kobal rendszeresen megcsodálja falujának címfestőjét-útmesterét, "miként varázsolja oda az üres felületre a következő betűt, mintha az már régen ott lett volna, s ő csak kihúzná...", úgy teremti meg maga Handke is útjárása során a látszatból írott-olvasott hazáját. Ugyanis Filip Kobal a kialakuló feliratban egy rejtett, megnevezhetetlen, ám éppen ezért annál pompásabb s mindenekelőtt határtalan világbirodalom jelvényeit véli felfedezni. Handke - poétikája szerint - a létező semmiből, a fehér papírból és az útonlét üres formáiból álmodik világot magának. A mindenkori elbeszélő - kiiktatva mindenfajta szerzői és olvasói intenciót - az irodalmi kommunikációs folyamat hagyományos elemeit helyezi hatályon kívül, amikor a szöveg üzenetét a szöveg médium-mivoltába transzponálja. A szöveg egyszerre üzenet és médium lesz. Nem a táj lesz írássá, hanem maga a táj rendelkezik egyfajta írásképpel, és leíráskor ennek az imitációja történik meg. Az elbeszélés nem az író nyelvén jön létre, hanem a leírt tárgy nyelvén. Ebben az "ismétlő" poétikában Filip Kobal eltűnt fivére nyomain halad dél felé, s ismétli át annak jegyzetfüzetét (írásképét) és szlovén szógyűjteményét (a szavak eposzát). A jegyzetfüzet írásképe "... olyan volt, mintha nem csupán rögzítene valamit, hanem tárgyával, minden betű a sorban afféle képhordozójaként, továbbmenne, tévedhetetlenül egy bizonyos cél felé... olyan vonalvezetést fedeztem fel, amely jól illik ehhez a vidékhez... olyan emberé, aki lendülőben van, és akinél az írás is ennek a része, nem valamely cselekvés folytatódásának puszta tényadatolása..." (127) Filip Kobal ennek megfelelően tekint írásnak minden körüllevőt, s elbeszélése gyermekkoráról, nyelvvesztéséről és bátyjáról akkor születik meg, mikor olvashatóvá válik a világ: "A kézírásból egy tisztán körülkerített birtok nézett viszza rám, ahol az olvasó aztán... mintha középen állna, a szerző helyén." (132) És ilymódon az írásfolyamat mibenléte éppolyan fontos részletét alkotja a mitikus kozmosz szerkezetének, mint a 'megfigyelő' határtalan figyelmébe került bármely 'esemény'.
Az elbeszélésre érdemleges események olyan ősképeket (mítoszokat és motívumokat) hívnak elő, melyekben az emberiség állandóan megismétlődő tapasztalatai csapódnak le. Filip Kobal élményei és tapasztalatai ennek az archetipikus helyzetnek megfelelően kerülnek rendszerbe, és az erő, mely őt cselekvésre készteti, írássá transzformálódik. A világ 'elbeszélője' a "visszatérés meghatározója". Így születik meg az a "nyelvi emlékmű" (Sigrid Löffler), amely az elbeszélés egyik, de nem kizárólagos értelmezési tartományában, a szétszóródott, elnyomott, államiság nélküli szlovén népnek irodalmi identitást, helyet, mítoszt és derűs jelenidejűséget biztosít a felejtés, a halál, a pusztulás ellen. E nyelvi emlékmű olyan emlékek visszaidézésén (újra-ismétlésén) keresztül születik meg, melyek áthatolva az időn, örök és folyamatos jelenként artikulálódnak, az idő eltűntette nyomok, ürességek kitöltődnek. A képzelet segítségével megelevenedik egy sosem volt, de mindig jelenvaló birodalom: "Akkor, első utamon, alig két hetet voltam útonjáró a Karszton, csaknem mindennap ebből mint valaki más. Nemcsak nyomkereső voltam én ott, de napszámos is, mennyegzői vendég, részeg ember, falusi írnok, halottvigyázó. Gabrovicában láttam a templomtoronyból kiesett harangot, mely, bevágódván ferdén a földbe, hátán most gyerekeket játszatott; megijesztettem Skopjóban, ahogy a vadonból kiléptem, az egyik dolina alján magányosan kapáló agg-öregasszonyt; lerajzoltam Pliskovicában, az egyetlen templomban, mely munkanap is nyitva, az oltárabroszon mászkáló fekete-sárga lódarazsakat; megcsodáltam Hruševicában, a Karsztra egyöntetűen jellemző mód pataktalan faluban, Szent Nepomuk kőszobrát, melyet különben csak hidakon láthatni; Komen mozijából kiléptem a holdas éjszakába, mely világosabb és némább volt, mint a Mojave-sivatag, amin az imént még Richard Widmark küzdötte át magát; elbolyongtam Kistanjevica szelídgesztenye-erdein, ahol a Karszt egyedüli magas fái nőnek, és a lomb, mind az elmúlt években hullt lomb avarzörömbölése, bokáig, és a termések héjának ropogása, ahogy jársz ott, a világ semminő zörejéhez nem hasonlítható; áthaladtam Temnica magában magasodó portálján, mely a földút szélétől kivezet a sztyeppébe és vadonba; Tomajban meghajoltam a szlovén költő, Srečko Kosovel emléke előtt a háznál, ahol meghalt, ő, aki még csaknem gyerekként a honi vidék fenyőinek, köveinek és csöndes útjainak gyógyító erejét evokálta, majd fölkerekedett, otthagyta e tájat, és - a háború végén, az idegen érdekű monarchia végnapjai után, Jugoszlávia kezdeteikor - bevonult ('bezörömbölt') fővárosába, Ljubljanába, ahol, fivére pincéremnek és katonámnak, magasbaívelő pályáján korának manifesztálója lett, ám ily új időkhöz talán nem volt meg benne hosszútávra a kellő pimaszság, túlságosan is meghatározta ráadásul a 'csend' ('tišina', az ő elsődleges szava), a Karszté - lásd jócskán elálló füleit! -, és hamarosan nem volt már az élők sorában." (241)
A húszéves Filip Kobal magát kutatva keresi eredetét, délnek indul a Kilencedik Ország (szlovén) mítosza felé, s útja közben fogalmazódik meg - bár még éretlen formában -, hazátlansága, magányossága. Az elbeszélés során a húszéves emlékeit a negyvenötéves idézi fel, s foglalja írásba, 'teszi helyre' családja múltját és mítoszát, felfedezett népének és országának jelentőségét, önmaga lényegét és feladatát, abban a bizonyos mitikus kozmoszban, amely maga a sorrendiséget feltételező elbeszélés.
Az ismétlés első részének, A vakablaknak a története beszéli el a húszéves fiú első jesenicei éjszakáját, mintegy átismételve mindazt, ami addig történt vele, és ami mint tapasztalat és élmény számára útmutató lehet. A handkei elbeszélő az egykor őt útjára bocsájtó apai öleléshez fordul himnikus mondatával, "... bár átsegítene az ölelése ezen az elbeszélésen is, végig". Idegenségérzetét a családfő elveszettségéből, évszázados elhagyatottságából vezeti le, melyben fogolyként, száműzöttként éli az életét. A család mítosza 1713-ból eredeztethető, amikor is Gregor Kobal, a család őse a császár elleni lázadásért kivégzéssel, családja pedig elűzetéssel bűnhődött. Az osztrákok közé integrálódott szlovénság azóta sem lelt hazára, "itt... nem vagyunk otthon". Az apa hazátlansága együtt jár nyelvének felszámolásával, német ajkú feleséget szerez, aki viszont az egykor volt ős-család jogát, igazát hangoztatja: "Karavankák túlján van a haza, fel, földfoglalásra!" Az idősebb testvér, aki a mítosz-hős, Gregor Kobal nevét viseli, (ő hozza haza hírhedt-híres elődjük történetét szlovén földről), nyelvet, hazát cserélve, mintegy visszatér az ősök közé. De a család a háború folyamán elveszíti vele kapcsolatát, eltűntnek nyilvánítják, s ez még inkább súlyosbítja a más hazában élő gyökértelenek elhagyatottságát. A gyökértelenség az egyén sorsában, a társadalmonkívüliség állapotaiban jelentkezik: a fiatal Filip Kobal iskolaváltásaiban, elmagányosodásában, ön-ellenségével való örökös viaskodásában. A semmi, a rossz megérzésekor, a 'bántalmazás' pillanatában oldódik meg a nyelv, a szavak hoznak gyógyulást. De nem hosszú távon. Színre lép a valódi, külső ellenség is, és felfedezi az addig rejtekező ént: "Mi az, ha az ember szava teljességgel elakad?" Kifelé nem vezet út, marad a benső, kontemplatív élet és a 'lassú' hazatérés. De az egykori összefüggésrendszer a hosszú, távoli tanulóévek alatt megbomlott. "Az illeszkedni nem tudó, az összefüggése vesztett én vagyok." Otthontalanságban és hazátlanságban születik meg az a belső igény a mesére és a mítoszra, amely a 'szabadság' és a 'birodalom' képében jelentkezik. Eltűnt fivére "trónjától megrabolt királyként" él a gyermek fantáziájában, az anya pedig udvartartással körülvett királynővé formálódik. Önmaga a jog szerinti trónörökös. A szabadság e birodalma nem valamely népé, nem földrajzilag meghatározható, hanem a kollektív tudattalanban mindenkor létező egykori egység, melynek örök alappillérei az álom és a látszat. "Filip Kobal, és az ő látszatai." A feladat: visszatalálni az ős-világba, az ős-nép közé, és ami a legfontosabb, megtalálni az elfelejtett ős-nyelvet.
Az első benyomások szín-, hang- és fényeffektusai után (teljes körű megfigyelés és leírás!) transzformálódnak gondolattá az élmények. "És most, az állomásépület előtt, azon kaptam magam, hogy megérkezésem óta csöndben el is meséltem már barátnőmnek a napot. És mit meséltem neki? Nem ügyeket, nem is eseményeket, hanem csak mind az egyszerű történést, vagy egy hirtelen látványt, egy szagot csupán. És a kis szökőkút vízsugara az utca túloldalán, az újságkioszk pirosa, a teherautók benzinfelhői: ezek, ahogy csendben meséltem őket, már nem maradtak meg önmagukban, nem, egyik a másikba belejátszott. És aki ott mesélt, egyáltalán nem én voltam, hanem az, maga az átélés. És ez a csendes elbeszélő, legbensőmben, olyasmi volt, ami több, mint én. És a lány, akinek ez az elbeszélés szólt, átalakult közben, öregedés nélkül bár, fiatal nővé, amiképpen a húszéves is, ahogy felismerte magában az elbeszélőt, kortalan felnőtté lett. És ott álltunk egymással szemközt, pontosan szemmagasságban. És a szemmagasság volt az elbeszélés mértéke! És éreztem magamban minden erők legfinomabbikát. És ez arra biztatott: 'Ugorj!' Jesenice fölött, a sárgás gyári égen feltűnt egy csillag, önmagában is csillagkép, és az utca füstkavargásán fénybogár repült át. Két vagon összecsattant. A szupermarketben a pénztárosnőket takarítónők váltották fel. Egy magasház ablakában, cigarettázva, egy férfi állt trikósan." (14-15)
Az üres marhacsapások története, a második rész, annak a "helye-nincs állam"-nak a mitikus világát beszéli el, amelyre Filip Kobal távol-létében tart igényt, lévén az ősei hazája. A tartós 'jelenlevés' gondtalan 'távollevéssé' alakul. "Itt titkon, elengedetten, fáradhatatlanul az enyémek működnek..." Együttpillantás, együttmozgás ("járásom lett"), hasonlóságok és szlovén szavak olvasása ("visszatérés a szavak gyermekkorába") teremtik újjá azt a képzeletbeli birodalmat, amely látszólag mégis megtalálja helyét a valóságban (érzékcsalódások útján). E birodalom akkor kezd igazán kibomlani a képzeletből, mikor Filip vándorútján megálljt parancsolva eléri a Wochein völgyét, sorra veszi fivérének jegyzetfüzetét, levéltöredékeit és végezetül szlovén-német nagyszótárát.
A Wochein völgye "ősfészektáj"-ként jelenik meg: "... én ezt mintha már láttam volna egyszer: mintha visszatérnék ide... egy rejtett életbe..." A látvány és annak réalisationja megteremti az örök jelenvalóságot, benne pedig az idő által széttagolt individuális lét pillanatnyi szublimálhatóságát: "... egy gyermek megcsodálja mindezt, egy húszéves megbámulja, a negyvenötéves áttekinti mindezt, és ők hárman ebben a pillanatban egyek és kortalanok".
A mesék meséje, az igazi gyermekkor a báty kísérletével, a jegyzetfüzet kert-leírásának megelevenítésével kezdődik, ahol csend, meleg, színek és illatok töltik be a teret, középen a zöld úttal. E kert egésze ama gyermekkort idézi fel, mely az idő martalékává lett: "csősz vagyok egy nyomorúságos kertben", ismétli Filip Kobal apja szavait. De a pusztulás nyomai megmaradtak, belőlük az elbeszélő még egészet tud varázsolni, "majd mesélek tinektek" a "nemes ősök emlékműveiről". A minta, a báty, ki szintén látszat-figuraként tölti be a képzeletet, útmutatást hagy maga mögött. Filip Kobal e levéltöredékekből azt olvassa ki, hogy bátyja megtalálta helyét ős-hazájukban. Bátyjának szavai a görög igazságkeresőkére vagy Orpheuséira emlékeztetik Filip Kobalt: "a szavak egész udvart kanyarítanak magukhoz, világot sugároznak ki". S bár a háború borzalmai elnémították Gregor Kobalt, s bár utolsó levelében el is átkozta a világot, nyomtalan eltűnése lehetőséget ad a legkisebb fiúnak, hogy kép-letesen a helyébe változzon, s ős-poétikáját jogos örökösként megismételhesse, egzisztenciális magyarázóelvvé emelje "De ha látszat is: ha bennem egy ős él, már nem vagyok puszta egyes szám; egyenesebben ülök, másképp lépek; teszem és veszem, kimondom és elhallgatom, amit veszélyben tenni és venni, kimondani és elhallgatni kell."
A szótárolvasás vezet az ős-nyelv megtalálása felé, Filip szétkiabálja szavait a szélbe, újra megnevez minden körüllevőt, rácsodálkozik az addig ismeretlen részletek más nyelven történő kifejezhetőségére: "Az az olvasó ott, a táblafennsík délutánjain, tetszését nyilvánította a szavak eposzának, egyszersmind nevetett is: nem olyan nevetés volt ez, amivel mulatni szokás, hanem amelyikkel megismerünk s együttjátszunk. Igen, volt egy-szál-szó a felhős ég derűs foltjára, a marhák ide-oda rohangálására, ha nagy bőségben a bögölyök csípnek, a kályhából hirtelen kilövellő tűzre, a főtt körték levére, a bika homlokán a foltra, a férfira, aki négykézláb kászálódik ki a hóból, a nőre, aki nyári ruhát ölt, a folyadék locsogására a félig telt lajtvödörben, a magocskák kisurranására a gyümölcsbéli tokból, a lapos kő szökkenéssorozatára a tó vízfelületén, a téli fa jégcsapjaira, a főtt krumpliban nyersen maradt részre és az agyagos talajon meggyűlt pocsolyára. Igen, ez az, erről volt szó: a szóról!" E nyelvi mágiából rakja össze, olvassa ki és beszéli el Filip Kobal a maga ős-népét, ős-eredetét: "... összeállt előttem egy nép... nem típusokká, karakterekké és szerephordozókká zsugorodva... A szavak egy vidékies népről szóltak... Ez a nép sosem alakított saját kormányt, és így mindenre, ami állami, közjellegű, sőt ami fogalmi jellemzőjű dolog volt, szó szerinti fordításokra szorult... viszont a kézzelfoghatónak, a dolgoknak, méghozzá nemcsak a hasznosaknak, egyenesen becenevük volt... ha jól meggondoljuk, nem is sajátlag a szlovén népet... ismertem meg... a szavak révén, inkább valami meghatározatlant, időtlent, történelmen kívülit - vagy, helyesebben, egy olyan népet, amelyik örökké tartó, csak az évszakok által szabályozott jelen időben él, az időjárás, az aratás és az állatbetegségek törvényeinek engedelmeskedő innenvalóságban, ugyanakkor túl minden historikumon, vagy előtte, vagy utána, vagy mellette annak..."
Az ismétlés harmadik része, A szabadság szavannája és a Kilencedik Ország története már a megtalált nyelv birtokában beszéli tovább a vándorló fiú látszatálmát. Bátyját fizikai valójában nem leli meg, de elegendő annak látszat-látása ahhoz, hogy betöltődjön az üres forma aggasztó hiánya. "Nem az volt feltett szándékom, hogy meglelem a bátyám, hanem hogy mesélek róla." A folytatólagosan vándorló Filip Kobal számára az ős-világ egyre részletesebben bontakozik ki. "Az a néptelenség, mely állcsúcsom és a hajóorrforma, egy távoli nap fényével megvilágított hegycsúcs közt kiterült, ahogy nem volt más ott, csak a hideg hullámzás és a meleg eső, inkább valami ősvilágra emlékeztetett, amely nem akarja, hogy jelölve legyen, hanem merő magában létezik." (198)
Az ősvilág felfedése és bejárása Filip Kobalt, mint az 'Egyedül' nevű szörnyeteget 'osztrák' 'énjében' szabadítja fel: "... az osztrák kisvárosokban vagy lépten-nyomon eltérítették pillantásomat a kirakatok, a reklámplakátok, elsősorban pedig az újságok főcímei... az osztrák tömeg, az osztrák többség, úgy láttam, akár szélről haladtam, akár középen, mindig újra felmért, megítélt, vétkesnek talált, efféle vétkességmegállapítást egyre el- és elfogadott, anélkül persze, hogy tisztában lehetett volna vele, mi is lenne a vétkem..." (105) Filip Kobal megkülönbözteti egymástól Szlovéniát és Ausztriát társadalmi berendezkedésük, a látásmód lehetősége, a színek viszonylagossága és a nyelv megnevezőképessége szempontjából. A szlovén szótár csengő neveivel a béke és a gyermekkor világa hívható elő: "Hogyan vonható össze egy szóvá gyerekkor és környezet? Íme, s nem a másik nyelvén, hanem a magamén: 'Gyerekezet'!" (166) Matriarchális, laza viszonyrendszer és testvériség a határ egyik oldalán, kötött és szigorú törvények szerint szervezett társadalom, patriarchális, szűk és kényszeredett viszonyrendszer a másikon. "Parancs magamnak: Távolodj apádtól!" (246) Teljeskörű feloldódását, azonosulását annak a motívumsornak egy csomópontja jelöli, amely örökös párhuzamot von a maják és a szlovének földje mint ősvilágok között ("ami a Földközi-tenger felett tölcsérek tömkelege, ott a trópusokon tornyos kitüremkedéseké és kúpoké..."), s a látszat-látvány, az archetipikus világ a maga őserdejével és népével, az indiánokkal, ráépül a 'szlovén' reáliákra. Handkénál így születik meg a kínai fal mintájára az Európai Fal, melynek nyomvonala a gyermekkor kertjének Zöld Útjából ered, s beletorkollik a mesés képzetekkel bíró Karszt-középsávba az Óceán felé, s az Alpok vidékén pedig lesüllyed a föld alá. S miután a múltat Filip Kobal örök jelenébe helyezte, végezetül a lehetséges jövő modelljének képe egy dolina formájában bukkan elő az elbeszélésből: "... még azt is képzelhettem, a Nagy Atomvillám ennek a dolinának mit sem árthat; a robbanás lökései elhullámzanak felette, csakúgy, mint a sugárzás. Ekképp előrekalandozva, úgy láttam már akkor lábaimnál, a termékeny földteknőben a tevékenykedőket, mint az emberiség-maradékot a katasztrófa után, láttam, ahogy újrakezdik a gazdálkodást... Kép? Kiméra? Fata morgana? - Kép; mert érvényesen létezik." (233-234)
Peter Handkének van egy nagyon fontos, önreflexív tételmondata Az ismétlés poétikai egészének, benne pedig az úgynevezett 'szlovén' ősvilág felfedésének nem-fikcionális olvashatóságára vonatkozóan: "... amit lelni lehetett, nem volt innen elvihető: nem afféle dolgokról volt szó, amilyeneket teletömött zsebekben hurcolnak el, hanem a modelljeikről, melyek, ahogy megmutatják magukat a fölfedezőnek, bele is ivódnak lénye mélyébe, ahol aztán, a cseppkövekkel ellentétben, kivirulhatnak és termékennyé válhatnak, átvihetők bármely országba, és a legtartósabban az elbeszélésébe..." (229) E történet, legyen bár Peter Handkéé, Filip Kobalé vagy a magunké, ahogy a történelem minden története, az ismétlés útján jár. Mert az a bizonyos lehetséges jövő, vagy jövő-kép, amelyet az elbeszélő a karszti tájnak mint ősfészeknek az atomtámadásnak is ellenálló modelljében vélt felfedezni, legtartósabban az elbeszélés kitalált országába volt átvihető. Az újra felfedezett ország a jugoszláviai Szlovéniában realizálódott, hogy az elbeszélés elbeszélése után öt évvel újra utópiává váljon. Szlovénia politikai státuszának megváltozása után Handke továbbszőtte álmát a maga elbeszélt Szlovéniájáról Az álmodó búcsújában, melyben az elbeszélő a következő érvet vetette fel szeretett országának - és választott hazájának önállósága ellen: az őseredet helyének érintetlennek kell maradnia a történelem kényszerétől. Esszéjében Hofmannstahlt idézi (Briefe eines Zurückgekehrten), aki a háború kitörését megelőzve Németországban veszíti el képességét, hogy a dolgokat dolgokként - önmagukban - lássa. A dolgok handkei precíz látása a határ (az osztrák-szlovén) ismételt átlépésével valósult meg, s Handke ugyanazt a tapasztalatot írja le - ismételt fokon - mint Hofmannstahl: Szlovénia a történelembe való beavatkozásával meggátolta a dolgok ottani 'természetes' látását. A vád elsősorban a nyugatot illeti: "kívülről bebeszélték" az önálló állam fontosságát, mert a "kicsi a szép". Handke számára Szlovénia Jugoszláviával együtt jelentette a birodalmat (még ha az egy álmodó látszat-birodalmát is), amely "önállóság" és "államiság" között a "történelemnélküliség" köztes terét teremtette meg. A szlovén államiság a Nyugat számára - Horvátországgal egyetemben - Európa déli határfalát hivatott szolgálni a szerbek, a bosnyákok "és a többiek" ellen. Az új határok problémáját azonban éppen az ősfészektájnak mint olyannak a veszélyeztetettségében látja: "... az új jugoszláv belső határok, úgy látom, nem kifelé, hanem a mostani részállamok mindegyikénél inkább befelé nőnek, a mindenkori országbelső felé; nőnek, mint a nemvalóság csíkjai vagy övezetei; a középig nőnek, amíg nemsokára már nem is lesz ország, sem szlovén, sem horvát - hasonlóan Monte Carlóhoz vagy Andorrához. Igen, attól félek, eljön a nap, amikor a 'Szlovén Köztársaságban' már nem ízlelhetem az országot, ahogy Andorrában is, ahol a Pireneusok szikláiba keresztül-kasul belerobbantott kereskedelmi utak - sűrűn körülhatárolva a mintegy a Manhattanből a Park vagy a Fifth Avenue meghosszabbításaként a hegységbe beinjektált beton áru- és bankmérföldkövek - már régóta megfojtották az ország, a környezet, a tér, a hely és a valóság minden ízét." És búcsúzóul felemlegeti annak a bizonyos Kilencedik Országnak a mítoszát, amelyben a W.G. Sebald által is felismert matriarchális viszonyrendszer volt domináns: "Az egész szlovén történelemben csak az anya volt mindig jelen. Apánk mindig aludt. A hegy gyomrában... Legfeljebb rövid időre bukkant elő, mint valami álomittas vándor, ma itt, holnap ott.... majd nemsokára újból eltűnt. Most felébredt az apánk." Handke ezzel búcsút int a faktív?, a fiktív?, mindenesetre ős-sajátosságától megfosztott 'világ'-nak, ahová - mit megakadályozni nem lehet - betört a történelem. Vagy az is csak látszat volt - a történelem nélküliség? Mindenesetre "szünet a történelemben."
Az elbeszélésnek (azonban) folytatódnia kell.
Két évvel később, 1993 telén Filip Kobal meglátogatja az elbeszélőt Párizs melletti "öblében", a Senkiében - a senkik otthonában (a valakik otthontalanságában). Őt az elbeszélő itt már a búcsúesszéjében leírtak szerint mutatja be: hogyan lesznek a mítosz elbeszélőiből a politika beszélői. A vitaalap Jugoszlávia, amely Kobal számára a legnagyobb illúzióvá lett, míg az elbeszélőnek még mindig valóságként tündököl. Kobal szemére veti az elbeszélőnek, hogy őseredetvidéke helyett, mely meggyőződésből kell, hogy közös és saját legyen, a külföldet választotta lakhelyéül. A vándorlások és séták során a Senki öble körül Filip arra a meggyőződésre jut, hogy az elbeszélőnek itt semmi keresnivalója, itt semmi nyoma a mondaszerűnek, a mitikusnak. Haza kell térnie népéhez, az eredeti folytatásához. A (belső) vita haragvó szakítással ér véget, s csak Filip Kobal végső eltűnése után szakad föl az elbeszélőből a néma válasz: "Meglehet, hogy nálunk odahaza a mondaszerűt és a mesei lényeget jobban ápolják, mint itt. Csak éppen ezáltal lesznek igazán tárgytalanok. Nem, egyelőre nem megyek haza. Mert ha haza is térnék, nem volna ott senki. Inkább még tovább fogok menni. Időközben vadabbul történnek itt a dolgok, mint odahaza, az általam újrafelfedezett szikláknál, a szederbokroknál, a sárgafejű szitakötőknél és a lódarazsaknál, amiket a Szajna magasában annyira hiányoltál ... És honnan veszed egyáltalán, hogy én még mindig ősképekről és őstörténetekről álmodom? És ha továbbra is arról álmodnék, a bizodalmam is megvan-e bennük? ... Nem lehet, hogy bár a mítoszok még működnek, de ugyanakkor tönkretétettek, elrontottak, megrontottak? Talán végre meg kívánnék szabadulni tőlük, mert még velük tévelygek, ám mégse váljanak veszélyessé, hát eltűntetni kívánom őket, és miért ne napi feljegyzések, regiszterek, táblázatok gyakorlatában? Igen, időközben néha felmerül, a mondaszerű még mindig igencsak csalogat a távolból, legbelül mégis mint kijárat nélküli labirintus mutatkozik meg. És ez ellen így a puszta jelent, most a napot, a mítoszmentes pillanatot kívánom érvényesíteni, a krónikás nyelvét kísérőként megragadni; mondakórságomat magamból kiírtani. És talán azért mentem el a te és az én hazámból, mert én, másként, mint te, ott nem vagyok képes testvéri távolságtartásra, legalábbis hosszú távon nem, az emberekhez túl közel kerülök, túl sokat tudok róluk és e tudástól aztán kicsinyessé leszek. Igen, a saját hazában, bármily boldogan is térek haza, rövid vagy hosszabb időn túl beszűkítve érzem magam, a különös néptől épp úgy, mint a magam kicsinyességétől. Külföldön, a nagyvárosoktól messze, egy olyan nyelv által körülvéve, amelyik nem az enyém és nem is lesz az, semmi mást nem tudok, mint a távolságtartást megőrizni, lehetőség szerint kitérni azelől is, hogy az itteniektől valamit megtapasztaljak (faggatni őket csak gyengeségből). Annál inkább érnek el a nekem oly sajátlagos sejtelmek, és így tudok, ami otthon lehetetlen volt a számomra néha még erről vagy arról a jelenvalóról mélyen álmodni, mint e hosszú téli éjszakákon, szinte csonkítatlan monda-, mese-, vagy őstörténetformában."
Az elbeszélésnek (azonban) folytatódnia kell. És e téli jelenvaló álomból született meg a folytatás, a Téli utazás elbeszélése. Az egykorvolt látszatbirodalom utolsó senkifiaihoz fordul Handke határtalan figyelme. A szerb határ átlépése, bár már nem a poétikai kontinuitás ős-szerűségét hivatott felfedni, a Nyugat által diktált világmodellnek ellenálló Jugoszlávia-álom mégis működött, ezúttal az erkölcsi alapok és a józan ész ítélőerejébe vetett hit teljes megingásához vezetett - a határ minden oldalán.
Kérdés azonban, hogy Handke nyelve, mely komplexitása és mágiája következtében csak és kizárólag poétikai szinten értelmezhető, jelenthet-e konkurrenciát az információs társadalom nyelvének. A világ történéseiről tudósító egyetlen legitim nyelvvel ugyanis, és ez az 1999-es "Utazás a bödöncsónakban" című darab egyik következtetése, a média rendelkezik, más nyelv pedig "szóba sem jöhet". Nem meglepő tehát, ha az olyan kijelentések, mint a Téli utazás elbeszélőjéé ("Mit tudhat erről egy idegen?") vagy a Bödöncsónak-darab szereplőié ("Ébredj fel: semmi Isten nem néz itt le rád, csak az interkontinentális szatellit"; "Amit ma történelemnek neveznek, az puszta hamisítás"; "Nincs jobb érv a szeretetnél"; "És mennyire elhagyott és fáradt vagyok"; "A béke itt azt jelenti: vérzik a szív") patetikusságukban és naivságukban hatnak, nem pedig evidenciájukban. Holott Handke belső nyelvi határainak felszámolásával csak fokozottan ismétli a tautológiák, evidenciák és archetípusok örök jövő-tervét, az utópiát. A Bödöncsónak szerzője egy nyomtalanul eltűnt "őshonos", egy bemondó prezentálja a film vázlatának menetét és a szereplőket, a rendezők (egy 'amerikai' a lineárisan történetmondó és egy 'spanyol' az európai polifonikus poétika szerint) pedig az archetipikus alakok monológjai, dialógusai szerint döntenek a filmről. Handke az összes olyan figura mögött ott van, aki a "vidékről" származik, legyen bár népgyilkos, testvérgyilkos, hazug államfő, erdőjáró, helytörténész, vagy megvetett ellenbeszélő. A világ e végén azonban nincs megfelelő forma a megtörtént dolgok elmondására. Legalábbis a film nem az. Mert "az emberek itt mindazzal, amit elmondtak, mindig valami egészen mást szerettek volna mondani. Gesztusaik, szemük és hangjuk ellentmondott a beszédüknek." És ennek - a botrány világméretűsítésében - újabb evidenciasorai vannak: "Három nagy elvarázstalanítás határozza meg a Föld népeinek történelmét, és nincs ellenük varázsszer. Az első: életemnek ideje semmis, ha azt az univerzális időhöz hasonlítom. A második: a Föld terében elveszettek vagyunk. És íme, a harmadik, mely a múlt század vége óta teljességgel érvényes: mi, emberek, és ez végeleges, magunk közt a rossz útra tértünk, minden rendszer varázstalanítva; az ember embernek farkasa, a nép a népnek farkasa... Ez az emberiség végnapjai után elkövetkezett idő." A jövő reménye - a handkei összpoétika ismétlődő őselemeként - az erdő lehet: málnabokraival, áfonyabokraival és fáival. A bödöncsónak - Az ismétlés dolomitvölgyének új és megfelelő archetípusaként - a történelem kezdeteit a jövő elkövetkezésével, a folyókat a hegyekkel kapcsolhatja össze. "Hegyek völgyeit a bükkel és nyírrel; zöld hegyi folyók és hangtalan áramok partjai mentén szétszórtan magányos emberek: ez a Balkán! Hol két pillangó táncolja körbe egymást és háromként jelennek meg: ez a Balkán! Más országok urai kastélyt vagy teplomot tiszteltek szentségként. A mi szentségünk itt a bödöncsónak. A folyónál állni: ez a béke. A folyóknál állni: ez lesz a béke."
És hogy hol található a bödönhajó? Az egzisztencia köztes terében, hol látszat és valóság közös világot teremt. "Álom és ébrenlét határán. A legmélyebb sötétben. A tél közepében. Az áttelelésben."
Handke entelekheia-poétikájának konzekvens újra-ismétlése szerint.