Balázs Attila
Cuniculus vitae
(bevezető, nyúlcombbal)*

Nevem: Újvidéki Balázs, gúnynevem: Féderes Manó. Rangom: Őrmester (így, naggyal, mert évek során majdnem autonóm személlyé nőtte ki magát bennem: Ő!). Apai nagyanyám lánykori neve: Pfau Jolán, ezért Attila von Neusatz névvel terveztem egykor betörni a német irodalomba, majd Atila Novosadski névvel a szerbbe, ám úgymond belegörbült, beletört, menten kicsorbult a jómadár tolla. Mindebből nem lett semmi, és lehet, mindebből semmi sem igaz. Csak megboldogult nagyanyám igaz: Pfau, azaz Páva Jolán. Ő is csak volt. Béke poraira. Én meg sose tanultam meg németül, csak egy-két szót, például azt, hogy Achtung! , mert ilyet tudott életében, amíg kicsi voltam, tudott kiáltozni utánam az idegbajos, illetve vékony idegzetű nagyi. Achtung!!! Ám valószínűleg ez is csupán későbbi szövegromlás, összetöppedés, ami a torzító, félrecsúszott emlékezet eredménye. Achtung! Pfau Jolán idegösszeomlása. Rég. Achtung!

Tkp. 1955-ben, méghozzá november 5-én születtem Újvidéken szüleim akkor még definiálatlan igyekezetére. Szüleimére, akik vékonybélű tanügyi munkások voltak, értsd: nem nagy keresettel, azonban fiatalok és boldogok. Én ugyan kicsit korán érkeztem, ám azután – idővel – beilleszkedtem, vagyis: megszoktak. Nem ugrottam meg a szaltómat, mint Oszkár a Bádogdob ban, így hát lassan felcseperedtem. Útközben megtanultam beszélni, de még inkább hallgatni és figyelni úgy, hogy az állandó belső feszültségnek kívülről semmi jelét se mutassam. Később, amikor a bölcsészkarra kerültem, nagy lendülettel olvastam Kierkegaard Vagy-vagy át, abban is külön szeretettel a következő sorokat: Alkatomban az az aránytalan – írja K. –, hogy mellső lábaim túlságosan rövidek. Egészen rövid mellső lábaim vannak, mint az új-hollandiai nyúlnak, hátsó lábaim viszont végtelenül hosszúak. Általában egészen nyugodtan ülök; de ha megmozdulok, akkor ez egy szörnyű ugrás lesz mindazok rémületére, akikkel a család és a barátság gyengéd szálai kötnek össze. Hátborzongató! Amikor Kierkegaard a kezembe került, addigra már számtalanszor láttam nyulat, ahogy villámgyorsan kirúgja magát rézsút, de hogy ez a család és a barátság gyengéd szálainak ily hirtelen „kierkegaard-i” eltépésével járjon, hát ez nem fért a fejembe, ahova már annyi mindent beletuszkoltak akkorra, főleg sok-sok használhatatlan adatot-kacatot. Egyébként Újvidéken jártam végig iskolába, s az iskolát – annak ellenére, hogy jó tanuló voltam – nagyon nem szerettem, ráadásul az idő nemhogy tompította volna bennem ezt az érzést, hanem apokaliptikussá növelte, a táblák meg a fapadok iránti ellenszenvemet. Álmomban néha ma is meglátogat a feleltetés büdös Ördöge meg a Kréta-királyfi, amikor is nagyon izzadok, van hogy kiabálok, ilyenkor rendre pocsék közérzettel ébredek. Hogy megnyugodjak, általában a Tiszára gondolok. (A Duna túl nagy és félelmetes, idegajzó meg hajmeresztő a halálos örvényeivel, kiszámíthatatlan sodrásával.)

Gyermekkorom jelentős, kitörölhetetlen és letagadhatatlan részét tanyán éltem le, a Vajdaságban, Becse környékén, apai nagyanyámnál sokkal kiegyensúlyozottabb anyai nagyanyám szárnya alatt, vagy talán inkább: annak közelében, gyakorta el-elcsatangolva jó messzire a széles határban, de minden egyes alkalommal sikeresen visszakotródva oda, a fehérre meszelt vertfalak oltalmába, a petróleumlámpa esti, szagosan pislákoló fényébe. A tanya mintegy 6 kilométerre volt Becsétől, a Holt-Tisza és a Tisza szögében, a jóföldű Medenacsban (államnyelven: Medenjača ). Papírilag anyai nagyapám tulajdonát képezte, azét, aki a második világháborúban a Petőfi brigádban harcolt, Bolmánnál átlőtték a vállát, majd rokkantként kiselejtezték a pártaktivisták dandárjából, így sokat ivó nagyapi végül „lecsúszott”. Bánatába majd' belepusztulva, piásan danolta tovább, hogy … ki tudja merre, melyik hajnalon indul a brigád tovább! És legfeljebb leesett az ágyról. (Vagy igen, vagy nem…) Előbb halászattal foglalkozott, majd a földművelésnél kötött ki, meg természetesen az állattenyésztésnél, ami kettő ott és akkoriban együtt járt. Ő a Cuniculus nagyapa, akit sokat emlegettem néhai első regényemben, de utána is. – Mindezt azért mondom, mert nagytatám eme kis nyomorúságosan fenséges tanyája óriási hatással volt rám, illetve összes és mindenféle, többé-kevésbé szerteágazó írásomra, homorú-domború alkotásomra. Hatott – páratlan módon – például a gyümölcsös: a terhük alatt roskadozó fák, a csaknem pingponglabda nagyságú ropogós, tömör cseresznyék, az estékbe nyúló pálinkafőzések stb. Azok a cseresznyék! Már-már úgy tűnik, nem is pingpong, hanem teniszlabda nagyságúak voltak, fényesek, pirosak, és úgy pattogtak a forró nyári éjszakákon, hogy alig lehetett aludni tőlük, annyi szent.

– Hopp, várjunk csak! Hopp-hopp, kiáltok Cuniculus nagyapa messziről, valahonnan a Tiszán túlról visszhangzó, nyúlugrató szójárásával. Miért is ne lenne igaz? Hopp. (!) Manapság, egy másik évezredben, amikor a tanya már nincs, csak kósza, többször lenyúzott emlékek léteznek róla, meg egy általam gyártott, hevenyészett rajz, miért is ne lenne igaz bármely, bármilyen emlék? Silányka vagy éppen kövér? Szalonnás és füstölt, tartósított... emlék.

Nehéz pár mondatban leírni, mi is az, ami a városban született, az eleinte idegennek, fenyegetőnek tűnő vidékre mintegy kihelyezett, akár száműzött gyermeket olyan mértékben megfertőzi, hogy egész életére szóló élményévé válik egy nem éppen gazdag és nem is látványos szépségű tanya, avagy szerény birtokocska a medenacsi sáros-poros nyáriút kanyarulatában. Rabul ejti a rozzant, pelvás oldalú, fehér épület: ház meg istálló – némi földdel-fával, terebélyes diófával, görbe gémeskúttal. A göcsörtös aljú gémeskútnak – jegyzem meg – esze ágában sincs amúgy bármit szimbolizálni, mindama csövesedő kukoricával, burjánzó tökkel-málnával körötte, meg a sok disznóparéval, amelynek levele – csakis illatos kukoricadarával! – a kiskácsák kedvenc eledele. Mi a fertőző ebben a képben? A fonott rőzsekerítéssel körülvett, rozzant épületében és a görbe gémeskútéban? Mi?

– Hm, talán az, hogy egy cseperedő fiúcska, majd kamaszodó fiú szemében a szinte mindennemű, kínzó-korlátozó kaloda nélküli szabadságot jelenti, következésképp mégiscsak szimbolizál valamit... Leülhetek?

Jelenti ezzel együtt azt is, hogy a szem nem akad meg rögtön a szomszéd házfalán, ami bizony nem kevés. Tehát szabadságot jelképez a görbe gémeskút, ha konkrétan magyarságot nem is, hiszen arrafelé mindenkinek ilyen ösztövér gémeskútja volt, úgyszintén a legközelebbi tanyán élő, másajkú szomszédnak, aki ugyan egyszer belőtt az ablakon a vadászpuskájával, ám az másik történet.

(Cuniculusnak mindenképp jó, mihánst nem őt veszik célba.)

Egyébként az árbocrúd szerepét – ha már itt tartunk – nem a gémeskút, hanem az óriási diófa töltötte be. Amint felmásztál rá, szemed elé robbant a táj, jött a szem örömünnepe. A Medenacs, azaz a mézes jókora darabja volt látható onnan: a Tisza és a Holt-Tisza szöge tele búza meg kukoricaföldekkel, illetve bosztányok kal és árpa- meg rozstáblákkal, mégpedig balra a távoli folyó töltéséig, homlokegyenest a holtág (továbbiakban Holtág! – megj. részemről) széles nádasáig, jobbra pedig Becse városka sörgyáráig és a mögötte sorakozó házakig, miképp azt leírtam már százszor, de amennyiben kell, leírom hát százegyedszer is, legalább papíron megmaradjon, ha már amolyan íróféle lett belőlem. A Holtág, mielőtt tényleg meghalt volna – mert egyszer tényleg megtörtént az, hogy a sörgyár valamit beleeresztett, amitől aztán mind felfújódtak a halak, némelyikük pokoli kénes bűzzel elpukkant a víz színén, a nád pedig előbb iszonyatos burjánzásnak indult, majd mint aki erején felül él, hirtelen összeomlott –, mielőtt bekövetkezett volna a katasztrófa, a fekete víz tele volt mindenféle madárral, mocsarak nagy gázlómadaraival, amelyek úgy kelepeltek, krúgattak, börrögtek és krökögtek ott tollas hemzsegésükben, hogy öröm vala hallgatni. Koncertjük elvegyült a tanya ugyancsak gazdag madárvilágának hangjaival, amelyből csupán a páva hiányzott, ámbátor gyöngytyúk akadt a kivételesen finom tyúkhúsleves érdekében, krédlikakas meg állítólag a szemtelen patkányok (pácók) távoltartásának céljából rikoltozott örökkön a trágyarakás oldalából. (Persze, azért az oldalából, mert a tetejét elfoglalta a magasabb súlycsoportba tartozó konkurencia.)

– Hogy vájja ki szemüket a grédli!

A madarak dalát fentről a diófáról lehetett vezényelni a szántásban lapuló Cuniculus és érzékeny idegzetű népének nem kis döbbenetére. Szinte mindig, ugyebár, lehetett dirigálni, kivéve télen, amikor metsző hideg szél süvített végig a síkságon, hogy összeborzolja a nádbugákat és megfütyörésztesse a partra kihúzott ladikokat, illetve a halak egy részét belefagyassza az áttetsző jégbe, sajátos jégfotográfiát hozva létre: a medenacsi tél egyik zseniális műalkotását. Egyébként termésjég nek nevezték a helybeliek ezt a fekete tükrű képződményt, amelyen – jó korcsolyával – egészen a városig lehetett iringálni , mint valamelyik vadromantikus Jókai-regényben, ha nem is farkassal a sarkadban, de a partközeli tanyák némelyikéről nyomodba eredő, dühödt ebekkel. Olyankor, farkasüvöltő télen, odafagyott vón az ember a diófához, ha megpróbál felkapaszkodni rá, plusz tollas lény sehol, akkor meg minek? Bezzeg, ilyenkor lehetett morzsolni a kemence mellett (ha éppen nincs is kedved hozzá, meggyün az) ! Mindazok a hangok, mondatok, illatok – a szél kinti őrjöngésének hangjával, azzal a tényleg rémisztőn zengő, hókavaró tombolással, természetes hóágyúpufogással együtt – olyan kitörölhetetlen emléket alkotnak, amelyet később számtalanszor elővehet az ember, ha másért nem, hát azért, hogy egy kicsit elszórakoztassa magát, vagy akár megríkassa.

Igenis! Hangok, ízek, illatok, de súlyos szagok ugyancsak beletartoznak a medenacsi örökségbe, amelyet gyakorta előveszek, igyekszem beléje kapaszkodni, főképp akkor, amikor úgy érzem, egyensúlyomat veszítem a jelent képező, dagadó vitorlájú bolondok-hajójának emberi szeméttől, fekáliától síkos fedélzetén. Ugyanakkor itt is csak talmi töredékét tudom megragadni annak az egésznek, amely egykor a tökéleteset és totálisat testesítette meg a maga urbanizálatlan nemében, viszont úgy elmúlt, mintha azonossá lett volna a szüntelenül máshová költöző idővel. Mintha maga is csak egy elsodródó, kétségbeesett kiáltássá vált volna a folyó fölött szétterülő, ideig-óráig a komp kötelébe akadt ködben. Tiszavirággá, hogy meglegyen rá az illő kifejezés. Kérésszé… Kívánságaiddal elillanó aranykárásszá. Ennyi. Végeredményben maradsz mindig becsapottan és megrövidítetten, s képességeden múlik, ezt felfogod-e. (?)

– Hopp-hopp! Ne ily bánatosan, pajtás!

Jó, jó, bárhogy legyen is, itt abbahagyhatnám ezt az írást, ha nem érezném elengedhetetlen kényszerét annak, hogy egy kicsit a szélbe kapaszkodjak még, méltatva annak fontosságát a medenacsi ember életében, nem a halászóéban meg a hajózóéban, hanem a földtúróéban és állatvakargatóéban. Nos, tudjuk – minden tősgyökeres medenacsi tudja, csak a műparaszt nem –, hogy a hajnali szélből születik a fény, s hogy ugyanez a szél hajtja tova, azaz hozza-viszi a felhőket, és bár pusztító ereje óriási, fél kézzel tépi ki a legnagyobb fát is, ő szállítja az áldásos esőt, ami nélkül úgy összeszáradna minden, miként a sivatagba tévedt moha válna egyből pipába valóvá. Hozza ugyan a hideget, ugyanakkor tudvalévő az is: hosszú téli éjszakákon, mikor messze hallón rian a jég, világos, hogy ugyanennek a szélnek szeszélyes kedve jócskán megfordult, és most meleget nyom maga előtt. Mondják, danolják, akár kánonban is, hogy tavaszi szél vizet áraszt, nagyot duzzaszt rajta, netán árvízig, ám ugyancsak a szél az, amelyik megszárítja a sáros utakat, hogy jobban lehessék közlekedni rajtuk, és úgy megszikkasztja a földeket, hogy rájuk lehessen menni ama ősi félelem nélkül, hogy elsüllyedünk benne, hogy egyszerűen belevesznénk, miként az oktondi barom a fekete ingoványba. Nyújtható lenne itt még a szél apológiája, de csak egyet mondjunk ismét, mintegy aláhúzandó azt, ami már jóelőbb is kiviláglott: Cuniculus rezgő orrú népének a szél hozza a szimatot, úgyszintén a barázdák közt felnövő embernek, aki kilométerekről képes megérezni, miszerint odahaza a kemencében már pirulni kezdett a tökös gibanica , így hát érdemes – az összes kardélre hányt békával és megszigonyozott ebihallal együtt – teljes kanyart venni. Mire visszaérünk, kisül az általában kissé szenesedett szélű, ám annál ízesebb és mindenképp nagy jelentőségű finomság, amelyet képtelenség egy napon említeni Proust vakarcs süteményével. A Medenacsban edződött ember (tehát) nem csak a széles téren, hanem a hosszú időn át is pontosan észlelni tudja az emlékek felpipiskedését, kunkorodását és gomolygását, egyre vadabb rajzását eredményező, meghatározott és meghatározó illatot. Akkor is, amikor már rég-rég nem gyújtottak be, elporladt a régi rőzse, s netán bodzabokor nőtt ki a kemence torkán, a mellette felejtett baltából pedig kirohadt a nyél.

Tök, fahéjjal.

Szóval rég nincs ez a tanya már, elenyészett szinte az egész medenacsi vadregényes tanyavilággal együtt. A gyászos folyamatot – ha nincs is konkrét köze hozzá – egy ugyancsak gyászos esemény előzte meg. Történt ugyanis – tán még a múlt évezred hatvanas éveinek végén –, hogy a Becse határában működtetett, amúgy rút – el tudjuk képzelni, mennyire csúf!? –, tájrontó olajkút csak úgy fogta magát egy szép napon, és felrobbant, óriási lobot vetve, de olyat, hogy körötte nagy sugárban vargát rántott a gaz. És hát nem is ez lett volna a baj, hanem oldalvást kitódult a földgáz, amelyik aztán a Holtág alacsony medre felé vette az irányt, majd ott szétterült, mint egyébként a köd is szokott, úgyhogy reggel a piacra iparkodó embereknek – vesztükre – nem jelentett szokatlan látványt. Vesztükre, mert a legszorgalmasabbak némelyikét ott fojtotta meg a parton, meg a hídon, s ezzel a halál megvetette lábát a Medenacsban, és már semmilyen kolompolással nem lehetett onnan kiűzni. Az idősebbek a városba szökdöstek előle, akkor meg az ifjabb nemzedékre vetette ki hálóját. Első áldozata a legerősebb Gortva fiú volt a Holtághoz legközelebb álló tanyáról. Mi történt, mi nem, ezt a Gortva gyereket úgy találták meg, felső testével a ladikból kibillenten, arccal a vízben. Hogy őt mi lelte pontosan, nem derült ki a rejtélyes esetet követő mendemondák gyűrűzéséből. Voltak, akik Draginját, a láp már-már feledésbe veszett tündérét okolták azzal, hogy elcsábította ezt a jóvágású, vállas srácot, a víz aljáról énekelve neki ellenállhatatlan szerelmes dalt. Tiszta babona! Ám mért van az, hogy amikor a srác fejét kiemelte a vízből a bátor erdőkerülő, elképedésére azt kellett látnia, hogy a srác holtában is mosolyog, mintegy nyelves csókra nyújtott szájjal. Miért?

És miért volt aztán az is a gyászos események sorában, hogy később – nagyszüleim délre, azaz a melegebb, oltalmazó városba költözésétől megihletetten – világra jött egy regény, amelyik az Egérút nevet kapta, bár első pillantástól kezdve evidensnek tűnhetett, hogy halva született szegény, fölösleges a keresztelő. Oh én, saját magamtól elvakultan lángoló! Hatalmasra duzzasztottam azt az óriási badarságot, Medenacs elárulásának fantasztikus eposzát, gondolván, úgy kel majd életre, hogy izmosítom, vaskosítom, állandóan teszek hozzá, míg lábra kap, azonban csupán az lett belőle, hogy óriási vízfeje csendben lekonyult és kimúlt. Amikor megbizonyosodtam felőle, hogy végérvényesen elbúcsúzott az élettől, beleraktam egy jókora dobozba – őt, aki iránt annyi hiú reményt tápláltam! –, kiosontam a házból azzal az eltökélt szándékkal, hogy buszra ülök, elutazom Becsére, onnét kimegyek a Medenacsba, és ha a tanya összeomlott is, megkeresem a – tudomásom szerint – még létező diófát, majd elásom ezt a szerencsétlen művet valahová mélyre, a gyökerei közé tunkolom, aztán földet reá, megszabadulok ettől a kínos tehertől! Nem így lett. Csak a kedvenc kocsmámig jutottam, ahol aztán úgy berúgtam végtelen bánatomban, hogy amolyan szabad beszédfolyásom lett a söntésnél, mint nagyapának, amikor össz-vissz elitta a napi piac hasznát, s ezzel a kísérteties akcióm meghiúsult. Említett nagyszülői technikát egyébként – az Egérút tapasztalatai után, az öreg végtelenül szabad és a nagymami bájosan kieséses időkezelésével (illetve említett Páva Jolán felborzolt idegzetének élénk színeivel együtt) – több kísérletnek vetettem alá, immár óvatosabban, majd végül egy szelídebb formáját sikerült is domesztikálnom az íróasztalnál. Azóta használom néha, az emlegetett paksamétát meg attól kezdve koloncként cipelem magammal, bármikor is megpróbálok egérutat nyerni. De most sírjak ezért? Ha nevetni éppen nincs is kedvem. Mindegy, hozzám van kötve, s amerre rohanok, száguld utánam.

Szóval, ez a tanya a valóságban már rég-rég nem létezik. Eltűnt az épület nehezen rekonstruálható belső tere. Szertefoszlottak, elveszelődtek a tárgyak, amelyek között oly fesztelenül tudtam mozogni: a sárga kredenc a findzsák kal, a sámli, a fakanál, az asztal a repedt székekkel, a repedt láda a repedt kiskacsákkal, a repedt kosár a repedt kotlóssal, amely miatt nem volt szabad odabenn labdázni; az egérlyuk a beléje dugott csutkával; elment a lóvakaró is az epilepsziás lóval, a Liszkával vagy Aliszkával (átkeresztelkedése előtt Vesnicá val). Tehát mindaz, amit a kuckó és a kuckóba terített ködmön is jelképezett. Dezantropomorfizálódott minden. El is kutyátlanodott, macskátlanodott. Maradt egy darab parlag a pusztulással legtovább dacoló diófa alatt, tenyérnyi gazos a burjánzó disznóparéjjal, csalánnal és bogánccsal, körülötte – észak fele majdnem a horizontig – cukorrépával, még az egykor arra kanyarodó nyáriutat is beszántották. A góré tán leégett, a kút bedőlt, a betonkád elgurult és szétesett, a valaha terhük alatt roskadozó gyümölcsfák tönkrementek: a meggy, a körte, a szilva, a ringló és a cseresznye – azok a pingponglabda, nem is pingpong, hanem teniszlabda nagyságú ropogós, tömör cseresznyék, azok a fényesek és pirosak, amelyek úgy pattogtak ama forró nyári éjszakákon, hogy stb. stb. Csak a málnásból maradt valamicske, az is igen elvadult állapotban.

Ez volt a helyzet a nyolcvanas évek elején, utána soha többé nem jártam arra. Azt hiszem, ma már nincs azon a helyen semmi, ami arra utalna, hogy ott valaha egy öreg, utóbb a szürreáliák világába veszett partizán tanyája állt, mert vélhetően még a vastag törzsű diófát is elsodorta némelyik hullám, aprófává hasogatta az újbarbárok könyörtelen szekercéje, még inkább a hullacsonkoló benzines körfűrésze, és kész. Ez a történet nincs tovább. Cuniculus nagyapa tanyája a feledés homályába csúszott, az emlékezet hátsó régióiba, ám ott létezik, időnként jelet is ad onnét. Például kibocsát egy kis diszkréten karikázó füstöt. És ha, mondjuk, így, mint ezen a legutóbbi vénasszonyok nyarán, valahogy kisodródom, kitévedek a határba, a földek felett gomolygó illatoktól orrom – érzem – rezegni kezd, fülem megnyúlik az ismerős, hívó hangoktól, izmaim megfeszülnek, s csaknem ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy egyetlen ugrással eltűnjek a csalitban. Csak egy véres szőrfoszlány maradjon utánam a leghorgasabb tövisen. Vagy pár kósza, szertefoszló gondolat a Délvidékről.

* Megjelent a 82. Ünnepi Könyvhétre a Világsarok + című kötetben.