"A világ oda jutott, hogy már csak egy újabb megváltás segíthet rajta, semmilyen más megoldás nem létezik." (Márai)
Az "újabb megváltás" ma hasonlatértékű, nem több. Nem reális ez a szó. A megváltás.
Amikor megtörtént a második megváltás, ugyanúgy ismeretlen maradt a kortársak előtt, mint az első. Hogy is vehetnénk észre? Tévénézés közben, vagy autót vezetve, maroktelefonon beszélve?
Hol történt a második megváltás, ki tud róla, mi a következménye? Látható? Van valami jel?
Bertalanffy azt mondja, hogy a világ rendszerelvű. A rendszerek egymásban helyezkednek el. A "legalacsonyabb", a "legbelső" a Tárgyak rendszere. A második a Működésé, a harmadik az Életé, és így tovább a legfölsőbb, a transzcendens zónáig, a Társadalom-zónáig. Azt mondja, hogy tudatunk a tárgyak és működésük rendszerét fogadja be, az életét nem. Más szóval: nem látjuk és nem értjük az életet. Még másképpen: nem csodálkozunk azon, hogy él valami, nem látjuk, hogy az élet alakot, eleven formát alakít, nem hisszük, hogy minden élő halandó az öröklétben él, s egy központra utal, mely egylényegű velünk.
Nem látjuk, ami él, csak azt látjuk, hogy tárgyi mivoltában működik. Nézzük a tévét, ahol újra és újra kioltják valakinek az életét, s nem tesszük föl magunknak a kérdést: mi nézzük a tévét, vagy az néz bennünket.
Az élet szféráját sajnos nem látjuk, így azt sem láthatjuk, ha valami vagy valaki ott megszületik, de nem lép át a tárgyak és a működések zónájába. Honnan tudnánk, ha életünkben ott lenne a Megváltó, hogy hallanánk meg a hangját, hogy láthatnánk meg, ha megállna közöttünk? Hogy is lehetne mindez, ha még Jung archétípusaival sem tudunk mit kezdeni, azokat is fantáziaszüleményeknek gondoljuk csupán.
Nem gondoljuk valódinak még Wenders angyalait sem, akik olvasni nem tudnak, de hallják gondolatainkat. Bergman felkavaró határélményei moziélmények csupán, szól Glenn Miller zenekara, ragyog az Oskar-szobor, villog a flipper és a színfalak mögött megvető kacaját sem halljuk az álomgyár személytelen intelligenciájának.
Mi segíthet rajtunk, kik átgondolt és könyörtelen lelki-szellemi húsdarálóba vagyunk lökve, mi segít rajtunk egy hosszú, vége nincs vészkorszak kellős közepén, a földet bitorló fejedelem halálos vergődésének villogó végjátékában.
Apokalipszis most.
Én nem tudok mást ajánlani, mint napi öt percet, mialatt konokul tegyük föl a régi kérdést: Mivégre vagyunk a világon? De ezt a kérdést azzal a csaló gesztussal kell föltennünk, hogy feltételezzük, valamiért és valahogyan vagyunk itt, s ahogy jöttünk, úgy el is megyünk innen.
Noha nem látjuk az életet, s nem a miénk, tételezzük fel, hogy van, legalább annyira van, mint a tárgyak, s századvégi izgatottságunkban képzeljük el, hogy köztünk jár, s az "őrlelkek", az "Őrzők" vigyáznak a strázsán, látják öt, s tudják, hogy nincs veszve semmi.