Nekem is meg neked is

Nem szégyelled magad, hogy csak a napot lopod?

Ez csak látszatra könnyű

és szórakoztató,

a kezdetén.

Aztán jön csak a nagy kínlódás,

a nehéz robot

és a késő siker.

Örökké tartó jeges magány,

elismerés és tisztelet híján való.

A hiúság hegyei.

Építed és bontod őket,

őrizve valamit, amiért

Odüsszeusz soha nem jön el.

Hogy nem rühelled?

Útjaid sora nyomot vesztett.

Minden benyomás és minden felismerés ürügy csupán.

Sápadoznak és édelegnek és keserkednek,

mint az áporodott sör.

A hódító háborúk sötét

mámorba borítanak.

A honvédők - a küklopszok utáni bánatot.

Pénelopé férjhez ment

és csalja az urát,

soha nem gondol veled.

Esszé helyett

Esszék és pamfletek helyett

verset írnék inkább,

míg a vírusok és a bacilusok

ünneplik a váratlan tavaszi meleget,

amely 1995-ben, a köztársaság napján,

a novemberi hóesésben

az országot maga alá gyűrte.

Hamarosan grippe-járvány támad,

ami manapság nem is olyan súlyos betegség,

még ha a gyengékkel végeznek is

a szövődmények.

A verseket heves érzések

és válogatott szavak alkotják.

Én a szerelmeseket szerettem,

és nem kedveltem a két háború

között élt elveszett nemzedékeket;

pityókos feleségeiket szerettem,

leeresztett derekú ruháikat

és a harmincas évek ostoba kalapjait.

Ismét vége a háborúnak és fel kellene lélegezni.

Az elragadtatástól a kapitulációig

hatalmon maradt a hatalom,

eredeti helyén.

Az extázis idején józanul

Milan Nedićnek gyújtottam

gyertyát, s az

lassan elégett.

Őszintén gyűlöltem akkor a hermelint,

amelyet a havon üldözve vadásznak,

s ahogy a sárrét határára ér,

megáll, mert inkább a halált választja

semmint, hogy folt essék a drága prémen.

A békekötés idején

egész testemmel szent Lázár cár

ujjára meredtem,

amellyel a "mely uralomhoz térni meg?"

kérdésre felel.

Vége a XX. századnak

és a nők bizonyos jogokkal bírnak.

Hát rúgassátok be a férfiakat,

engedjétek le derekatok

és húzzátok fejetekre

az arcot is lefedő kalapot.

Hogy mellesleg azért szerethessem őket,

hogy komor, költészetidegen verseket írjak,

és senkit ne zavarjak.

Egy nap majd valamely eszme

visszaélve helyzetével

kihasználja őket,

és egy lány, egy csupa érzékiség,

félrelöki őket,

amiért nem szerelmesek.

 

Végre egy amerikai

 

Ezen amúgy is sanda élet

e kancsal pillanatában

minden

sokkal rosszabbul esne,

ha Raymond Carvert

fel nem fedeztem volna magamnak.

Az általam elérhető

összes helyen ősz van,

s néhány hozzá nem férhetőn is,

amelyet, meglehet, valami

előkelőbb értelmetlenség hat át.

Életemben,

mint hűtőszekrényemben is

a hűvösség és az üresség az úr,

besugározva cselszövő és riasztó

kísértetfénnyel.

De itt vannak e történetek

és itt a versek.

Kínnal osztom be őket,

naponta csak egyet olvasok,

hogy tovább tartsanak.

Sajnálom, hogy 49

évesen meghalt.

Úgy érzem, több jutna nekem,

ha még élne.

Másrészt viszont,

ha élne még,

meglehet, módot találnék arra,

hogy még egy lehetetlen alakot

a nyakamba vegyek.

Igazat adva az írott szónak.

Kételkedve az írott szóban.

Ott,

a túlvilágon,

vele is mindenképp próbálkozom majd.

Ott mindannyian könnyebbek leszünk.

A szolidabb szárnyak miatt,

már amennyit érnek.

Valamit nyilván érnek.

(Beszédes István fordítása)