Makropolisz 18., Kirké szigetén 6/2.

Géczi János
Isteni terv
(Beékeléssel)

< Zvonko Karanović: Isteni terv | Zvonko Karanović: Isteni terv (Utolsó változat) >

Elismerem, hogy hurokba szorultam. Húsz évig menekültem, de a végén csapdába estem. Ez most így látszik, pedig, amikor elindultam otthonról, soha nem azzal a szándékkal tettem, hogy meneküljek. Az állandó menekülésben leélt élet fárasztó. Inkább pénzkereset akart ez lenni, mégpedig a bevált családi recept szerint. Húsz évig keményen tartottam a kormányt, amíg föl nem bukkant ez az átkozott kutya. Kész terveim voltak, még az is benne volt, hogy megállapodom valahol. Az egyik helyről a másikra, egyik építkezésről a másikra történő vándorlás kimerített. Elmúlnak az évek, és a barakkokban való alvás, a konzervdobozból elfogyasztott ebéd, a vasalatlan ruhanemű egyre egyre jobban a terhedre van. A hideg étel és a gyűrött ingek kimerítenek, és nincs az a pénz, amely segítene, hogy megszokja ezt az ember.

Néha úgy érzem, hogy ez a kutya mentett meg az újabb kellemetlenségektől és próbatételektől, de önfejű és kitartó ember vagyok, és nem szeretem, ha valaki beleszól a terveimbe. Lehet, hogy ez csupán hiúság, nem tudom. Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítok saját magamnak. A számtalan építőhelyen, ahol Németországban megfordultam, rengeteg gyenge és szelíd emberrel találkoztam, olyanokkal, akik a hívő emberek nyugalmával fogadtak bármilyen parancsot, és tudomásul vették feljebbvalóik összes igazságtalan indulatát. Szerettem volna, ha én is ugyanígy bele tudtam volna nyugodni a sorsomba, csakhogy én nem hiszek a sorsban. Az életem kormányrúdját nem fordíthatja meg egy kutya, hacsak nem maga az isten küldte azt a kutyát. Akkor pedig nincs menekvés.

Említettem már, keményfejű ember vagyok, és ha azt mondom, hogy hiszek istenben, de nem hiszek a sorsban, ami pedig sokak szerint egy és ugyanaz, akkor ez így van, függetlenül a benne lévő ellentmondástól. Az pedig, hogy az isten a sors vagy egy szakállas öreg vagy egy falu végi utcai lámpa, lényegtelen. Tudom, hogy létezik, és hogy mi mindannyian részesei vagyunk a tervének.

S nem említettem, amit most teszek: kijelenthetem, az isten az egy kutya. Amint azt is: a kutya épp úgy lehet az isten, mint maga az isten. Vagy bármi más: egy ácskampó, amellyel összekapcsolunk két gerendát, egy izzó, amelyet a lámpabúrába becsavarunk, egy szín, amely a piros és a rózsaszín között félúton van, s egy őszi napon befutja szüleim házának kertjében a bokor egyetlen rózsáját, s miatta sok-sok pillanatra nem tudod eldönteni, hogy most reggeledik vagy már esteledik. Az isten és a dolgok kapcsolata meglehetősen homályos, de az kétségtelen, hogy kapcsolat van köztük.

Az ácsmesterség régi hagyomány azon a vidéken, ahol születtem. A véső, a vakolókanál, a szekerce, a balta, a fűrész voltak a gyerekkori játékaim. Középiskolába nem jártam. Könyvet nem olvastam, nem azért, mert nem szerettem volna, hanem azért, mert mindig megfájdult a fejem, ha elgondolkoztam. Olvasni pedig nem lehet gondolkodás nélkül, ezzel mindenki tisztában van. Senkinek a családból nem volt ilyen problémája. Azt mondják, hogy ez a diófa miatt lehet; kilencévesen, három méter magasságból a fejemre estem.

Ez az ötödik-hatodik fejre esésem lehetett, de valószínűleg ez volt a legjelentősebb. Először még csecsemőkoromban estem a fejemre, amikor kibuktam a kiságyból, később az iskolában lebucskáztam a lépcsőn, aztán a létráról és a tetőről is leestem, meg menet közben kizuhantam a traktor pótkocsijából. És mindegyik alkalommal fejre. Otthon már ügyet sem vetettek ezekre a fejre esésekre. Valahogy ez volt a normális, hogy folyton leesek valahonnan, és nem lesz semmi bajom.

Ebben az időben szállt meg az isten rejtélye. A faluban és a környékben élő állatvilág tanulmányozása nyomán sokkal nagyobb és érdekesebb témát találtam. Eltökéltem, hogy pap leszek. Bátor elhatározás ez egy kilencéves gyerek részéről, de az a zuhanás a diófáról mindent felforgatott. Elviselhetetlen fejfájás tört rám, mihelyt könyvet fogtam a kezembe, és gondolkozni kezdtem az élet értelméről. A fájdalmaknak azonnal vége szakadt, ha a házban ide-oda hányódó törött esernyővel kezdtem játszani, amire egészen véletlenül jött rá az anyám.

A továbbiakban nem volt semmiféle misztérium, minden afelé vitt, hogy folytassam a családi foglalkozást. Hiába ellenkezett ezzel a természetem: ellógtam otthonról az iskolatársaimmal, fakarddal vívtam, csúzlival lövöldöztem, birkóztam, búvárkodtam, úsztam, fára másztam, figyeltem a rózsabogarakat és azt hogy milyen sokban hasonlítanak a ganétúró bogarakra. Életrevaló gyerek voltam, ahogy anyám gyakran mondogatta. Később is, amikor már nagyobbacska lettem, majd kamaszfiúként is mindig valamilyen bandának, galerinek a tagja voltam; meghúztuk a hálót a halastóban, fát loptunk az erdőből, hogy eladjuk, nyúlra és fácánra vadásztunk vadászati tilalom idején, marihuánát termeltünk egy erdővel körülvett parcellán, és illegális diszkót működtettünk a faluban.

De ismétlem, mindez hiábavaló volt. A jövőbeli hivatásom könyörtelenül közeledett. Tizennyolc éves voltam, amikor felcsináltam az egyik lányt a szomszéd faluból. A nagyapám úgy döntött, hogy ő majd kézbe veszi a dolgot. A három nagybátyám segítségével egy hónapon belül megnősített. A terhes lányt hazahozta, megszervezte az esküvőt és a szerény esküvői ebédet, és ettől kezdve mindenhová elcipelt magával.A mennyasszonyi csokrot meg, miután kiszárítatta nagyanyámmal, berakatta a vitrinre, mondván, azt majd csak a koporsóval lehet kivinni. Mármint a feleségemével.

Talán nem kellene elmesélnem, de mégis elmondom, hogy az ácsmesterséget könnyedén elsajátítottam; már a nagyapámmal végigdolgozott első év során önállóan tetőt csináltam, a következőben meg komplett házat építettem. Az alap kiásását, a betonalap kiöntését, a falazást, a faanyag megfelelő méretre vágását, a zsaluzást, a tetőszerkezet elkészítését, a tetőcserép felrakását, a kémény felhúzását önállóan meg tudtam csinálni. Csak a villanyszerelői munkákba nem bocsátkoztam bele. A nagyapám mindenre megtanított, hiszen apámat sohasem láttam. Amikor elindultam a nagyvilágba, ő még nem tért vissza belőle.

Eljött az ideje, hogy én is külföldre menjek dolgozni. Három falubéli pajtásommal keltem útra. Senki sem lepődött meg ezen. A hagyomány kitaposott útjait nem szokás kétségbe vonni: otthagytam a faluban az asszonyt és a gyereket, és elindultam harcolni a németek pénzéért, a németek autójáért és a németek tévéjéért, legalábbis ezt mondtam a feleségemnek. Ugyanezt mondta a feleségének annak idején az apám is, a nagyapám is, a dédapám is, és olajra léptek. Elhallgatták a rájuk váró kísértéseket: a német nőket, a német sört és a német kolbászt. Bölcs férfiak voltak, akik megelőzték a kérdezősködést és a felesleges magyarázkodást.

Városról városra, építkezésről építkezésre járva tíz évig kóboroltam Németországban. Az elhagyatott helyek, a hideg és nedves éghajlat, a barakkokban, sátorokban, munkásszállókban alvás valódi, elhúzódó és kimerítő háborúra hasonlított. Nem tudom, mikor változtam meg, és hogy valóban megváltoztam-e. Azt sem tudom, hogy miért hívtam ezt a vendégmunkás életet háborúnak.Én valódi háborúban sosem voltam. Úgy éreztem és úgy is viselkedtem ezekben az időkben, mintha háborúban lennék. Zsákmányt akartam szerezni. Minden kuplerájban, mindegyik kaszinóban, minden sörözőben otthon voltam egész Dél-Vesztfáliában. Annyi pénzt küldtem haza, amennyit muszáj volt. A háború megkeményíti az embert, megtanítja felejteni. Idővel maga a harc lesz a cél.

A többiek, akikkel dolgoztam, félretették minden pénzüket, ritkán jártak sörözőbe, és hosszan olvasták a kapott leveleket, meg nézegették a fényképeket. Minél előbb végezni akartak a munkával, és hazamenni a családjukhoz, a szülőföldjükre. Miféle emberek voltak ezek? Puhányok! Töketlenek! Anyámasszony katonái! Ilyenekkel menjek háborúba? Engem is várt otthon az asszony meg a fiam, de jóformán nem is gondoltam rájuk, még kevésbé az új tévére, tűzhelyre, autóra, amit hazavihetnék. Minek nekem tévé, ha egész nap az építkezésen vagyok? Minek nekem autó, ha még jogosítványom sincs?

A társaim idővel kezdtek kerülni. A végén már csak azzal a hárommal beszéltem, akikkel együtt jöttem el, és akik olyan hűségesen követtek és hallgattak rám, mint a kutyák. Megfáradva már az évek óta tartó gürcöléstől, csalódva a rengeteg puhányban, akikkel az építkezéseken találkoztam, úgy döntöttem, hogy országot váltok. Megvolt a csapatom, összeszokottak voltunk, tudtuk, hogy mi a dolgunk. De nem akartam vesztesként elvonulni a háborúból.

Mindentől függetlenül tiszteltem Németországot. Egy jó ellenfél jobb emberré tesz. Az életben a legfontosabb, hogy legalább egy nagy, méltó ellenségre szert tegyél, és én az egyik legnagyobbal húztam ujjat. Arra is megvolt a tervem, hogy hogyan győzzem le. Nekem is, mint minden nagy hadvezérnek, cselhez kellett folyamodnom. Egy háborút sem nyertek meg nem várt hadmozdulat, meglepetés, csapda nélkül.

Dürenben, egy nyugodt kisvárosban Köln közelében, az építkezés első napján, valószínűleg valamelyik raktáros figyelmetlenségéből nem kaptuk meg a munkavédelmi sisakjainkat. Leugrottam az állványról az első emelet magasságából, és a fejemre estem. Elég gyakorlott voltam már ebben. Kevésbé fájt, mint amikor leestem a diófáról. Megállapodtam a hat hónapig tartó építkezés kivitelezőjével, hogy elállok a hat számjegyű kártérítéstől. Zsebre vágott kézzel és tisztességes summával a számlámon távoztam a hatalmas német civilizációból. Egy nagy terv kedvezményezettjének éreztem magam, amelyet isten kifejezetten a számomra készített. A három leghűségesebb harcostársamat magammal vittem.

Amikor kiléptem az építkezés irodájáról, az utolsó szempillantásommal megállapítottam, hogy a plafonon, azon a ponton, ahol a villanybúra lóg alá, egy gipszrozetta éktelenkedik. S ez a sok szirmos stukatúrdísz nagyon németesnek tűnt, és sokkal inkább német volt, mint azt a sok év, a maga munkásszállóival, sörcsarnokaival, a nagyáruházak árleszállításaival, amelyet a németeknél herdáltam el. Ahonnan én jöttem, ott nincs a plafonon rózsa, mi nem a rózsa jegye alatt élünk.