Makropolisz 15., Kirké látogatása 3/1.

Ladik Katalin
Kirké látogatása

< Kirké szigetén | Marija Šimoković: Ráismerések >

Az Vendég arcát alig láttam, elfordította tőlem, mégis ismerősnek tűnt. Teste feszesnek, ruganyosnak látszott. Én pedig egyre feszültebbnek éreztem magam, és valami megmagyarázhatatlan ellenséges érzést fedeztem fel magamban iránta. Nem értettem, miféle ismerős érzés kerít hatalmába, hiszen nem ismerem ezt a nőt, csak a véletlen sodorta erre a szigetre, és én befogadtam. Már este volt, mikor bekopogtatott, az ajtó előtt állt és ijedten nézett körül, látszott rajta, félt a kis ház előtti terebélyes diófától, melynek lehajló ágai a bejárati ajtót csapkodják. A telihold barnás rózsaszín csipkéből emelt sátrat a diófa fölé. Beengedtem a nőt, aki a szobát betöltő nagy fekhely láttán, rögtön otthonosan érezte magát, mert leheveredett az ágyra, mely elég nagy volt ahhoz, hogy ketten is elférjünk rajta.

A szoba lassan elsötétült. Sárgás pára szivárgott be, és betöltötte a helyiséget. A Vendég a fehér lepedővel leterített ágyról az ablaküvegre tapadt sárga, kerek sebhelyet figyelte, ami a telihold volt. Lassan felismertem azt az érzést, amely hatalmába kerített: féltékeny vagyok erre a nőre! Ez az érzés annyira ésszerűtlennek és hihetetlennek tűnt. Nem ismertem önmagamra. Megijedtem azoktól a gondolatoktól és érzésektől, amelyek hirtelen rám törtek. Az agyamban egyre hangosabban süvített egy ismerős női hang, melytől sehogy sem tudtam megszabadulni:

– Azok a cseppek, forró cseppjeid ölemben! Szagolgatom, felnyalom szagodat, ölem táguló barlang, üregei visszhangozzák hiányodat. Ujjaimat szagolgatom, rajtuk van-e még az illatod? De, jaj, kiszárad a barlang nélküled, ujjaimról leszárad illatod, bőrömről lefoszlik árnyékod, mert nem vagy velem. Mire soraim búvópatakként eljutnak hozzád, addigra erőtlen, megtört férfi leszel, én pedig fáradt asszony, aki kiapadt kutat hordoz ölében. De amíg ez bekövetkezik, elárulok neked valamit a titkos, ősi vizekről, melyek összetartanak bennünket, de el is választanak egymástól. Tudom, hogy most egy másik nőnek a combjait szagolgatod, lenyalogatod a vért a térdéről, és hosszú, szőrös ujjaiddal az ő szoknyája fülledt sötétjébe vájkálsz, akár annakidején az enyémben, amikor még azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen szeretőd. Akkor azt mondtad, mi ketten alkimisták vagyunk, gyere, húgom, kutassuk fel, leljük meg magunkban növényi lényünket!… És fává változtunk, diófává, befelé növekedő, körkörösen táguló világgá… De hová kerültünk, hol vagyunk mi, két diófa, egymástól? A harag keblében vagyunk, a zsibbadtság szorításában, az önzés karjaiban, a féltékenység és szenvedély ölelésében! Veszélyes vizekre taszítottál, és én mind távolabbra sodródom tőled, szerelmem! Azt akarod, hogy Bolygó Diófa legyek a Pannon tengeren? Láttalak a szigeten, amikor azt a nőt csókolgattad, aki verseket ír, és akiről egyszer azt mondtad, egyszer eljön majd hozzám, ő lesz a vendégem a szigeten. Azon az éjjelen, mikor ezt jósoltad, ó, istenem, az az éj az éjek éje volt! Ágyadban kinyitottam piros ernyőmet és a mákról meséltem neked, aki szemérmes, de mégis lazán tartja össze kelyhét, és így könnyen szirmok nélkül marad. Amíg beszéltem, piros esernyőmre hullattad szenvedélyed harmatát, és ó istenem, de boldog voltam akkor! Mostanra már nincsenek évszakok ezen a szigeten, csak aszály van, kiszáradt tengerfenék ez, az égbolt is megcserepesedett sárból van. Érzem, elapadnak nedveim, nem vagyok már az a nedvdús szerető, akit annak idején öleltél, annyi idős vagyok, mint az anyám: AUM! AUM! AUM! Most búvópatakká változom, és a föld köldökévé leszek, hogy bárhova elvezesselek, ahová csak akarod, mert minden pataknak van búvócipellője, az enyém piros színű és a cimbalom hangján szólal meg!

Ekkor erősen rázkódni kezdtem, a tüdőm szaggatott a sírástól, az ölem fájdalmas görcsbe rándult, könnyek nélkül sírtam, hangtalanul zokogtam, vigasztalhatatlanul tátogtam, kiszáradt számban megcserepesedett nyelvem ágaskodott, hogy kimondjon egy szót, de nem bírtam. Nyelvem belefúródott szájpadlásomba, úgy süvítettem zihálva: HRI, HRI, HRI, HRI, HRI, HRI, HRI!

A Vendég simogató kezét érzem homlokomon, de nem bírtam abbahagyni a zokogást. Csak hajladoztam, száraz falevélhangon hajtogattam:

– Kiszáradt patak vagyok Kirké szigetén, kiapadtam alig kétlépésnyire a tengertől!