Makropolisz 13., Kirké szigetén 1/2.

Vladan Matijević
A holtág éneke

< Balázs Attila: Sziget | Balázs Attila: Sziget kettő, a holtág dalával >

Telt-múlt az idő, folydogált a Tisza is valamelyest, s rajtam erőt vett a szorongás, hogy egyszer csak meghallom majd a folyami tündér énekét. Éjszakánként egyre szorosabban fonódtam a nagyanyámra, hóna alá dugtam orrocskámat, mellére tapasztottam a fülem, mígnem megnyugtatott a csönd, és elszunnyadtam a mámorító asszonyi melegségben. Azt álmodtam, hogy távoli tengereken hajózom egy titokzatos sziget után kutatva, közben fészkelődtem az ágy legmelegebb pontját keresve. Egy éjszakán azonban a nagytata felgyújtotta a villanyt, és lerántotta rólunk a pokrócot; azonnal kiverte az álmot a szememből, pedig egy másodperce még izzadtan durmoltam. Nagytata szeme ordas villámot szórt, és fojtott hangon elrendelte, hogy ezután a másik szobában fogok aludjak, máskülönben agyonüt. Fel akartam lázadni, hogy aztán könyörgőre fogjam, de nagyanyám figyelmeztetett, hogy sem a tata féltékenységét, sem pedig a türelmét nem ajánlatos próbára tenni. Túlélte a tata a kígyómarást, és nem ártottak neki a puskagolyók sem, melyek lyukat fúrtak a hasába meg a mellkasába, vele még a Tisza örvénye sem bírt el, ruhástul, csizmával a lábán bukott felszínre; a te tatád még a folyami tündér énekét is sértetlenül végighallgatta, sőt elrabolt és hazahozott egy törött szárnyú nőt. Jegyezd meg, hogy neki senki sem árthat! Nagyanyám elhallgatta, én azonban emlékeztem rá, hogy nagytata a megvadult vademse támadását is túlélte, hála jó szokásának, hogy mindig vele a kése. Azon a napon maradtam anya nélkül; sokáig haldoklott nagyanyám ölében. Szófogadónak kellett lennem, a kés pengéje borzongatóbb volt a halálba csalogató éneknél, ölemben a pokróccal megálltam az üres, mindeddig érintetlen tisztaszoba küszöbén, nagyanyám sötét szemének bánatos tekintetétől és a tata sárga fogain villanó mosolytól kísérten.

Telt-múlt az idő, folydogált a Tisza is valamelyest. Nagyanyám egyre odaadóbban etette, kényeztette és vakargatta a disznókat, egyre gyakrabban megesett, hogy éjszaka egy szál hálóingben bement hozzájuk az ólba. Nagytata nap mint nap fente a kését, noha még messze volt a tél s a disznóvágások ideje. Én bezárkóztam a tisztaszobába, és a lámpa fényénél gubbasztottam a sarokban, viasszal dugtam be a fülem, habár sejtettem, hogy a méhviasz, mely még senkin sem segített, rajtam sem fog. Szüntelenül kísértettek a mesék, melyekben a folyami tündér és a kíváncsi Atanasije bácsi voltak a főszereplők. Páni félelem fogott el, hogy a Tisza holtágából meghallom az éneket, és nem fogok tudni ellenállni neki. Virradatig nem mertem elaludni, egészen addig, míg csiklandozni nem kezdte az orrom a ziháló nagyanyám bocskorára tapadt trágya, mikor kigombolt hálóingben visszatért a házba.

Erőm virágjában voltam, és virágzott a Tisza is valamelyest. Szorongásaim nem enyhültek, viszont roppant kíváncsiságot ébresztettek bennem. Folyton azon járt az eszem, miféle ének lehet az, melyet a nagyapám végighallgatott, mégse veszett oda, mi több, egy lányt hozott magával a hóna alatt. Fölhagytam azzal, hogy viasszal dugjam be a fülem, aztán kinyitottam az ablakot is, azt, amelyik a Tisza holtágára nézett. Reggelig hallgattam a csöndet, néha a fülesbaglyot meg a malacok visítását. Úgy hittem, a folyami tündér éneke szép nőkről, a női odaadásról regél, és az álmodozásoktól megittasulva fáradhatatlanul maszturbáltam. Már nem rettentett el Atanasije bácsi szerencsétlen sorsa, akire holtan, vízbe lógó fejjel találtak rá csónakjában. Amikor fölemelték a fejét, látták, hogy hiányoznak a szemgolyói, és valami nagyon boldog mosoly dermedt meg az arcán. Később megállapították, hogy ki lett tépve a szíve is. Nyikorgott a padló, nagytata egyre idegesebben járkált le-föl, így tovább már nem lehetett élni. Minden éjjel újból meghoztam a döntést, hogy kimegyek a holtághoz, de nem volt merszem megvalósítani. A magjaim azonban szerte-szét szóródtak, s én egyre határozottabban, egyre biztosabban tudtam, hogy eljön a pillanat, amikor majd kihajózom. Reggel volt, elaludtam és azt álmodtam, hogy beszállok a ladikba és elindulok a Tiszán, aztán fölfogtam, hogy biz'a beszálltam a ladikba és elindultam az alvó Tiszán.

Megtébolyodtam a széles folyón, mely tán a tengerbe torkollt. Messzire elúszott velem a csónak, már délre járt az idő, nem látszott a part, egyre nagyobb volt a hőség, a ladikom fölött sirályok repültek. Eljött az este is, az éjszaka is, a másnap is, mely még forróbb volt, mint az előző nap, szárazföld nem látszott a láthatáron. Váltakoztak a nappalok s az éjszakák, aztán egyszeriben a szemembe tűnt egy zöld sziget, melyről fehér szikla ereszkedett meredeken a vízbe. Elragadott a remény, és kikötöttem a csónakom egy zátonyra futott, beszakadt oldalú és törött árbocú hajó mellé. A szigeten hatalmas fák lombosodtak, hars zöld, fölmagzott fű lengedezett. Madárcsicsergés hallatszott, olykor rikoltás, mely emberi sikolyra emlékeztetett. Utat törtem magamnak, míg el nem jutottam egy kis településig, melynek közepén hosszú, vékony rudakból készített, nagy ketrec állt üresen. Elrejtőztem a bozótba, onnan kémleltem a cölöpviskókat és gondtalan lakóikat.

A férfiak egyformák voltak, egytől egyig az én fajtám. A nők is egyformák voltak, fekete szemű, gömbölyű mellű szépségek. Valamennyien a nagyanyámra hasonlítottak, csak még szárnyuk is volt, igaz, kicsiny és gyönge, de szárny, noha repülni bizonyára nem lehetett vele. Megértettem, melyik lányt és honnan rabolta el és hozta haza a nagytatám, sőt azt is megértettem, hogy miért villámlott a szeme, ahányszor csak meglátott engem. A férfiak zabáltak, ittak és sakkoztak, az asszonyok meg tereferéltek, gyümölcsöt ettek és a köldökükkel böködték egymást. Ekkor egyikük bús hangon énekelni kezdett a népről, mely ki fog halni, szárnyas nőkről, akik értettek a jósláshoz, és a hűtlen férjekről, akiket bosszúból disznóvá változtattak, az átokról, miszerint disznó formájú gyerekeket fognak szülni. És e pillanatban megértettem, hogy a nagyanyám tulajdonképpen az anyám, és hogy az anyám tulajdonképpen a nővérem, nagytatám pedig a győztes férfiemberek fajához tartozik, ahhoz a fajhoz, mely könyörtelenül uralkodik a világon, a mi jóságos földanyánkon, melyet vérrel áztat. Ezért a mi asszonyaink kivájják e borzalmas férfiak szemét és kitépik szívüket, ha sikerül magukhoz édesgetni őket. Az ének nem lankadt, a nő hangja egyre mézesebb lett, ámde minden test, mintegy parancsszóra, egyazon irányba fordult. Rám szegeződött a számtalan szempár, én álltam a tisztáson. Tudtam, ha az ének igazat mond, és ha helyesen ítélem meg magam, nincs miért rejtőzködnöm.

Radics Viktória fordítása