Makropolisz 24., Kirké szigetén 12/1.

Vojislav Radojković
Mi a fenét csinálsz, Vojislav?

< Na Kirkinom ostrvu | Roland Orčik: ... >

Futok. A lábaim egyelőre jól szolgálnak, a kezek összehangoltam dolgoznak, a légzésem ésszerűen hasznosítja a levegőt, amely ugyan súlyos és forró, de egyelőre minden rendben. Egyedül vagyok, sem előttem, sem mögöttem nem látok senkit. Futok és gondolkodom. Tudtad, hogy könnyebb úgy futni, hogy ha gondolataidat egy adott témára fókuszálod, és hogy nem jutsz messzire, ha folyamatosan a célra gondolsz? Tudod, hogy van ez az úttal meg a céllal...

Te menekülsz, Vojislav?

Jól tudod, hogy minden futás menekülés valami elől, a startvonaltól, egy vicsorgó kutyától...

Előle futsz? Annak a gondolata elől, hogy elhagyott téged, a nagy írót, és elment azzal a laza magyarral, akinek olyan vonzó útlevele van.

Nem először maradok egyedül az életben. Máskor is elhagytak már, én is elhagytam már másokat...

Ne röhögtess! Nem hagytál te el senkit, mindig elvakultan ragaszkodtál mindegyikhez, és ragacsos, arctalan, nyúlós masszává váltál, amit alig tudtak levakarni magukról, amikor egy idő után megcsalnak. Röhejes vagy ebben a gatyában, a görbe lábaiddal, amelyek olyan szőrösek, hogy ha erre jár egy vadász, akkor le talál lőni, mert azt hiszi, hogy egy elhízott vadkan került elé. Szőrös vagy és nyálkás. A nyálkás dolgok mindig simák, de te szőrösen vagy nyálkás.

Hé! Hagyj már békén egy kicsit! Szomjas vagyok, ezerfokos a hőség, és sehol egy árnyék ezen a vajdasági rónán, a végtelen egyenesen, épp csak te hiányoztál. Nézz egy kicsit körül. A napraforgók feje lóg a termés súlyától, a kukorica kicsit satnyább ebben a szárazságban, a mák viszont varázslatosan szép az út mellett. Nézd csak, azok ott gólyák! A gólyák békát esznek, a békák pedig vízben élnek. Letérek egy kicsit az útról, hogy igyak egy jót.

De hát, író úr, persze, hogy víz, hiszen a Tisza közelében futsz, a Balkán legszennyezettebb folyója mellett. Ha most jól teleiszod magad, akkor megfertőződsz tőle.

És mért fáj neked, ha meg is fertőződöm! Láthatod, hogy kilométerekre nincs senki, akitől kaphatnék egy kis vizet! Még mindig jobb egy kis fertőzés, mint a kiszáradás.

Már hogyne izgatna, drága Vojislav, hiszen a lelked vagyok, és ha megfertőzöd a tested, amely ugyan tényleg röhejes, de azzal engem, a lelked is megmérgezed. És tisztában vagy vele, hogy az egyetlen jó benned én vagyok, a lelked. Idefigyelj, inkább ülj le egy kicsit, gyújts rá, fújd ki magad, és nézz körül, hogy merre tartasz.

Te nem a lelkem vagy, hanem valami rossz szellem, amelyik belém költözött, és akitől nem tudok szabadulni. Nem segít semmiféle szelleműző, sem a pap, se senki! És tudod, hogy mi a legborzasztóbb? Az, hogy már megbékéltem a sorsommal. Én maratonfutó vagyok, Abebe Bikila, ha az én lelkem lennél, erőt öntenél belém, hogy végigfussam ezt a távot is, te meg arra próbálsz rávenni, hogy üljek le, és gyújtsak rá! Azt akarod, hogy utolérjenek?

Ugyan ki érne utol, Vojislav? Az ámokfutó csigák!

Rendben, cseszegess csak még egy kicsit. Semmire nem vagyok jó, semmire nem vagyok képes. A politikus bátyám intézett nekem kiadót, különben meg sem jelenek nyomtatásban...

Egyetlen könyvvel....

Egy jelent meg, de miattad szorulok háttérbe. Miattad hagyott el az összes nő is, akiket szerettem. Mira is...

Álljunk meg egy pillanatra, csak hogy ne távolodjunk el az igazságtól, Mira azért hagyott el, mert rájött, hogy semmi haszna nem lesz belőled, pontosabban a bátyádból. Megjátszottad a nagymenőt, jöttél a repülőkkel meg a kamionokkal... Ez a szerencsétlen pedig, egyedül a városban a maga bivalybasznádi perspektívájából azt hitte, hogy te majd kiszabadítod a pénztárgép mellől a sarki boltból, ahonnan a te lakásod is a vágyai netovábbját jelentette. A te bajod, hogy összeismertetted azzal a magyar zenésszel, mennyit mondogattam neked, hogy a zenészek jobban boldogulnak az íróknál. Mellesleg, nézd már meg magad, hogy nézel ki. Alacsony vagy, köpcös, kopasz és öregecske. A magyar meg jól néz ki, és használható útlevele van. Hé, írókám, mi ütött beléd? Miért gyorsultál annyira be? Azt akarod, hogy megüssön a guta? Nézd, mindjárt utolérsz valakit, lehet, hogy ezúttal nem te leszel az utolsó, mint a belgrádi maratonokon.

Valóban, utolérek valakit, ezért hagyj békén, hogy úgy hagyjam le őket, mint a nagymenők.

Kihúzom a derekam, letörlöm a homlokomról az izzadságot, úgy érzem magam, mint egy sámán, aki vízen fut. Messziről látszik, hogy ezek nem futók. Ahogy közelebb érek, látom, hogy egy család, megpakolva csomagokkal. A nőnek kendővel van betekerve a feje, a férfi kövér, és két baseballsapkás kisgyerek van velük, akik alig vonszolják magukat. Utolérem őket, ők meg zavartan néznek rám. „Bocsánat, messze van innen Magyarország?”, kérdezi a férfi kifogástalan angolsággal. Megállok, és megpróbálok levegőhöz jutni. „Őszintén szólva nem tudom, nem vagyok idevalósi. Viszont, ha már megálltam, van-e egy kis vized? Szomjan halok”, mondom. Az asszony turkál a táskájában, kivesz egy palackot, és felém nyújtja. És ad még valamit, ami leginkább egy müzliszeletre hasonlít. Iszom a langyos vizet, és az arckifejezésemmel jelzem, hogy hálás vagyok az ételért, amit rögtön el fogok dobni, mihelyt egy kicsit eltávolodom, de elfogadom, hogy meg ne sértsem őket. Nem vagyok bolond, hogy fölborítsam a sportos emésztésemet. „Minden jót”, mondom, és könnyedén továbbfutok. A gyerekek integetnek...

Nem hiszek a szememnek. Megittad az összes vizüket. Tudod, hogy ezek szíriai menekültek, és a jó ég tudja, hogy mennyit kell nekik még menni a határig, és még az ételt is elfogadtad tőlük.

Persze, hogy tudom, hogy menekültek, és nem ittam meg az összes vizüket. Tapasztalt futó vagyok, tudom, hogy nem ihatok túl sokat futás közben, és...

Te egy érzéketlen sóher vagy. Ahelyett, hogy segítenél nekik, taxit hívnál, vagy legalább segítenél nekik vinni a csomagjaikat, te szépen otthagytad őket, és még te papolsz arról, hogy én lennék a rossz szellemed, ami megszállt. Kiröhögöm a belem. Ezért nincs egyetlen barátod sem.

Kinek nincs barátja?! És a múlt hétvégi bulin talán nem volt tele a ház?

Ja, mindenféle léhűtővel, akik mind a politikus bátyádtól szeretnének valamit, és azt hiszik, hogy rajtad keresztül a közelébe férkőznek.

Na és a csajok? Mikor láttál utoljára ennyi jó bőrt egy helyen?

Épp ez az. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ezek hoszteszlányok voltak, akiket te rendeltél meg, hogy feszíts velük az ötvenedik születésnapodon.

Na, most már igazán békén hagyhatnál. Az idegeimre mész, tudhatnád, hogy mindig az ötödik kilométer a kritikus. Görcsöl a gyomrom, és éget az aszfalt.

És ki kényszerített rá, hogy mégis megedd, amivel megkínáltak, te nyavalyás!

Elkezdem fütyülni a Show me The Face dallamát. Amikor fütyülök vagy éneklek, akkor nem hallom a megjegyzéseit. Beérek valami faluba, úgy megbújik a fák között, hogy nem is látni a házakat. A bolt előtt söröznek a parasztok, és némán bámulnak. Csak nehogy megkergessen valami kutya, gyűlölöm a kutyákat, kinyírnám az összeset, ha tudnám. Farkastól nem származhatott semmi jó.

Na és a majomtól?

Hangosabban fütyülök. Tudom, hogy mire céloz, de az ember nem a majomtól származik, legalábbis nem minden ember. Bassza meg, rohanok át a falun, és fütyülök, teljesen hülyének érzem magam.

Na ne, szegény jó Vojislavom. Tudod, hogy miért nem lesz belőled soha író? Épp azért, mert egész életedben arra törekedtél, nehogy hülyének ess ki. Szegény, szerencsétlen jóember! Kedves kis hülyém! Beszari kis nyámnyilám! Sose aludtad át az éjszakát egy parkban a padon, összehugyozva magad, mégis írtál róla! Aztán azok a határok! Nem léptél át egyet sem... lesz, ami lesz... Betört fejjel, fájó szívvel, egy fáradt kávéházi énekesnő hangjára hangszerelve... Lassíts, az isten áldjon meg, még infarktust kapsz nekem! Vojislav barátom, a művészek nem teremtik a művészetet, hanem megélik, már a valódi művészek, az a néhány, istenáldotta tehetség, akiket olvasol, akiket hallgatsz, akiknek a filmjeit nézed, és reszketsz a sötétben... a szépségtől és a gyönyörűségtől, a hódolattól, hogy nem hazudnak neked. Lassíts, hallod? Nem sprintelsz, és nem is vagy Husein Bolt! Ne feledd, te Abebe Bikila vagy! Ne fuss tovább, fordulj meg, nézz szembe a felbőszült ebekkel, tépjék a húsodat, legyél a hősöm. Mosolyogj hamis remények nélkül a bekábítózott barátaidra, és szippants a szerből. Rohansz itt, szegény te, de hová futsz? Hová sietsz, barátocskám? A következő testedbe? Azt mondod, hogy a célod felé, de hát mi a te célod? Megírni a legjobb regényt, lehetőleg belesűrítve ebbe a rendelésre írt elbeszélésbe? Hiszen megfizettek! Írjál megint valami haszontalanságot, aztán cseszd el az idődet a fészen. Nocsak, te törött lábbal is futsz. A Chinawomen t hallgatod, miközben nem érzel semmit. Iszol, de úgy, hogy ne rúgj be, fizetett nőket dugsz, és rettegsz a tengerészektől, nehogy elkapjanak, mert fölpróbálod az angolnáikat, és elmélkedsz... és amíg te, szegény ember, elmélkedsz a világmindenségről, aközben az ujjaid közt és a lábaid közt elfolyik az életed. Lassíts, mondom, mert rajtavesztesz. Elveszejtesz engem is! Állj meg, gyújts rá, újabb menekültek jönnek, ülj le velük, és kérdezd meg őket, hogy hogy vannak. Kérdezz meg néha valakit, hogy hogy van! Az anyád a halálán van, apád régen meghalt, nézz körül, majomkirály, és hagyd abba a fütyülést... a Chinawomen zenéjét, amit egyébként sem értesz. Semmit sem értesz... A Good Times don't Carry Over szól a fülhallgatóidban... Vedd ki őket a füledből, te idióta, és hallgasd inkább a madarakat. Amott valami gólyák békákat zabálnak. A nagyváros kivetett magából, és nem tetovált számot a karodra. Próbálkozz a faluval, térj meg hozzá, fuss... oda, ahonnan jöttél. A póréhagyma virít a seggedből a reflektorfényben...

Na, most már elég! Ide azzal a Luckyval, ülj ide, erre a tönkre, és fogd be végre a szád! És te? Valóban abból a kibaszott Mlava-parti Petrovacról jöttem, beiratkoztam a Mezőgazdasági Karra, lett egy kruševaci csajom, és minden nagyszerűen ment, már harmadéves voltam, amikor megjelentél te, átkozott féreg! Kit érdekeltek a koncertek, a Bitef, a klubok és azok a te nagyvárosi fényeid? Észre se vettem őket, amíg te meg nem jelentél, és nem kezdtél el szarakodni! Idefigyelj, nézd meg, engedd át magad... és átengedtem magam, te sátán! Rászoktattál minderre, és mindennek annyi. Lassanként, szó szót követett, kép képet, egyik hangjegy jött a másik után... és most mit akarsz? Te szoktattál rá, ide juttattál... és most mit akarsz? Hogy diplomázzak a Mezőgazdasági Karon? Ne röhögtess. Mit akarsz tőlem? Nem vagyok valami nagy író, ez igaz... nem tudok muzsikálni sem, festeni sem. Író vagyok, írni mindenki tud, ez a legkönnyebb. Még a bátyám is, de szállj le róla! És akkor mi van, ha ő szerzett nekem kiadót, politikai vonalon. Most már nincs visszaút. Most már csak előre futhatok, ennyi maradt.

Elnyomom ezt az átkozott fél cigarettát. Titokban dohányzom a kávézók vécéiben, üres kerthelyiségekben. Még anyám sem tudja, hogy dohányzom. Mindenkinek azt mesélem, hogy sportolok. Na és? Žarko Paspalj is füstölt, mint a török, mégis kiváló kosarazó volt! Mindenkinek van valami gyöngéje, az enyém csak ez a dohány, függetlenül attól, hogy mi forog a fejemben ezen az átkozott lemezen. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Itt minden olyan sík és egyenes, hogy elcsúszol rajta. Nagy levegőt veszek, és folytatom, engedelmesek a lábaim. Sámán vagyok, aki vízen fut, én vagyok Abebe Bikila. Az út szélén almafák átláthatatlan sora, arra csábítanak, hogy megálljak, és leszakítsak egyet. Előttem és mögöttem sehol egy lélek. Ahhoz, hogy elérjem őket, át kell ugornom ezen a növénnyel benőtt árkon. Száraz kórók karistolnak, széthajtom őket a kezemmel, és döbbenten állok az elém táruló látvány előtt...

Ladányi István fordítása