Makropolisz 20., Kirké szigetén 8/1.

Vladislava Vojnović
Nem tiszta a mutter

< Kirké szigetén | Kalapos Éva Veronika: Mint a faágak... >

Kedves naplóm, ajajaj, micsoda liba vagyok, hogy korom dacára még mindig, mint egy kislány beszélek hozzád! Nem fogom leírni, hogy hány éves is vagyok, sem dátumot, nevet, ha rajtakapnak, ne tudjanak azonosítani. Legalábbis addig semmiképp, míg a lehetőség, amelyet saját magamnak adtam, be nem teljesedik. Azt fogom leírni, ami épp eszembe jut. A gondolataimat. Hogy nem legyek annyira egyedül. És talán ez egyszer majd valakinek segít. Feltételezem, nekem, hogy eszembe jusson, milyen is voltam. Vagy a gyermekeimnek. Ha lesznek. És ha megtartom ezt a füzetet.

A mutter tényleg nem tiszta. Komolyan gondolom, hogy nem az. Nem sértésképp, hogy retard vagy idióta volna, hanem hogy akár egy filmben, egy kicsit psycho. Na jó, nem épp, mint egy filmben, hanem mint egy másodikos gimnáziumi tankönyben. Olyan OCD-s. A pszichológia tanárnő azt mondta, hogy ez azokon ütközik ki, akiktől nem függött soha semmi, és kiskorukban soha semmiben nem hozhattak önálló döntést, ezért mindenféle hülyeségről kezdtek gondot viselni. Olyasmiről, hogy mindennek rendben kell lenni, mindent tisztán kell tartani, mindig dolgozni kell, meg kell szervezni valamit, hogy tudni kell, mit akarunk. Biztos a nagymama a hibás ezért. De a nagyi sem csak úgy magától volt ilyen, hanem már az ő szülei is balekok voltak. Hát így áll ez a mi családunkkal a dédszülői eredendő bűnig. Ugye, hogy nyomom a hittant? De ez nem hittanból tudom, én polgárira járok, ez nálunk választható. Mindezt a rajzórákról tudom, művészettörténetből.

A fater azért is hagyott el minket. Akarom mondani, a muttert. De én is itt voltam, hát engem is elhagyott. Ő azt állítja, nem, engem el akart vinni, de hogy a mutternak sikerült kiharcolnia a bíróságon, hogy hozzá kerüljek. Azt gondolhatná az ember, hogy küzdelmet folytattak értem, mert egyik jobban szeretett, mint a másik. Persze, ha tényleg szerettek volna! Ha szerettek volna, a fater nem csinálta volna mindazt, amit a mutter gyűlöl, a mutter meg nem gyűlölte volna mindazt, amit a fater tesz. Nem veszekedtek volna a fülem hallatára. Megsajnáltak volna. Az viszont tény, hogy verekedés nem volt. Nina azt meséli, hogy az övéi még mindig is bunyóznak, s olyankor ő kihívja a rendőrséget, amiért őt is megverik. Az én legjobb ex barátnőm. Valójában egy picsa. Hát… De én azt hiszem, a szüleim nem miattam nem verték egymást, hanem mert egyszerűen nem olyanok, ők kvázi finom emberek, büszkék rá, hogy nem primitívek. Úgy értve, hogy soha nem hallgatnak muskátlizenét, mindketten egyetemet végeztek, meg aztán beszariak is. Mindig rettegtek valamitől, hogy kirakják őket a lakásból, hogy kirúgják őket a munkahelyről, a betegségtől, az asztmámtól, a rossz osztályzataimtól, hogy nem találok fiút, hogy teherbe esek, hogy drogos leszek, mindentől.

Én nem tudok ennyire félni. Nem örököltem az ő kapacitásukat a félelemre. A mutter szerint semmilyen kapacitásom sem örököltem. Például, nincs kapacitásom a tanuláshoz. A munkához se. Ahhoz sem, hogy esélyt adjak magamnak. Tüdőkapacitásom sincs, mert asztmám van, és dohányzom. De arra van kapacitásom, haver, hogy egyes dolgokat megunjak. Meguntam a sulit. Nem teljesen, de szükségem lett egy kis lazításra. Nem is tudom, kiket utáltam meg jobban, a tanárokat vagy a diákokat. A gimnáziumom tanárai mind csupa gonosz ember, aki mást sem akar, mint megkeseríteni valakinek az életét és megalázni. A diákok vagy bunkók, akik gyűlölik a melegeket, falják a realytiket, pitbull terriereket tenyésztenek és Cecát hallgatnak, vagy pedig stréberek, akik senkit nem szeretnek, és azt hiszik, egy nap pénzért mindent megkaphatnak. Így pár napra kihagytam az iskolát. A zenedét is. Mi az ördögöt kezdek én a szólóénekkel, amikor a dzsessz érdekel. Amikor a dzsessz konzi mellett elhaladok, tiszta lúdbőr leszek. És a mutter lekapott a tíz körmömről. Nem normális, mennyire kiabált. Egy felnőtt nő minek visítozik és zokog fruska módjára, öcsém, hát nem történt haláleset. Pedig visítozott szó szerint. És aztán felhívta a fatert, és vele is veszekedett. Gondolom, a fater azt mondhatta neki, hogy mindenért az ő nevelési módszere okolható, az hogy haver akart lenni, és hogy engedte, mindig azt tegyem, amihez kedvem van. És tényleg sok mindent megengedett. Hogy velem ne úgy legyen, ahogy vele volt fiatalkorában, mondta. És akkor ő azt felelte a faternak, hogy ő a hibás, mert pubertáson apa nélkül kell átesnem, és hogy rossz példát nyújt nekem azzal, hogy semmit sem képes következetesen véghezvinni, és nem képes felelősséget vállalni. Erre a fater letette a telefont. Mire a mutter ismét rám förmedt. Kijelentette, amíg az ő kenyerét eszem, úgy kell mindennek lennie, ahogyan ő mondja, mert ő az én anyám, és én nem vagyok övé. És hogy kiskorú vagyok, és hogy a törvény előtt is ő felelős értem. És én meg csak ültem szobám sötétjében, és áthallatszott az ő szobájából a tévé. Arról beszéltek, hogy ezek a szíriai menekültek eldobják útlevelüket és gyalogolnak 2.500 kilométert, és soha többé nem tudhatja senki, kik ők. Átvágnak a sivatagon, most épp a mi országunkon át haladnak Magyarország meg Horvátország irányában Németországig felé. A magyarok és a horvátok lezárják előttük a határt, kerítést emelnek, de ők azon is átjutnak. Nekem is eszembe jutott, hogy eldobom az útlevelemet, illetve hogy magamhoz sem veszem, és elmegyek én is Magyarországra. Egyszerűen csak csatlakozom ezekhez a menekültekhez, akik között van fekete, szőke, meg amilyen én is vagyok, barna hajú. Itt vagyok, most saját szememmel is megnézem őket, tele van velük az autóbusz. Egyesek közülük rémesen néznek ki, mások teljesen rendben vannak. Ezeknek a csajoknak itt mögöttem mintha csak heccből lenne kendő a fejükön. Én is felkötettem egyet. Ha a mutter nem veszi el a mobilomat, most csinálnék egy szelfit. Vagyis mégsem, mert a Face-en mindjárt a nyomomra akadnának, nem vagyok hülye. Igaz, még nem is keresnek.

Igen, kedves naplóm, szépen leléptem a muttertől, aki csak visítozik és a fatertól, aki meg lerakja a kagylót. Mintha nem is a saját életem volna. Hát, előbb még nem voltam biztos benne, hogy ezt tényleg meg is fogom tenni, de amint távolodni kezdtem az otthonomtól, egyre valóságosabbnak tetszett. Utazom Magyarországra. Gondolom, jobb ha Magyarországra megyek, mert a horvátok felismernének, ha megszólalnék. Ezt mondtam Ukinak is, amikor kikísért a pályaudvarra. Ő az ex fiúm. Nem járunk már, de azért hozott zsozsót a buszra, a szendvicsre, meg a drótvágóra, amelyre majd a kerítésnél szükség lehet. És még valamit hozott, de ez röhejes, nem árulom el. Másnak egy szót sem szóltam, nincs is nagyon barátnőm, a nagyszülők meg nem szeretnek bennünket, mármint a muttert meg engem.

Kedves naplóm, ez tényleg olyan, mint egy filmben. Egész nap ezekkel az emberekkel lapulok a mezőn, a kerítés közelében. Egy kicsit olyanok, mint a mi cigányaink, de egy kicsit másmilyenek is. Fogalmam sincs, hogy milyenek, de azt gondolom, nem jövök be nekik. Gondolom, azt várjuk, hogy leszálljon az éj, és hogy egy lyukon átbújjunk. A drótvágóra nem lesz szükségem. Az a negyedik dolog, amit Uki hozott, és amiről nem árultam el, hogy mi, arra lehet, hogy szükségem lesz. Észrevettem, hogy három fickó hogyan bámul, biztosan mániákusok. Egy asszony inni adott meg valamiféle rágcsálnivalót. Megvetéssel néz rám, én meg süketnémának tettetem magam. A túlsó oldalon Magyarország. Jártam egyszer ott iskolánk rajzszakkörével, és azzal a tanárral, aki a suliban az egyedüli jó fej. Egy magyar iskola falára festettünk, én a budai Citadellát. Meg mutterommal is jártam egy Kiskun-valami nevű helyen, amikor magyar állampolgárságot akart nekünk szerezni. Mindegyik nagyapja és nagyanyja a Magyar Királyságban született, és a magyarok azt mondták, hogy aki ezt okmányokkal tudja bizonyítani, és ismeri alapfokon a magyar nyelvet, az megkaphatja a magyar állampolgárságot. A mutter azt mondta, ez jó lesz majd nekem, ezzel az állampolgársággal egy napon majd Európa valamelyik egyetemén tanulhatok, és hónapokon át akár egy eszement tanulta a magyart. Ahelyett, hogy valakit szépen lefizetett volna, ahogyan azt minden normális ember teszi. Ehelyett a bolondja bevágott háromszáz kérdést és a válaszokat, hogy ki kicsoda, és hogy a nagyapja Pesten végzett jogot, hogy ki ő és ki vagyok én, és hogy inkább esküt tesz Magyarországnak, minthogy nyilatkozatot tegyen, miegymást. Én csak annyit tanultam meg magyarul, hogy gitarozom és inekelek, és hogy gimnáziumba járok. És akkor elmentünk Magyarországra és benyújtottuk a dokumentumokat abban a Kiskun-valamiben, de ez is pénzbe került, mert le kellett fordíttatni mindet magyar nyelvre, és a hivatalnoknő azt mondta, úgy ítéli meg, tudunk magyarul. Főként azután, hogy csevegve elmeséltem, hogy van egy-kete-harom (ezeket a számokat, folyton az elejétől kell elsorolnom) mocskánk, kete szirke és egy fekete-feher. Az muttert később a szabadkai konzulátusra is elhívták, hogy ott is felmérjék a nyelvtudását, s megállapítsák: passzív. Ennél lényegesebb volt az, hogy ő nem magyar, bár főz magyaros ételeket, és szereti a magyar zenét, építészetet. És nem kaptunk magyar útlevelet. De ha kaptunk volna is, mostanra el kellett volna dobnom. Már nem látok semmit, besötétedett. A tömeg elindult. Megyek. Isten veled, Szerbia, és veletek, idióták, akik nem szerettetek! Remélem, a magyarok lőni azért nem fognak! Nem mert félnék, én nem szeretek félni, bár a pszichológia tanárnő szerint a félelem nem egyértelműen rossz dolog. Csak akkor rossz, ha nem tudod, mitől félsz. Ha tudod, akkor csak arra szolgál, hogy vigyázzon rád veszélyes helyzetekben. Most egy kicsit félek, és valójában nem tudom, mitől. Hopp! Ezek futni kezdtek. Gyerünk, naplóm, kicsi vagy még, menj aludni a hátizsákba! Később találkozunk.

Beszédes István fordítása