Makropolisz 22., Kirké szigetén 10/1.

Vule Žurić
Tarzan és a sógornők

< Kirké szigetén | Kollár Árpád: >

Á-ááááááááááááááá-áááááááááááá! (Tarzan)

Tarzan nemhogy Tarzanra, de még csak egy hentesre sem hasonlított. A sötétség és az első hajnali fénysugár fröccséből bukkant elő, miután az udvar kiskapuja inkább megnyikordult, semmint feljajdult volna.

Teste részese volt a múló idő cirkuszának és annak a térnek a elfoglalásában, amelyben gumicsizmája gázolt, s amelyből minden lépéssel egyre nyilvánvalóbban, világosabban és titokzatosabban türemkedett elő, míg a valóság – a hidegtől reszketve – végleg elrendeződött látókörünk legtávolabbi zugaiban is. Mind itt voltunk a halál öreganyján kívül. Mintha alhatnékja volna, a disznó is hallgatott. Közöttünk egyedüli pőreként sem szégyenkezett, s nem félt. Orrlyukaiból pára tört elő, a sparhelton pedig szinte már felforrt a nagy vájdling víz. Tarzan nadrágszára alól kivirított a csíkos pizsamanadrág, a piros vájdlingon pedig együgyű fehér pöttyök díszelegtek. Egyedül e két dolog képezte a reggel díszeit, mert a kés a lehető legközönségesebb volt, Tarzan viszont túl alacsony ahhoz, hogy Tarzan lehessen, minket pedig még mindig fűtött a düh a disznó mielőbbi elhalálozását elősegítő korai felkelés miatt. Mintha Tarzan nem szúrhatta volna le nyolckor vagy éppen kilenckor?! De ha élt a dzsungelben,ha annak törvényeit tisztelte, akkor mindennek mégis volt valami értelme. A disznó mindenképp kimúlik, mi pedig délután alhatunk, miközben Tarzan a novemberi ünnepnap csendjében a mindannyiunk számára jól ismert rikoltozását fogja hallatni, ami a disznó visításától jelentősen eltér, az állatétól, amely éppen haldokolni kezdett, és ez semmiképpen sem jelentette azt, hogy létezni ezáltal automatikusan megszűnt. A halál ezért olyan súlyos és kellemetlen. Mivel a meghalás egyszerre cselekvést és állapot jelent, amikor pedig néhány ember hajnalok hajnalán azért jön össze az udvarban, hogy megöljön egy magányos, tehetetlen, kövér disznót, akkor a halál képlete az átmetszett torkából kicsorgó vér mennyiségének meg a test rángatózási idejének arányával számítandó ki, amikor is a tekintet mentesül minden egyéb értelemtől, az emberi – legkevesebb a következő tavaszig való – fennmaradás eszméjének kivételével. Bizonyára Tarzan is ezért tűzte a disznóölést ilyen korai időpontra, hiszen most a disznó nem a véget, hanem a valódi léte kezdetét éli meg. A disznó csak halálával válik valami vé. Létezése csak akkor kap értelmet, miután – az emberéhez hasonlónak mondott – szíve megszűnik dobogni, torkából a vér kicsurog a lábosba, amibe rögtön sót is kell szórni és azonnal kevergetni, miközben a jószág még hörögve abban reménykedik, hogy a következő pillanatban máris érkezik egy legerősebb valaki és mindannyiunkat szétzavar, beleértve Tarzant is, aki már Moraváját szívta és jóféle pálinkát iszogatott, meg valamit dünnyögött a feleségéről és sógornőiről, akik – amennyire a véreshurkába való vér keverése közben értettem – mindenáron szét akarták szakítani ezt a házasságot. „De minden ...azt sugallja, marasztaljam itt, ejtsem rabul az asszonyt”, mondta, mielőtt még egyet ittunk volna, miközben a disznótest teljessége utolsó perceit számlálta.

Először megperzselik a szőrét, majd fejjel lefelé lelógatják, felhasítják, kibelezik, levágják a fejét, lábait, hússá, töpörtyűvé, kolbásszá, hurkává és szalonnává változtatják.

Tarzan az élősúly kilogrammjáért fizettetett.

Euróban.

Bazeg! – mondta, és szakadt kockás pulóverének ujjával láthatatlan taknyot törölt le. – Hogyan számítod ki különben, mennyit ér valaki halála.

Tehát nem kérdést tett fel, még szónokit sem, nem kért elnézést, nem mentegetőzött, hanem kinyilatkoztatott, olymód, ahogyan a húst is trancsírozza.

A disznó már javában vette fel a kívánt formákat, a nap mély árnyékot vetett mögöttünk, Tarzan pedig végre asztalhoz ült, új cigarettára gyújtott, mélyet szippantott, és elkezdett mesélni a feleségéről meg az ő nővéreiről.

Sinkovits Péter fordítása