Oswald Spengler szerint a sors és az okozatiság ugyanolyan viszonyban van, mint az idő és a tér. Egyszóval: ahogyan "az okozatiságnak semmi köze az időhöz", úgy "a tér is ellentmond az időnek, még ha az idő, mint valami, ami annál mélyebb és alapvetőbb, meg is előzi a teret". Igen, a sorsszerűség és a kauzalitás uralja a világot, minden létezőt meghatároz, még az irodalmat is, bármennyire is ficánkoljon és feszengjen az ezredhatáron járva. Borges szerint, az idő puszta szemfényvesztés, Schopenhauer szerint a világ önmaga képzete, Hume pedig tagadja azon abszolút tér létét, amelyben minden dolognak megvan a maga helye. A költő, mint általában, ma is a tér és az idő megtévesztettje: ha a befogadó természet továbbra is messze van a végtelentől, elveszíti a holt: ha a múlt és a jelen végtelen, elvéti a mikor-t is.
A hiányzó sors
Egyszerre ironikusan és objektíven, önmaga megszűntetésének görcsös törekvésében, Istentől elhagyatva, egyéniségétől megfosztva és a viszonylagosság függőhelyzetében, inkább a szöveghez és nem a világhoz tartozván, a mai szerzőben alig tudatosul az ezredforduló. Tulajdonképpen, semmi köze hozzá! Aki csak alkot, önmagának alkot. S ez történik léte tanúival is. Mindenek előtt a legfőbbel: az istennel, fűzi hozzá kortársunk, az istengyilkos Nietzsche. Ezzel szemben az antik világ még minden elemével a jelenkorra összpontosít: akkor még óra sem volt. Minden napot, minden percet megragadtak. Nem tekintettek a jövőbe az időperspektíva mentén. Platón arról beszélt, ami éppen az eszébe jutott - saját tanainak fejlődéséről mit sem tudott.
A világban tapasztalható egyetemes pusztulást azonban figyelembe kell venni. A század, az ezred végén az író - minden korábbinál érzékelhetőbben - a szöveg mögé rejtőzik. Derrida ezt így mondaná: a szövegen kívül semmi sincsen. A mostani történések, többek között a politika terén is, inkább a videó-játékokra és nem a valóságra emlékeztetnek. A fikció végképp bekebelezte volna a valóságot?! Valaki rémálma, a mikrokozmosz, átáramlott volna a makrokozmoszba, s ez okozta a káoszt. Erről Baudrillard egyebek között azt vallja: "a lejátszódó események valójában nem is események. A színpad üres és sivár. Minden járat üresjárat, minden működik, de létre nem jön semmi. A történések vagy szimuláltak, vagy pedig eleve elmaradnak." Mire várunk, amikor már semmit sem várunk - veti fel a kérdést Virilio. Kivárjuk a mit sem hozó huszonegyedik századot is. Az isten keresése tovább folytatódik, s ugyanúgy a szabadságé is - teljesen meghatározatlan fogalmak. A sorsnak nyoma veszett, s ez mostmár így lesz. Még mindig nem érkezett el a metafizika vége. Még itt sem. Még most sem. Soha több metafizika, mint mikor az ember semmire sem gondol - véli Pessoa.
Emlékezetét vesztett idő
Emlékezetvesztett és jövőkép nélküli időben, a történelem fantomképének bűvöletében élünk, a katasztrófákat megszoktuk, tartózkodunk minden idealizmustól. Az író a "középpont nélküli" világban (Derrida) és a szó intertextualitásában magára maradva botorkál. Mert minden szöveg palimpszesztus és megtöltik az ún. vendégszövegekből való idézetek. Az irodalom irodalommal táplálkozik - bizonygatja Hermann Mayer. Meg valósággal is, persze - legalább is annak maradékával. A szöveg az, ami (összehasonlításképp: vagyok, aki vagyok). Az irodalom és az isten is időn kívüli. Az író azonban nem. Az idő terhét cipelve és megélve a tér kihaltságát, gyakorta védtelen a szabálytalan emlékezettel és vágyakozással szemben, többnyire a nyugtalan jelenre összpontosít (Bertrand Russel szerint a jelen meghatározatlan, a jövő csak, mint a jelenben gyökerező várakozás testesül meg, míg a múlt csupán jelen idejű emlékezés), amikor bezárkózik a szövegbe, annak szerepébe és leképezéseibe, amelyek a valóság és a világ képzeténél és leképezésénél kétségen kívül hitelesebbek. Azért rettenetes a mi sorsunk, mert nincs is ilyen; hiszen a valótlan világban zajlik. És az idő? Belőle vagyunk. S az - Borges vélekedése szerint - láng, ami a húst égeti meg, lévén anyaga maga az ember.
Fordította: B. I.