Tikkasztó júliusi késődélután volt, egy a Belgrádra pörölyként lesújtó tikkasztó júliusi napok kibírhatatlan sorában. Délután, amelyet elsötétített szobában, ágyon fekve, nyitott szemmel, időnként elszunnyadozva, rövid zavaros álmokban töltött a férfi. Természetesen enyhe görcsben, amely ötvenedik születésnapja közeledtére figyelmeztette, és természetes volt az is, hogy időnként mély lélegzetet vett, hogy oxigénhez jusson a forró levegőből. Úgyszintén magától érthetődött, így volt ez Belgrád sok régi júliusi délutánján is, hogy az éjjeliszekrényből poharat vett elő, s hogy a viszonylag hűs italból hosszút kortyolt. Mindez tehát közönséges és örökkévaló is lehetett volna, jól ismert és bizonyos, olyannyira, mint az, hogy másnap reggel majd kenyeret, tejet meg újságot vásárol. Akkor azonban hosszú női kiáltásra, valójában sikoltásra lett figyelmes, s a sikoly a sikoltó által átélt borzalomról árulkodott. Amikor ismét felhangzott, egy elnyújtott jaaaaj, jaaaaj, Márkó!, érdeklődéssel, félelemmel a szívében figyelte, s a kiáltás ezúttal hangosabban és artikuláltabban ismétlődött meg: jaaaaaj, Márkó!; és a hang maga volt a megtestesült rémület. Ez a kiáltás, gondolta, csak egy mély testüregben képződhetett, ez a bizonyos szörnyülködő és hitetlenkedő: jaaaaaj, jaaaaaj!
Fogalma sem volt, mihez kezdjen, mint ahogy azt sem tudta, ki lehet ez az asszony. Egy volt csak bizonyos, hogy itt valahol, a közelben jajveszékel, feltehetőleg az utca túloldalán álló ötemeletes épületben, így hát mozdulatlanul és elgémberedett tagokkal ült a néma csendben, s arra várt, hogy a kiáltás megismétlődjön, s felfedje az ismeretlen tragikus esemény mibenlétét.
És a kiáltás hamarosan megismétlődött, ezúttal szinte nem is emberi hangon, valamilyen mély, végzetes kétségnek adva hangot: jaaaaaj, jaaaaaj, hogy tehettél ilyet, jajveszékelt az asszony a hangképzés kényes határára érkezve, eléggé hangosan és eléggé vadul ahhoz, hogy hitelesnek, s több mint meggyőzőnek hasson. Majd megismételte ismét elkeseredése iménti szólamát: jaaaaaj, jaaaaaj, hogyan tehetted ezt, és még két ízben belekiáltott ebbe a kínos csöndbe merülő júliusi késődélutánba.
Ezután egy egész jajsorozat hangzott el: jaaaaaj, jaaaaaj, és ismétlődött folyton, már maga előtt látta a fekete, összekarcolt gramofonlemezt, azonos erősséggel hangzott, visszafojtottan és hitetlenkedőn, hogy csak a többtucatszori ismétlés után váltson szöveget: Márkó, te gyalázatos.
A férfi ekkor felkelt és gatyában, izzadtan és felzaklatva az előszobába ment, amelynek a hátsó falán található ablakocska a hátsó udvarra engedett kitekintést. Tudta mihelyt az ablakkerethez hajolt, hogy amit tesz, teljesen hiábavaló - az udvarnak nem e részéből érkezett a hang. Megtekintette a hárslombot, észre vette, hogy a levelek már kissé megsárgultak és széleik megégtek, s látott egy feketébe öltözött öregasszonyt is, amint az övéhez hasonlatos kíváncsisággal, csak épp a szembenlévő épületből bámul az ellenkező irányban, arra, amelyet ő innen nem láthatott. Becsukta az ablakot és kimért léptekkel tért vissza az elsötétített szobába.
Azt remélte, hogy a tragikus eseménytől megrendült asszony majd beletörődik sorsába, elcsendesedik, eltűnik, és lehet, csupán annyi történt, hogy telefonon értesítették, közölte valaki vele fivére vagy apja halálhírét, vagy ki tudja, a gyermekéét, avagy a szeretőjéét. Ám akkor a jajszó minden eddigit meghaladó rémülettel csattant fel - jaaaaaj nekem, jaaaaaj nekem, Márkóm! - zokogta, és a férfi, aki a forró ágyon feküdt, behunyta szemét, s tudta, hogy a kiáltásnak folytatása lesz, ahogyan az óraketyegés vagy a rossz csap csöpögése is végtelen. Már semmi sem lephette meg, az asszony hangja az előzőnél borzalmasabban hordozta a jajgatást, összekevert kételyt és teljes kétségbeesést, mindezt az elveszített férfi miatt: Márkóóóóó, Márkóóóóó - ismételgette. Úgy tetszett a férfinak, hogy a rikoltások között egy másik, egy higgadtabb, bölcsebb, visszafogottabb hang csitítgatja a jajveszékelő asszonyt, aki nyilván felháborodva a lehetetlen kérésen, gondolta a férfi, továbbra is ismételgeti jaaaaajait és a hogy tehetted-ek valamint jaaaaaj nekemek sorát.
Mindez túl soká tartott ahhoz, hogy nyugodtan feküdhessen a heverőn, így a férfi felkelt és a szoba ablakához lépve meghúzta a sötétzöld sötétítőfüggöny madzagát, amely a tekerőrugó zajától kísérve villámgyorsan feltekerte a szövetet a rúdra, ezután a műanyag rolettát is elfordította egy durvább zsinórt meghúzva, s ezt követően a szobát elöntötte a júliusi verőfény, mint fürdőzőt csap arcon a váratlan hullám. Ezután az ablakot is kitárta, s a nyíláson kihajolva tekintetével beportyázta a kis udvar túlsó feléről nyíló ablaknyílásokat. Az asszony kiáltozása innen felettébb titokzatosnak tetszett, csengővé vált valami módon, emberiebbé, ha ezt lehet mondani, s a férfi lakótársaira lett figyelmes, akik mint ő, pásztáztak tekintetükkel, kíváncsian, mint ő maga is. Ezek általában asszonyarcok voltak, egy-egy ablakban esetenként kettő is, s az ő tekintetük a férfit is rávezette arra, hogy a helyes irányba nézzen, s így a rombusz alakú szűk ablakkivágásból néhány zaklatott szerzetre lett figyelmes. Egyesek kapkodva hadonásztak, megjelentek és eltűntek, s kis tárgyakat tartottak kezükben (poharat, újságot, legyezőt), egy alak pedig egy ormótlan fotel fölé magasodott, és valakihez beszélt, aki ebben a benne ült, emberi szem számára teljesen láthatatlanul. A férfi természetesen azt gondolhatta, hogy a sors sújtotta hölgy ül abban a párnás karosszékben, lehet, hogy ott érte a rossz hír, s az őt sikertelen csittítgató férfiember, akinek hangját most mintha mégis hallaná, lehet hogy azonos azzal a sötét arcú alakkal, aki hátratett kézzel a párnaszék fölé emelkedik.
Akkor egy ablak, majd egy másik is bezárult. A többi kitartóan nyitva maradt, s a kidugott fejek megrögzötten meredeztek, elképedve, hogy valami ilyesmi az ő szomszédságukban esik meg, így hát ő is épp visszahúzta fejét, amikor a nő szörnyű jajszava megismétlődött: Márkóm! Márkóóóm!
Igen, ez az az asszony volt, a fotelben ülő, akinek arcvonásait nem láthatta - sejteni vélte, amint torzója görcsbe rándul és arcát roppant ütemben tenyerével ütlegeli. Most már becsukhatta az ablakot és visszatérhetett a heverőre.
Kész volt rekonstruálni, kitalálni a történteket, de a forró júliusi délután nem serkentette erre való kedvét. Feküdt nyugodtan, moccanatlan, gondtalan a heverőn.
A nő kiáltozása természetesen még többször megismétlődött, igaz, egyre ritkábban, hogy egyszerre, egy iszonyatos sóhajt követően, amely eddigi üvöltéseinél is inkább állatibbnak tetszett, a jajveszékelés leálljon, és végképp abbamaradjon.
A csönd elhatalmasodott ismét, némának és keménynek tetszett, mint a föld, teljesen meggyőzőnek hatott, mintha a jajszó, a kétségbeesés erődítette volna. Számított rá, hogy a hang ismét megszólal majd, és mint valami penge, belehasít a délutánba, úgy érezte, az asszony akkor cselekedne etikusan, ha most folytatná, amit elkezdett, de a sugallatnak nem volt foganatja. Porként hullott a csönd a tárgyakra, bevonta azokat, és a férfi azt érezte, eszméletét veszti, majd lassan álomba merül.
Egy óra múlva egy nő nyitotta ki a férfi lakásának ajtaját, lábujjhegyen ment át az előszobán és az elsötétített szobába lépve azonnal megérezte, hogy valami nincsen rendben. Felkapcsolva a villanyt elszörnyedve pillantott a heverőre, amelyen a férfi és vele kiáltása feküdt, az üvöltés épp belehasított a júliusi alkony csöndjébe.
Fordította: Beszédes István