JUKIO MISIMO (1925-1970) a XX. század legismertebb japán írója. A japán írók közül a mai napig az ő műveit fordították a világon a legtöbb nyelvre, és könyvei külföldön milliós példányszámban jelentek meg és találtak olvasóra. A Japánok évekig őt jelölték az irodalmi Nóbel díjra.
Jukio Misimo kontraverz és egy komplex egyéniség, hiszen ő az egyetlen Japán író, aki harakirivel vetett véget életének.
Hogyha ma, a világ bármelyik országában megkérünk valakit, hogy soroljon fel három Japán írót, szinte biztos, hogy a három között ott lesz Jukio Misimo neve. Jukio Misimo irodalmi opusza: negyven regény, tizennyolc dráma, húsz kötetnyi elbeszélés és rövidebb történet, kisregény, valamint legalább ugyanennyi esszé. A Japán Tudományos Akadémia, évekig méltán jelölte az Irodalmi Nobel díjra. Ennek a nagyon gazdag irodalmi termésnek a szerzője negyvenhatodik életévében önkezével vetett véget végtelenül izgalmas és gazdag életének. Ennyi év alatt, ami egy író számára igen rövid idő, Jukio Misimo világhírnévre tett szert.
Jukio Misimo a felkelő nap országában évtizedekig a legnépszerűbb író. Annak a Japánnak az irodalmi népszerűségét élvezi, amelyiknek több ezeréves irodalma van, amelyben ma több ezer embernek van joga viselni ezt a magas kultúrális kitüntető címet, hogy író. Japánban ez a szó, hogy író - tekintélyt és rangot is jelent. Műveit milliós példányszámban adják ki és több milliónyian olvassák. Több kiadóház küldönce minden reggel ott várakozott Misimo házának előterében, hogy vihesse az igen termékeny író újabb és legújabb kéziratát a lapnak, folyóiratnak, a könyvkiadónak. A napilapok hasábjain megjelenő cikkei, esszéi, kommentárjai mindig a legolvasottabb írások közé voltak sorolhatók.
Jukio Misimo legismertebb és vitathatatlanul legjobb irodalmi alkotása a Patriotizmus című novellája, amelynek a megfilmesített változatában, a szerző a rajongásig lelkes olvasótáborának, ez alkalommal bemutatkozik mint filmrendező és mint kiváló filmszínész. El kell mondani, hogy ez a végtelenül színes, izgalmas, és gazdag életű író szimfonikus zenekart is vezényelt, pilótája volt a Fantom repülőknek és sikeres a tradicionális Japán harcművészetekben is, különösen a kendóban. Magánhadserege van, amelynek harci felszerelését ő maga biztosítja, s nem más, hanem ő készíti fel és vezényli magánhadseregét. Mérhetetlenül szomjúhozza az életet, egyénisége a maga idejében meghatározó szerepet játszott a hazájában. Jukio Misimo életrajzírói szerint, ezt az embert soha sem magyarázták meg, de nem is értették meg soha.
Tulajdonképpen KIMITAKE HIRAOKONAK hívják, csak később vette fel JUKIO MISIMO írói álnevet. Nagyon gondos, minden részletre aprólékosan odafigyelő nevelésben részesül. A Gakusjui iskolát fejezi be, melyet kizárólag a Japán elit és kiválóságok gyermekei számára működtetnek. Ezt a kiváló és magas oktatási szintű iskolát csakis a császári család valamint az új arisztokrácia gyermekei látogathatták, és vértezhették fel benne magukat tudással. Az író tanulmányaira a Tókiói Császári Egyetemen szerzett oklevél teszi fel a koronát. A legmagasabb rangú elitnek fenntartott iskolákban, számára az teszi lehetővé a tanulást, hogy nagyanyjának, Nacunak, a dédapja még magasrangú feudális úr volt. Tudni kell, hogy Japánban a feudalizmust csak 1868-ban számolták fel. A szigorú erkölcsi és nevelési elveket valló nagyanyja, még csecsemő korában magához vette Kimitaket és spártai nevelési módszerrel készítette fel az ifjút, az elkövetkező tanulmányaira, és a további életre. Kimitake a nagyanyjának köszönheti, hogy még zsenge gyermekkorában szerelmes lett a Kabukiba, a tradicionális Japán színjátszásba, ahol még ma is férfiak játszák a női szerepeket. Az író későbbi díszes irodalmi stílusát, még fiatal korában a Japán és kínai klasszikusok olvasásával alapozta meg.
A mindig beteges, lelkileg nagyon is labilis nagyanyja mellett eltöltött évek, meghatározóak voltak az író egész életére. A nagyanyja úgy nevelte Kimitaket, hogy őt eltávolította az anyjától, az anyját pedig terrorizálta. A nagyanyja ilyen nevelési módszereivel egy olyan gyermeket, ifjút, majd embert teremtett, aki ezután minden érzelmét, mindenki előtt egy átláthatatlan maszk mögé rejtette. Az ilyen gyermekkor, majd ifjúkor és a szigorú spártai nevelés lett az író felnőttkori másságának az alapja. Annak ellenére, hogy Jukio Misimo nős és két gyermek apja, a saját neméhez, a férfiakhoz való vonzódása elkísérte az élete végéig.
Azon kevesek akik az írót életében jól ismerték, határozottan állítják, hogy ennek a zseninek, az önpusztításának, igazi okát abban kell keresni, hogy egész életében mindig gyanakvással fogadta irodalmi munkásságának átütő hatalmas sikerét és mindig gyanakodott az írásainak minőségében. A szándéka az volt, ha majd egyszer úgy érzi, hogy irodalmi alkotásai iránt csappan az olvasók érdeklődése, akkor majd a nagy nyilvánosság előtt elkövetett látványos harakirivel, örök helyet biztosít magának az irodalom fennkölt világában.
A mű tovább él. Jukio Misimo három évtizeddel ezelőtt elkövetett harakirije utána művei iránt az érdeklődés egy időben úgy látszott, hogy mélypontra süllyedt, de ma az érdeklődés iránta nagyon is felfelé ível. Az is biztos tény, hogy a jövő nemzedékre nem marad rá az egész életmű. Az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy nagyon termékeny író volt, s ebben kritikusai és barátai is egyetértenek, de abban is, hogy gyakran népszerűségét és kivívott tekintélyét kihasználva, sokszor gyenge, néha igen gyenge szövegeket is közlésre adott.
Az most már vitathatatlan tény, hogy igen gazdag írói opuszából a regényei: az Arany pavilon, a Bankett után, a Tengerész, ki hűtlen lett a tengerhez és a Rokumeika című drámája, valamint a Patriotizmus című műve a Japán és a világirodalom féltett és őrzött kincsei lesznek örökre.
Az irodalombarátokon és tisztelőkön kívül Jukio Misimoról leggyakrabban az extrém Japán baloldaliak emlékeznek meg, akik minden év november 25-én, ugyanis 1970-ben ezen a napon követtet el harakirit, nagy színpompás és parádés felvonulással emlékeznek az íróra. Tudjuk, hogy az ő jobboldalisága is csak egy maszk volt a sok közül, amely maszkoknak az volt a feladata, hogy a világ elől jól eltakarja az író nagyon is érzékeny, sérülékeny komplex lelkét.
Látványos harakiri Tokióban.
1970. november 25-én, Jukio Misimo a Pajzs társasága nevű magánhadserege, néhány leghűségesebb kadétjával, meglátogatta a Japán Véderő (akkor így hívták a Japán hadsereget) parancsnokát. Az olyan látogatást tevő személyiség kadetjei, aki gyakran maga vezeti a katonai kiképző gyakorlatokat is, minden gyanakvást kizáróan azonnal bebocsájtást nyer a katonai parancsnokhoz. Amikor a parancsnoki kabinet ajtaja becsukódott, a kadettek azonnal rávetették magukat a katonai parancsnokra és azt, ott, azonnal megkötözték. A tokiói Icigana kerületben lévő parancsnoki épület erkélyéről Misimo követelte, hogy az épület udvarában azonnal sorakozzanak fel a 32. ezred katonái. Ezután kiment az erkélyre és a felsorakozott katonákat felszólította, hogy: "vele együtt lázadjonak fel és döntsék mag a háború utáni demokratikus rendszert, amely rendszer elvette Japán hadseregét és elvette Japán lelkét!"
A fenti szózatot a katonákkal együtt hallgatták a tájékoztatási eszközök legismertebb újságírói, a tévések és fotóriporterek pedig kapkodva siettek megörökíteni a nem mindennapos eseményt. Egyes újságírókat az állam ellen készülő puccs híre hozta a helyszínre, na és az, hogy a zendülést nem más mint a kor legismertebb írója kezdeményezi. Más újságírók már az előző napon kézhez kapták az író levelét, amelyben felszólítja őket, hogy személyesen hallgassák meg a beszédét. Misimo még azt is mondta a katonáknak, hogy: "Teno Hirohito Japán Császárnak vissza kell adni Isteni eredetét, hogy a Császár az Isten egyenes leszármazottja, mert a Császárt 1945-ben megfosztották minden előjogától és kiváltságától, a szégyenletes megszállása után mindezt elvesztette. Az országot attól is megfosztották, hogy igazi saját Japán hadserege legyen, csak azért, hogy Japán soha többé ne tudjon háborúzni és ne szállhasson meg többé egy másik országot." Az író ezután beszédében kitért arra is, hogy meg kell őrizni a Japán hitet, amelyre most ránehezedik a fogyasztó társadalom minden béklyója, minden súlya.
A katonák kinevették Jukio Misimot. Az erkély előtt felsorakozott katonák röhögtek azon, amit az épület felett elhúzó helikopterek zajától, az író beszédéből sikerült meghallaniuk. A szónok a Pajzs Társasága egyenruháját viselte magán, fején a harcosok tradicionális fehér szalagjával. Ekkor elhatározta, hogy újból bemegy a parancsnok irodájába. Míg ment az iroda felé, elkezdte kigombolni az egyenruha zubbonyát és ezt mondta: "azt hiszem, hogy a katonák nem hallottak." Két legkedvesebb kadetje Morito és Csibi Koga, a kis Koga szorosan mellette álltak. Mindegyikük derekára fel volt kötve a tagana, a jellegzetes szamuráj kard és övükben volt a kavazasi a rövidebb kard, melyekkel Misimo már korábban felfegyverezte őket. Japánban tűzfegyvere csak az állami hadseregnek és a rendőrségnek lehet. Ekkor hozzájuk csatlakozott Furu Koga, az idősebb Koga is., ő volt a a kadettek közül a legfelkészültebb, legbátrabb és legvakmerőbb. Mindennek szemtanúja a megkötözött parancsnok, akinek a száján is széles kötés van.
Misimo amikor végig kigombolta az egyenruha zubbonyát, ősi Japán szokás szerint, arccal az erkély felé fordult, mindannyian jól hallották a katonák moraját és felkiáltásait, na és az épült felett köröző helikopterek berregő zaját. Ekkor az író falfehér arccal, kétkézre fogta a kavazasit, a rövidebb szamuráj kardot, s mint egy borotvával élesen belevágott a saját hasának bal felébe, majd a már hasában lévő acél pengét lassan balfelé húzta. Előtte a földön ott volt egy ív különleges rizspapír és a kalligrafikus írásra használt finom ecset. Jukio Misimonak ugyanis az volt a terve, hogy önvérével a papírra ír csak egyetlen szót: KARD.
A letarolt fej.
Hirtelen olyan erős fájdalom nyilallt Misimoba, hogy attól azonnal arccal a földre előrebukott. Ekkor Morito kadett, akiről mindenki úgy tudta, hogy az író szeretője, hirtelen mozdulattal a levegőbe lendítette a saját kardját és azzal lesújtott az író nyakára, de az erőtlen lendülettől a lesújtó kard a nyakszirtről oldalra kirepült. Az erőtlen csapás nem végzett az íróval, csak növelte a fájdalmát. Furu Koga oldalt állva türelmetlenül szemlélte az esemény, és odakiáltott Moritonak: "Újra!" Majd ezután mindjárt a szétterpesztett lábbal ott álló Koga, kitépte Morito kezéből a kardot és minden erejét összeszedve, erőteljesen lesújtott vele Jukio Misimo nyakára. Az éles acélpenge egyetlen suhintásától az író feje elvált a testtől, s végiggurult a szoba padlóján.
Ezt látva, Morito kadett összeszedte minden erejét, a kavazasit a kezébe vette, majd térdreereszkedett, és teljes erővel a saját hasába döfte, míg a biztos kezű Koga egy következő hatalmas suhintással kadet barátját megfosztotta a fejétől.lefejezte Moritot is.
A helyiségben lévő kadettek mély főhajtással tisztelegtek.és.sírni kezdtek. A parancsnok pedig, akit ekkora már kiszabadítottak a kötelékeiből, arra biztatta a szobában lévő kadetteket, hogy csak sírják ki magukat. Később a kadettek a parancsnokot átadták az irodába beözönlő katonáknak.
Azusa, az író apja, a fia haláláról a rádióból értesült. Joko, a felesége, taxival éppen hazafelé tartott, amikor a rádió bemondta, hogy Jukio Misimo. harakirit követett el. Sizue, a lelkileg amúgy is meggyötört és megalázott édesanya, a szomorú hírt csak jóval később hallotta meg, a két gyermeke pedig az esti órákban értesült az apjuk haláláról.
A nagy magányos, aki nagy családban élt, akinek nagyon sok barátja volt, KIMITAKE HIRAOKO alias JUKIO MISIMO, mielőtt elment volna az utolsó útjára, senkitől sem búcsúzott el.
A szertartásos - rituális halál.
A harakiri egy szó azon japán szavak közül, mint a gésa, a szamuráj, és más szavak amelyek ma mér nemzetközivé lettek.
Szamuráj: előjogokkal felruházott nemesi-katonai kaszt a hűbéri Japánban. 1868 előtt szamurájnak nevezték az e kaszthoz tartozó személyt.
Harakiri: hasfelmetszés. A szamurájok hagyományos öngyilkossági módja Japánban. A hara szó hast, míg a kiri szó pedig felmetszést jelent. Ezt a szót, hogy harakiri kizárólag, csak akkor használják a Japánok, ha rituális öngyilkosságról van szó. Harakirit már a középkorban is csak a Japán harcosok és a szamurájok követhettek el.
A harakiri szó, gyakran sepukut is jelent, viszont a sepuku szó csak ennek az ideogrammának más olvasata. A harakirit kimondottan a harcosok osztályának büntetésére hozták létre, hogy a harcosok becsületén a kivégzés alkalmával a bakó egzekuciójától ne eshessen csorba.
A későbbi időkben, mivel a szamurájoknak alárendelt szerepük volt és nem szegülhettek ellen a feudális urak egyes döntéseinek, tiltakozásuk jeléül harakirit hajtottak végre.
Idővel azután már szokássá vált, hogy a szamuráj, ha a harc folyamán életveszélybe került, vagy életveszélyesen megsebesült, hogy ne kerüljön fogságba, végzett magával, harakirit hajtott végre. Évszázadok folyamán kialakult a harakiri szigorúan meghatározott pontos szertartása. A harakirit külön kijelölt, szigorúan meghatározott helyen és időben hajtották végre, kezdetben csak a méltóságok házában, azok külön engedélyével lehetett elkövetni.
Valamikor régen a harakirit a szamuráj önmaga végezte el. Majd idővel a szamurájok is veszítettek a már legendás szívósságukból és nem voltak képesek a szertartás minden műveletét önkezükkel végrehajtani. Ugyanis a szigorú törvények szerint a harakiri alkalmával a hasat háromszor kell keresztülmetszeni , végül a kard a kavazasi hegyét a harcos önnön nyakába kell, hogy döfje. Ezért vezették be az asszisztenciát, ami abból áll, hogy a hasfelmetszés után, az asszisztens vágja le a harakirit végző szamuráj fejét.
A harakiri szimbolizmusának alapja az a hit, amely szerint az ember lelke, az ember hasában van, s a has felmetszésével a lélek a testből kiszabadul és egyesül az univerzummal.