Benes László: Postlinguitas VII.
Homo novus

Mi mást tehetett volna, minthogy utolsó kísérletképpen, ismét a zsebszámítógép segítségét kérje. Esetenként e mindentudó eszközök agyhullámok által is vezérelhetők voltak. Vagyis, amikor a felhasználó erősen összpontosított egy gondolatban feltett kérdésre, a komputer – miután értelmezte az agyhullámok változásait –, válaszolt rá. Ennek az volt az előnye, hogy a számítógép az ily módon kapott információkat pontosabban fel tudta mérni, mint ha csak egyszerű szóbeli utasítást kapott volna.

Az archívum konstrukciója, mint tudjuk, henger alakú elemekből volt megszerkesztve. Ezek elforgatásával biztosíthatták a burkolatukra telepített napkollektorok, és fényelemek hatékonyságát, a szél erejének hasznosítását, valamint az esővíz begyűjtését. Szellőztetés céljából a központi idom tetején aránylag nagy átmérőjű, enyhén hajlított cső nyúlt ki a szabadba. A szellőztető járat belülről hatalmas légkondicionálóban végződött, amely az éppen a helyiségben tartózkodó személy hőérzetéhez igazodva szabályozta a benti hőmérsékletet. Nos, Penetrator már korábban is gondolt a csövön való kimászásra, mint a szabadulás egyetlen lehetőségére. Csakhogy e szökési terv véghezvitele több akadályba is ütközött: a szellőztető cső nyílásának szabaddá tételéhez előbb le kellett volna szerelnie a légszabályzó súlyos szerkezetét, ám ehhez semmilyen szerszám nem állt rendelkezésére; ha valami csoda folytán mégis kijutott volna az objektum tetejére, annak sima felülete, henger alakú volta miatt, lehetetlennek látszott lejutni a központi idom aljához negyvenöt fokos szögben rögzített legközelebbi teleszkópos lábig, hogy azon immár könnyűszerrel földet érjen.

Bármily képtelennek is tűnt a terv, mégis erre koncentrált, miután kicsiny segítőtársát agyával való közvetlen kommunikációra, vagyis gondolatolvasásra állította át. Az elviselhetetlen szabadulási vágyára, a légkondicionálóra, a csővezetékre, és az építményt tartó lábakra történő erőteljes összpontosítása után, a komputer azon nyomban válaszolt is, méghozzá igen részletesen, mindent illusztrációkkal, adatokkal alátámasztva. A megoldás pofonegyszerű volt: az archívum központi idomának egy negyed körrel való elfordításával a cső külső nyílása éppen a teleszkópos láb magasságába került, ami pedig a légszabályozót illeti, az a zsebszámítógép utasítására lebillent a helyéről, szabaddá téve a csővezetéket, hogy azon Penetrator egy szempillanat alatt lecsúszhasson a teleszkóplábig, azon pedig lemásszon a fennsík köves talajára.

Akkorra már majdnem éjfélre járt az idő. A sziget fölé sűrű sötétség nehezedett; az égen egyetlen csillag sem látszott. Minerva Islas most éppen a délnyugat felől közeledő újabb esőciklon határán helyezkedett el, melynek frontvonala az előrejelzés szerint hajnalban éri majd el a térséget. A fülledt éjszaka forró levegőjét némileg enyhítette az egyre erősödő déli szél. A kabócák hadának eget verő ciripelésébe, csak nagy ritkán vegyült az éjjeli madarak távoli rikoltozása. Penetrator végre elindulhatott a fennsík reflektorokkal megvilágított bokrai, moha lepte sziklái között kanyargó ösvényen, hogy körülnézzen a telepen, és megtudja: vajon mi lett a vén írástudók sorsa? Ahogy sorra járta lakóalkalmatosságaikat, korábbi gyanúja teljes egészében be is igazolódott: a gépszörnyetegek, igencsak gonosz, és rafinált módon végeztek mind az öt matuzsálemmel. A fekhelyéhez kötözött idős hölgy hőszabályozójában olyan mesterséges zavart idéztek elő, hogy a megtébolyult gépezet attól fogva kizárólag az emberi szervezet számára elviselhetetlenül magas hőfokon sugárzott. Irtózatos szenvedés után hőguta végzett vele. A következő objektumba ideggázt vezettek. Mély álomból ébredt lakójának, leírhatatlan kínjai közepette, még volt ereje felszakítani a bejárati ajtót. Ennek küszöbéről zuhant, már holtan, a mélybe. A harmadik lakosztály belseje teljes egészében a tűz martaléka lett. Berendezéséből a bennlevővel egyetemben, csupán egy marék hamu maradt. Ugyanis mielőtt még az éghetetlen burkolatú építmény szellőzőnyílásán át gyújtóbombát görgettek volna le a lakótérbe, a kijáratot kívülről gondosan elreteszelték. Az utolsó két rezidenciát, melyek közül az egyik Defensoré volt, üresen találta. Akkor még reménykedett: bizonyára elrejtőztek valahová! Ám a szakadék peremén hamarosan az ő holttestükre is rátalált. Defensor hátát az egyik szélturbina oszlopának támasztva, tekintetével a tenger felé fordulva ült, mintha a látóhatárt kémlelné elmélyülten. Így, hátulról nézve igazán eleven emberi test látszatát keltette. Elébe kerülve azonban Penetrator láthatta a monstrumok különlegesen kegyetlen humorérzékének szörnyű bizonyítékát: a nagy erővel szemüregeibe vert két éjjellátó kamerát. Feje felett a magasban, lábánál fogva hosszú, erős huzallal a szélerőmű vitorlájához erősítve, tudóstársa alvadt vérrel borított hullája kerengett. Az iszonyattól sóbálvánnyá dermedt Penetrator egyedül a képzeletére bízhatta, hogy végórája eljöveteléig, miféle szörnyűségeket kellett átélnie a halálraítéltnek, közvetlenül a légcsavarra való odakötözése után, a vad orkán idején.

Most aztán el innen, de mihamarabb!... Elő a számtógéppel! A planéta minden pontjára, ahol csak feltételezte, hogy halandók élnek, segélykérő hívásokat küldött, pontosan meghatározva tartózkodási pozícióját. Ám az evakuálását sürgető vészjeleire választ sehonnan sem kapott! A többieknek jobb dolguk is akadt annál, mintsem a monitorok előtt ücsörögjenek! Miután visszacsöppentek a valódi világba, egymással voltak elfoglalva: rengeteg közölnivalójuk volt, tengernyi sok gondolatot kellett kicserélniük egymás között… Ha időben elindul, még lesz elégséges ideje ahhoz, hogy – erőltetett tempóban úszva le a távot – a zivatar beköszönte előtt elérje szigetüknek partjait.

Mindenekelőtt azonban illőnek tartotta, hogy kellőképp megadja a végtisztességet az elhunytaknak. Sorra az archívumhoz cipelte a tetemeket – már amelyeket lehetett: Defensorét, és a két idős hölgyét –, majd sziklatörmelékből halmot emelt föléjük. Mivel Defensort kivéve, még a nevüket sem tudta, egy – a zsebkomputer készítette – platinatáblát helyezett a sírhantra, ezzel a felirattal:

ITT NYUGSZANAK A HALHATATLANOK.
AZ ÖRÖK VILÁGOSSÁG RAGYOGJON FELETTÜK!

A végbúcsút követően sietve felkaptatott az őrtoronyig, majd onnan már futva ereszkedett alá a meredély falába szerpentinvonalban vájt gyalogúton, a kerten át, egészen le a kifutó mólóhoz, ahol érkezésekor búvárszerelését hagyta. Csupán az úszólapokat rántotta fel, és a stégről alázuhanó, a hazatérés édes lázától parázsló teste máris csobbant a hűs mélységben. A tájékozódását igencsak megnehezítő sűrű sötétség dacára, könnyen ment az úszás, hiszen immár az újjászületés ereje is hajtotta. Mert az archívumban egy új ember született: homo novus, aki egy élhetőbb világot lát a gomolygó sötétségen túl, ahol nincsenek sem másságot kirekesztő halhatatlanok, sem teremtőiket katarzisba fojtó mesterséges lények…

*

Abban a pillanatban, amikor lába a kavicsos tengerfeneket érintette, sistergő villám hasított a kavargó feketeségbe. A megfeszítettség kínjától vonagló magasságokból iszonyú felhőszakadás zúdult az I5-tel jelzett szigetecskére. Penetrator azonban a süvítő széltől hajszolt súlyos esőcseppek pergő dobolásán, a hullámverés robaján, a füstölgő mennydörgésen át is hallotta az őt anyanyelvén szólítgató édesanyja hangját.

Bő fél évszázad elmúltával ismét nagy változások vették kezdetüket: mivel az ég csatornái már mind ritkábban nyíltak meg, és az óceánok vízszintje is szemmel láthatóan csökkenő tendenciát mutatott, a szárazföld mind nagyobb területeket hódított vissza a tengertől. Ám az agg – már a halál árnyékában vegetáló – Penetrator e csodás jelenségek feletti ámulatát már igencsak nehezen tudta volna anyanyelvén, vagy bármely más nyelven sem, kifejezni. Az archívumban megálmodott prófécia beteljesült.

Zenta, 2010–2020