A geopoétikai kapillárisrendszer egyelőre még működik
Szajbély Mihállyal Jugoszláviai magyar irodalom című tanulmánykötetéről Asztalos Veronka Örsike beszélget

Asztalos Veronka Örsike: Arra gondoltam így az elején, hogy mondanék pár szót arról, hogyan épül fel a kötet. Kronológiai sorrendben, körülbelül huszonhat írás található benne: 1979-cel kezdődik a sor (illetve egy 2024-es visszatekintéssel), majd a végén 2024-ben megjelent szöveggel záródik. Szerintem a kötet erénye, hogy más hang szólal meg benne, mint a többi irodalomtörténeti munkádban, úgy is fogalmazhatnánk, hogy e válogatásban a kritikaírói éned ölt testet. Régi írásokkal is találkozhatunk – ezeken nem változtattál, tehát a legtöbb esetben újraközlésről beszélhetünk, minimális helyesírási meg hasonló, kisebb módosításokkal –, aminek köszönhetően összeáll az elmúlt, mondjuk úgy, ötven év irodalomtörténete. Ebben az esetben az irodalomtörténet és a kritikatörténet párbeszédben áll egymással, ugyanis e kötet sajátos olvasatot és perspektívát nyújt ahhoz, hogy miben áll a jugoszláviai, kis-jugoszláviai és vajdasági magyar irodalom érdekessége; hogy ez személyes kapcsolatokon keresztül hogyan alakul ki, hogyan lehet rálátni. Ami engem elsőként megfogott, hogy – ahogy a bevezetőben írod is – gyerekként nagyon sokáig nem tudtad, hogy a határon túl élnek magyarok. Erdélyiként ezt olyan furcsa tapasztalatnak látom: nekem mindig az volt a normális, hogy csak otthon beszélem a magyar nyelvet, mindenhol máshol pedig románok vesznek körül. A bevezetőd alapján viszont azt is meg lehet érteni, hogy te honnan indultál, és miért volt számodra izgalmas a határon túliak helyzete – hogy egyáltalán kiknek a segítségével láttál bele az itteni irodalmi mozgalmakba. Arra kérnélek, mesélj kicsit a bevezetőről: mi vitt téged arra, hogy összeszedd és kötetbe foglald ezeket az írásaidat. Illetve – elárulom az egyik kedvenc történetem – én ebből a könyvből tudtam meg, hogy miért emeletes a szegedi vonatállomás épülete. Sokszor gondolkodtam azon Szegeden, miért kell a bőröndjeimet fel- és lecipelnem, de valahogy nem jutott eszembe, hogy a régi Tisza-híd miatt. Mert annak idején a vonat el kellett érje a megfelelő magasságot, hogy át tudjon menni a Tiszán. Noha Tisza-híd már nincs, de azóta is emeletes a szegedi állomás, és azóta is mindenkinek lépcsőznie kell. Ilyen típusú érdekességeket is meg lehet tudni ebből a kötetből. Kérlek, mesélj arról, hogyan kezdődött ez a történet!
Szajbély Mihály: A kötet létrejöttében tulajdonképpen Beszédes István a bűnös… majd kiderül, hogy bűnös-e. Ő beszélt rá engem arra, talán két évvel ezelőtt, amikor Ladányi Pistának a Symposion-monográfiája került bemutatásra, és akkor én ültem ott az Örsike helyén, és beszélgettem Istvánnal. Utána valahogy a másnap reggeli búcsúzáskor mondta, hogy össze lehetne szedni a vajdasági irodalomról született írásaimat. Ezt akkor nem találtam olyan nagyon jó ötletnek, vagy nem igazán foglalkoztam vele, de aztán valahogy mégis ott motoszkált az agyam hátsó felében. Jött a karácsony, ráértem, és elkezdtem nézegetni, hogy vajon mi jön ki ebből. Először úgy gondoltam, hogy összeszedegetem az írásokat, és valamilyen tematikus blokkokat csinálok belőlük. Akkor vált érdekessé a történet, amikor rájöttem, hogy nem ezt kell csinálni. Amikor rájöttem, hogy ha egymás mögé teszem a tanulmányokat, abban az időrendben, ahogy létrejöttek, és még ki is emelem a keletkezési idejüket – a könyvben mindegyik tanulmány címe mellett ott az évszám, amikor keletkezett –, akkor ebből kialakul a jugoszláviai, majd a kis-jugoszláviai, aztán a szerbiai magyar irodalomnak egy sajátos története. Ami persze egy nagyon mozaikos történet, mert én nem voltam sose a jugoszláviai magyar irodalomnak a főállású kutatója vagy kritikusa – én 19. századi irodalommal foglalkoztam. De mindig kedves és szeretett tevékenység volt számomra, ezért amikor a kezembe került valami, vagy történt valami, és volt rá időm, akkor mégis foglalkoztam a vajdasági dolgokkal. Tehát ahogy a tanulmányokat egymás mellé tettem, kiderült, hogy egy történet bontakozik ki belőlük. Egyrészt eseménytörténet: egy ország esett szét – a kötetből látszik, hogy a hatvanas évek viszonylagos titói idilljéből, amiből ki tudott bontakozni az Új Symposion a hatvanas évek elején, hova jutottunk a történet végére. Én ebbe, személyes kontaktusok révén, a hetvenes évek közepén kapcsolódtam be, amikor Balázs Attila, Csányi Erzsébet, Faragó Kornélia, Vass Éva voltak az Újvidéki Egyetemen a fiatalok, és ők szerkesztették az Új Symposiont. Egy pécsi diákköri konferencián akadtam össze velük, nagyon tetszett nekik, hogy ott komoly tudományos dolgozatok születnek, nekem meg rettentően tetszett, hogy ők folyóiratot szerkesztenek, mert Szegeden nekünk még stencilezett lapot sem sikerült akkor engedélyeztetni. Az a típusú szabadság, ami akkor Jugoszláviában volt, és az a korlátok közé szorítottság, ami Magyarországon, nagyon érdekessé és inspirálóvá tette ezt a találkozást. De az írások, amiket ’79-től elkezdtem közölni, azt is mutatják, hogy az adott az időpillanatban én éppen hogyan láttam a vajdasági irodalom helyzetét és lehetőségeit. Ahogy az események alakultak, nyilván elkezdtem másképpen látni – nem is lehetett volna ugyanúgy. A tanulmányokból tehát kibontakozik egy nézőpontváltozás története is. Kicsit naplószerűvé vált számomra a kötet. Én sosem írtam naplót, de amikor a tanulmányokat egymás mellé tettem, naplószerűvé vált a saját magam viszonyulása a vajdasági vagy jugoszláviai magyar irodalomhoz. Ez egyrészt egy személyes ismeretségeken és barátságokon alapuló történet volt, másrészt pedig olvasáson alapuló történet, mert írtam olyanokról is, akikkel azóta sem találkoztam soha. Szóval valahogy így jött létre ez a kötet, amelynek összeállítása a kronológiai rend megtalálásával vált számomra igazán érdekessé. Akkor határoztam el, hogy tényleg meg fogom csinálni.
A. V. Ö.: A kötet alcíme „hol ó hol”. Ezzel a Tolnai Ottó által szerkesztett 1965-ös antológiára utalsz, amelyben az Új Symposion második nemzedéke jelentette meg a verseit. Felkeltette a figyelmem, amit ezzel kapcsolatban írtál, hogy: „a hagyományos költői értékek lerombolásának folyamatába kapcsolódtak be a második nemzedék költői”, akik ebben a kötetben léptek fel először csoportosan. Többek között azt írtad, hogy az egész mozgalomnak a tagadás és a keresés fogalmával lehet megfogni az esszenciáját. Úgy gondolod, hogy a keresés és a tagadás, az innovatív formabontás az egész jugoszláviai magyar irodalom sajátossága?
Sz. M.: Ez az esszenciája volt, és maradt is bizonyos tekintetben. A jugoszláviai magyar irodalom története az innováció története – és hát ezt Magyarországról nézni, még a ’70-es évek második felében is, egészen elképesztő volt. Egy új tájkép tárult fel az ember szeme előtt, amit a Symposion első nemzedéke teremtett meg, és a második-harmadik nemzedék tovább vitt. Az a típusú irodalmiság, amit mondjuk az első nemzedék, Végel, Tolnai, Domonkos képviselt, lírában és prózában, az Magyarországon eléggé elképzelhetetlen lett volna a ’60-as évek első felében. Köszönőviszonyban sem volt a kettő egymással. Magyarországon még Sarkadi Imre volt, meg Fejes Endre Rozsdatemetője, meg effélék, amikor Végelnek megjelent az Egy makró emlékiratai, Gion Nándornak a Kétéltűek a barlangban, vagy Tolnainak a prózái, amik hihetetlenül érdekesek. Utóbb, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, rájöttem, hogy ez az egész nem is magával az Új Symposion folyóirattal kezdődött, hanem az Ifjúság című lapnak a Symposion mellékletével, amelyben döbbenetes szabadság és szabadosság mutatkozott meg a kritikai szemlében – lubickolás a délszláv térben. Boldog pillanat volt, amikor erre rájöttem. Jugoszláviában értik egymás nyelvét, és ugyan a Symposion munkatársai magyarul írnak, de esetenként egészen másféle irodalmi és baráti kapcsolataink vannak, és ezek valahogyan bele tudnak szervesülni a magyar nyelvű alkotásokba. A kisebbségi irodalmak esetén egyébként szokásos a sündisznóállás, próbáljuk meg védeni a nemzeti kultúrát, nemzeti létet satöbbi, egyáltalán nem volt jellemző rájuk. Gyorsan kiderült persze, utópisztikus abban hinni, hogy a jugoszláviai magyar irodalom magyar nyelven írt jugoszláv irodalom, de volt olyan hat-nyolc év, amikor úgy tűnt, lehetséges ez. Valamikor a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején billent meg ez a modell, de addig úgy tűnt, hogy működőképes. És az ilyen módon működőképessé váló délszláv tér olyan sajátos magyar irodalmat hozott létre, ami azóta sincs sehol máshol. Ennek a nagyon egyedi, nyitott, mindenféle nemzeti és nemzetiségi reflexektől távol álló irodalmiságnak a nyúlványait én mindmáig érzem a vajdasági magyar irodalom bizonyos szerzőinél, esetenként a fiataloknál is, pedig hát ők a lehetőségeiket és a történelmi tapasztalataikat illetően eléggé messze vannak már ettől. A ’90-es években, Jugoszlávia szétesésekor az írók többségének menekülnie kellett a behívó elől, sokan költöztek ideig-óráig, vagy véglegesen Magyarországra. Vagy még távolabbra. Nagyon fájdalmas volt, amikor Tolnai Ottóval Párizsban találkoztam. Nagy Jóskának a lakásában húzta meg magát, nem mert hazajönni Jugoszláviába, és hihetetlenül elveszett volt, én olyannak Ottót soha nem láttam, mint ott, abban a párizsi létben, amiben neki nem volt kapaszkodója. Elvesztette azt a bázist, ahol jól érezte magát. Akkor készült a Wilhelm-dalokból Nagy Jóskának az előadása, amiatt érkezett Párizsban, aztán ott ragadt, visszaút sokáig nem mutatkozott. Elég gyakran találkoztunk, és egy nagyon szomorú emberrel üldögéltem a kávéházak kis kerek asztalainál. Olvastam a rendszerváltás után olyan magyarországi írásokat, korábban a Symposionhoz kötődő szerzők írásait, amelyek a hatvanas évekbeli hitet nevetséges, kárhoztatandó történetként jelenítették meg, és kárörvendtek azon, hogy most már Tolnainak sincs tengere. Ez nekem fájdalmas volt, vakságnak találtam – mert az egy dolog, hogy az irodalom hisz valami utópisztikusban, ami nem tud megvalósulni (egyébként nem csak az írók szoktak ilyen tekintetben tévedni), de nem venni észre azt, hogy ebből az utópiából valami megismételhetetlenül egyedi, magasrendű irodalom született, azt a vakság minősített esetének érzékeltem akkor. Jugoszláviai kivételes helyzete létrehozott valamit, amit semmilyen más helyzet nem tudott volna létrehozni. Ezt igyekeztem hangsúlyozni az akkortájt született írásaimban. És hogy próbáljunk elszakadni attól a gondolattól, hogy az íróknak feltétlenül nemzeti váteszként kell vezetniük a népet. Nem erről szól az irodalom, még akkor sem, ha a magyar irodalom sok tekintetben így van szocializálva. Próbáljunk rá egy kicsit másként nézni.
A. V. Ö.: A kötet mottójának Koncz István A Tisza partján című, 1986-os versét választottátok. Az utolsó két sora nagyon megfogott: „s csak a múlt, – a megszűnés / nem fáj.” Szerintem ez telitalálat, egyrészt a Tisza, másrészt a kapcsolatok megtalálása, a szembenézés és az elfogadás miatt. A szöveg ’86-os, úgyhogy teljesen más a kontextusa, mintha mondjuk a ’90-es években íródott volna. Mennyire volt a fejedben ez a vers, amikor a kötetet összeállítottátok? Kutattál a mottó után, vagy ez ott lappangott valahol tudat alatt? Azért merült fel bennem ez a kérdés, mert a 2024-es bevezetőben, amelyben elmeséled, hogy hogyan barátkoztál meg a jugoszláviai magyar irodalommal, összegzed a gondolataidat. Idézem: „Jugoszlávia geopolitikai értelemben ma már nem létezik, geopoétikai értelemben viszont, mint művekben élő múlt, mint hontalanná vált írók, költők és művészek által újrateremtett, virtuális otthon, mindig ott lesz a lehetséges világok térképein.” Az előbb beszéltél arról, hogy a fiatalabb szerzők poétikája is emlékeztet a jugoszláviai magyar hagyományra. A Koncz István-féle múltba nézés, a múlttal való leszámolás, a hagyományteremtés nehézségei az, amit érzékelsz az új szövegekben is?
Sz. M.: A mottó Koncz Istvánnak hosszabb versének egy részlete, ami valójában keretes szerkezetű költemény, azzal a sorral kezdődik és fejeződik be, hogy „Háború lesz”. 1986-ban lehetett már érezni, hogy a dolgok nagyon rossz felé mennek, és ő volt az első, aki ezt így kimondta. Emlékszem Koncz kötetének megjelenésére, Ellen-máglya a címe egyébként, ebben olvastam először ezt a verset. Teljesen megdöbbentem, nem akartam elhinni, hogy tényleg háború lesz. De olyan keményen oda volt írva. És aztán, ahogy az események haladtak, amerre haladtak, a Koncz-vers egyre inkább reflexiós felületté vált mindenki számára, és az is maradt. Koncz ki se mozdult Kanizsáról, a maga korpulens voltával, az apró kis cipőiben járkált: ügyvédi iroda, ebéd, vissza. És mégis meglátta, megérezte ezt. Egészen elképesztő. Azért lett ez a mottó, mert számomra azóta is alapszöveg. Úgy érzem, akkor is kell ez a könyvbe, ha nem sok újat mond azoknak, akik ismerik a jugoszláviai magyar irodalom bomlástörténetét.
A. V. Ö.: A megjelent szövegeket annak idején felkérésre írtad? Vagy saját indíttatásra? Elolvastad valakinek a kötetét, és szeretted volna láthatóbbá tenni? Szinte az első kritikától, a ’79-estől megjelenik a frusztráció, hogy miért nem olvassák a magyarországi magyar olvasók a vajdasági szövegeket, és hogy kellene valamit csinálni (például a könyvkiadók terén), hogy hozzá lehessen férni a kötetekhez. Ahogy mondtad, nagyon fontos irodalmi változások jöttek létre, mégis nehezen tudott a határon túli irodalom a magyarországival kapcsolatot teremteni.
Sz. M.: Igen, és a jugoszláviai végképp, mert félig ellenséges területről érkező irodalom volt. A romániai Kriterion könyvek még csak bejöttek Magyarországra, azokat meg lehetett a könyvesboltban venni, de vajdasági könyv vagy folyóirat nem létezett, maximum könyvhéten, amikor jött a Forum, és hozott valamit. Ami pedig a kérdésedet illeti: alig van a tanulmányok között, amit felkérésre írtam volna, a késeiek között talán. Kezdetben mindig arról írtam, ami épp érdekelt, és kerestem neki helyet. Ez a hely először a régi Mozgó Világ volt, ott jelent meg ’79-ben az első, áttekintő írás, ami a fiatal jugoszláviai magyar líráról szólt. Aztán amikor már nem volt Mozgó Világ, akkor először a kecskeméti Forrásba küldtem párat, ahol Pintér Lajos ismerője és elkötelezett híve volt az akkori jugoszláviai magyar irodalomnak – ő kért, hogy írjak nekik, de azt nem mondta meg, hogy miről, írhattam, amiről akartam. Azért szakadt meg a kapcsolatunk, mert írtam egy elég hosszú kritikát Utasi Csaba Kalangya-könyvéről [Irodalmunk és a Kalangya], ami nincs benne egyébként ebben a kötetben. És hát ez nem volt minden tekintetben pozitív kritika. Amikor megkaptam a folyóiratot, láttam, hogy ki van húzva a negatív rész szinte teljes egészében, és ez nekem nem annyira tetszett. Mondtam, közöljék a kimaradt bekezdéseket a következő számban, de erre nem voltak hajlandók, csak egy rövid helyreigazítást tettek közzé, mely szerint írásom tördelési hiba miatt megcsonkítva jelent meg. Így végül a kihúzott részt az ÉS-ben adtam közre, ott Bata Imre hajlandó volt megjelentetni. Ő volt az Élet és Irodalom főszerkesztője, de tanított Szegeden is. Én mint fiatal tanársegéd, megállítottam a folyosón, elmondtam neki, hogy mi történt, nem hozná-e le a kimaradt részt az ÉS-ben. Azt mondta, állok rendelkezésedre. Elküldtem neki, vártam, hogy mi lesz. Két hétre rá jött, hozta a hóna alatt a frissen megjelent hetilapot, kinyitotta, rábökött az egyik oldalra, hogy na, nézd! Gondoltam, biztos benne van az írásom, de egy olyan nyúlfaroknyi izére mutatott, az olvasói levelek között vagy hol, egy Mészáros Tihamér nevű szegedi olvasó érdeklődött, hogy mi az a furcsa helyreigazítás a Forrásban. Néztem csodálkozva, Bata meg azt mondta, hogy ezt ő írta. Mondom, miért. Mert hogy erre való válaszként már közölni tudjuk az írásodat. Így jelent meg a kimaradt rész az ÉS-ben. Szegény Utasi Csaba így kétszer sértődött meg: először a Forrás miatt, mert azért abban is maradt kritika, másodszor meg akkor, amikor ez megjelent, mert ebben már csak kritika volt. Herceg Jánosnak viszont, aki a jugoszláviai magyar irodalom nagy élő öregje volt, kezébe került az ÉS ominózus száma, mire írt egy visszaemlékezésfélét a Kalangyáról, amit egyébként soha nem írt volna meg, elküldte az ÉS-nek, persze közölték, ennyi haszna mindenesetre volt ennek a történetnek. Hogy Herceg János felbuzdult, és megírta a saját emlékeit, két-három flekken keresztül – szerintem ezért megérte. Nem biztos, hogy ma minden tekintetben igazságosnak találnám a kritikámat, nem is vettem be ebbe a kötetbe, még ha sok mindenben igazam lehetett is.
A. V. Ö.: Azon kezdtem gondolkodni, hogy még ha egy-egy regénnyel vagy például Thomka Beáta elméleti megközelítéseivel voltak is problémáid, akkor is mindig építő jellegű kritikákat írtál. Nem tudom elképzelni, hogy milyen negatív kritikát kellett írnod ahhoz, hogy közölhetetlen legyen. Hiszen ezek a kritikák is tükrözik, hogy olvasóként mindig az értelmet keresed a szövegben. Nem a rossz dolgokat veszed lajstromba – hogy az adott szerző soha többé ne írjon semmit –, hanem arra mutatsz rá, hogy mit lehetne a következő kötetben jobban, másként csinálni, merre lenne jó kanyarodni.
Sz. M.: Annak idején, amikor egyáltalán megjelentek recenziók vagy kritikák határon túli magyar irodalomról az anyaországi lapokban, nemcsak a vajdasági magyar irodalomra igaz ez, hanem az erdélyire vagy a szlovákiaira is, mindig volt valamilyen vállveregető hangsúlyuk. Hogy mi anyaországi magyarok tudomást veszünk rólatok, és megdicsérünk. Én mindig azt hallottam a vajdasági barátaimtól, hogy ez meg már micsoda, nem vesznek minket komolyan. És gondoltam, hát akkor vegyük komolyan őket. Mert igazuk is volt: valójában lesajnálás és lenézés, ha azért, mert te a határ másik oldalán élsz, elkezdenek más mércével mérni, és veregetik a válladat. Én nem veregettem a vállukat, mindig megírtam azt, amit gondoltam. De ez azért szokatlan volt. Thomka Beátával közel egyidősek vagyunk, de Utasi Csaba jóval idősebb volt nálam, ő azért azt úgy is vehette, hogy na, a taknyos… A Forrás cenzúrája az itthoni rossz típusú beidegződés példája: ne közöljünk már határon túliról ilyen csúnya dolgokat. Miután megszakadt velük a kapcsolatom, a szombathelyi Életünknek írtam elég sok könyvismertetőt, kritikát. Ambrus Lajos volt ott akkor az egyik szerkesztő, szívesen láttak.
A. V. Ö.: Negatív kritikára az egyik kedvenc példám a Balázs Attila Szerelem, szerelem című regényéről szóló. Ez korábban sehol nem jelent meg, csak ebben a kötetben lehet megtalálni. A tanulmány végén reflektálsz, visszatekintesz arra, hogy a megírás idején miért nem publikáltad. Mesélnél egy kicsit erről?
Sz. M.: Ez egy erősen erotikába és enyhén pornográfiába hajló könyv. Az elejét teljesen jónak találtam, utána voltak vele bajaim. Emlékszem rá, hogy ott voltam Újvidéken, Fenyvesi Ottóval, Balázs Attilával és Csorba Bélával üldögéltünk egy teraszon, és Attila előszedte a táskájából ezt a kötetet, hogy nekem dedikálja. De én akkorra már olvastam. Láttam az arcán, hogy gondolkodik, mit is írjon bele. Erre mondtam neki, hogy mielőtt írna valamit, elmondanám, mit gondolok róla. Jól beolvastam neki, a Csorba sűrűn bólogatott, hogy igen, igen, Ottó csak nézett, Attila is csak nézett. Aztán elővette a tollát, és beleírta a kötetbe, hogy: kedves Misi, lófasz a seggedbe, de azért igazad van – részben. Ezt is beleírtam a kritikámba. Már nem is emlékszem, miért nem jelent meg, talán nem adtam le sehova. El is felejtettem az egészet, csak miközben ezt a kötetet állítottam össze, az egyetemen az íróasztalom fiókját rendezgetve megtaláltam. Mióta én az egyetemre betettem a lábam oktatóként ’77-ben, azóta ott gyűlnek a dolgok… Nézegettem, hogy már nem is értek teljesen egyet magammal. Node ez nem ok arra, hogy egy ilyen jellegű, naplószerű kötetbe ne rakjuk be. Van öt százalék esély arra, hogy valahol annak idején is megjelentettem, de nem emlékszem rá, és semmi nyomát nem találtam. Úgyhogy azt hiszem, ez az egyetlen írás a bevezetőn kívül, ami itt jelenik meg először.

A. V. Ö.: Meg tudom érteni, amikor egy író rossz néven veszi, ha szemtől szembe elmondják neki, miért nem működik a regénye. De én ezt a kritikát is építő jellegűnek gondolom. Nem az volt a cél, hogy elvedd a kedvét az írástól, hanem hogy rámutass, hogyan lehetne a továbbiakban jobb regényeket létrehozni.
Sz. M.: Egyébként Attilára valamennyire hatott, amit ott elmondtam neki. A ’90-es években – amikor ugye ő is kénytelen volt áttelepülni Magyarországra, kézirata se volt, munkája se, lakása se – összetalálkoztunk. Azt mondta, képzeld, mindenki ezt a könyvemet akarja újra kiadni, és akkor most mit csináljak. Hát mondom, döntsd el. Aztán azt hiszem, valamikor meg is jelent Magyarországon. Nem akkor rögtön – tehát egy darabig kellő visszatartó erőnek bizonyultam. De lelkiismeret-furdalásom lenne, ha miattam többé nem jelent volna meg.
A. V. Ö.: A kötetben több alkalommal ismétlődik, hogy a vajdasági irodalom olyan, mintha valamilyen titkot kellene felfejteni benne. Kijelöltem magamnak két idézetet, ezeket most felolvasom. Az első: „A vajdasági magyar irodalom hangja azonban nem disszonáns, hanem más. (…) Az igazán vájtfülű kritikus nem disszonanciára gyanakszik tehát, hanem titkokat sejt.” A második: „A vajdasági magyar irodalom tehát legalább annyira szerves része a jugoszláv irodalomnak, mint a magyarnak, miközben eredetiségének zálogaként különbözik is mindkettőtől.” Tudnál mesélni egy kicsit erről a titokzatosságról, a köztességről? Nagyon tetszett a Rózsaszín flastrom-példa, meg ahogyan viszonylag részletesen írsz annak a tanulmánykötetnek a koncepciójáról – például, hogy mit jelent abban az esetben a titok, miért érezheti úgy az olvasó, hogy titkokat kell felfejtenie.
Sz. M.: A legelső írásból való ez a „titokfelfejtés”, nem biztos, hogy ma így fogalmaznék, de valami olyasmire gondoltam, amiről már beszéltünk. Hogy itt egy olyan irodalom bontakozott ki, ami típusát tekintve egészen más, mint amiben szocializálódott egy magyarországi olvasó. Még ha netán más kisebbségi irodalmat olvasott is. Ha mondjuk erdélyi reflexekkel kezdte el olvasni a vajdasági magyar irodalmat, akkor nem értette. A titkokon azt hiszem, valami olyasmit értettem, valamikor ötven évvel ezelőtt, hogy valami láthatóan működik ebben az irodalomban, de nem igazán érti magarországi olvasó, hogy hogyan. Hogy a másféle kultúrákkal való szerves együttlét hogyan tud létrehozni egy olyan sajátos irodalmiságot, ami minden mástól különbözik.
A. V. Ö.: És most? Titokzatosnak találod az elmúlt ötven év irodalmát?
Sz. M.: Most már nem. Meg lehet érteni, nem is olyan nehéz, meg most már ez az irodalomtörténet része. Csak tudatosítani kellene, hogy a magyar irodalomnak van egy olyan sajátos szelete, ami sokkal inkább a hajdani délszláv, jugoszláviai irodalomhoz kapcsolódik organikusan, mint a magyarországihoz. De mert kapcsolódik azért a magyarországihoz is, és magyarul szól, ezért egészen sajátos entitás. És ezt irodalomtörténetileg valahogyan fel kellene dolgozni. Már nincsen szó titokról, inkább csak elfelejtődött, hogy a magyar irodalomnak van egy ilyen utópisztikus hitek nyomán született része, amiről én ráadásul tényleg úgy gondolom, hogy geopoétikai értelemben mindmáig létezik. Aztán, ahogy az élő tanúk lassan-lassan eltűnnek közülünk, úgy ez a geopoétikai egység is meg fog szűnni, mert aki ezt csak hírből ismeri, az már nem tud belőle táplálkozni. Most, hogy Tolnai Ottó meghalt, a geopoétikai egységként működő hajdani délszláv tér egy olyan szerzője távozott, aki ezt a legmagasabb szinten tudta képviselni. Neki teljesen a sajátja volt a jugoszláv tér – enélkül, a hatvanas évek nélkül, az az egyetemesség, ami az ő művészetét meghatározza és egyedivé teszi, nem tudott volna létrejönni. Nemcsak a tényeket kell leírnunk, hanem ezt a perspektívát is meg kell értenünk. Hogy ezeknek a szerzőknek a munkássága azért lehetett olyan, amilyen, mert ebből a különös és rövid ideig tartó helyzetből született meg. Azt remélem, hogy a kötetem szerkezetéből is kitűnik ez a gondolkodásmód.
A. V. Ö.: Nagyon tetszett, hogy úgy sikerült a kötettel létrehozni a kontextust, hogy semmit nem kellett hozzáadnod – csak egy bevezetőt írtál hozzá, amely érthetőbbé tette a témához való viszonyulásodat. Épp a mozaikszerűség által lehet rálátni arra, hogy egy-egy napjainkban kimagasló szerző életműve nem jöhetett volna létre, ha nincsenek a nemzedéktársak, akik folyamatosan dolgoztak, új ötletekkel jöttek, inspiráltak.
Sz. M.: A legelső írás, a legújabb jugoszláviai líra [Gondolatok a legújabb jugoszláviai magyar líráról] Sziveri első kötetéről, Szűgyi első kötetéről szól, ez a társaság képviselte akkor az ottani fiatal magyar lírát. Csak erről úgy kellett beszélni Magyarországon, hogy közben nagyon keveseknek volt akár csak fogalmuk is arról, milyen történetbe tagozódik bele az ő költészetük. Előbb erről kellett beszélni, hogy egyáltalán értelmezni lehessen a legfiatalabb jugoszláviai magyar lírát. Az én rácsodálkozásom története, legalábbis a kezdete, egy tipikus magyarországi történet. Mert úgy nőttem fel, hogy nem volt iskolai tananyag, de a családunkban sem volt beszélgetés tárgya, hogy magyarok nem csak Magyarországon élnek. Amíg eljutottam odáig, hogy elkezdtem írni a jugoszláviai magyar irodalomról, nekem is át kellett esnem egy nevelődési folyamaton. Erről szól a kötet bevezetője. Középiskolás koromban elkezdtem irodalommal foglalkozni, és lassanként beúszott képbe a vajdasági is.
A. V. Ö.: Mi történt 2003 és 2014 között? Akkor nem jelentek meg szövegeid a témában, vagy írtál, csak nem válogattad be őket?
Sz. M.: Azt hiszem, akkor kevesebbet írtam jugoszláviai magyar irodalomról. Nekem ez nem tartozott a napi teendőim közé, 19. századi magyar irodalmat tanítottam az egyetemen, erről a periódusról írtam szaktanulmányokat. Volt, amikor egy évben többször publikáltam jugoszláviai szerzőkről, volt, amikor éveken keresztül semmit, lefoglaltak az irodalomtörténeti kutatások. Ráadásul erősen kötődtem a nekem szimpatikus folyóiratokhoz és lapokhoz, és amikor azok nem működtek, mert éppen menesztették a szerkesztőségüket, akkor én sem működtem. A rendszerváltás után egy ideig a Magyar Napló volt az, ahova írni szerettem, de amikor kicsavarták Németh Gáborék kezéből, oda sem írtam többet. Nekem mindig olyankor volt kedvem írni, amikor úgy éreztem, hogy van egy lap, ahová érdemes, és van egy közeg, aminek érdemes. Néha észre se vettem, hogy évek teltek el, és nem írtam jugoszláviai témáról. Olvastam attól, meg figyeltem, megvoltak a személyes kapcsolatok, de nem írtam mindig és mindenkiről. Most, ahogy átlapoztam a kötetet, néztem is, hogy mennyire hiányos. Mennyien vannak, akikről írhattam volna, kellett volna írnom róluk.
A. V. Ö.: Szövegek hiányoznak inkább vagy emberek?
Sz. M.: Szövegek is, és emberek is. Ha most rendszeres irodalomtörténetet írnék, például egy máig szóló irodalmi áttekintést, akkor vannak olyan személyek, akik nem maradhatnának ki. Danyi Magdolna például. De mindez esetlegesen alakult így, egy olyan ember tolla nyomán, aki közben Vörösmartyról írt, meg arról, hogy hogyan alakult a magyar irodalmi kánon Világos után, Jókai-monográfiát, 19. századi dolgokat – ezek eléggé időigényes témák voltak, a jugoszláviai dolgokhoz meg néha jött a lendület, néha nem. De azért azt remélem, hogy a kötet a hiányaival együtt az utóbbi negyven-ötven év tendenciáit, és a saját nézőpontom változásait is megmutatja.
A. V. Ö.: Szerintem teljes mértékben. Ami megcsillantja, hogy milyen is, amikor részletekbe menően elemzel, az talán az Egy makró emlékiratairól írt terjedelmes és gazdag szöveg, amely inkább tanulmány, mint kritika. Valamilyen tanulmánykötetben jelent meg először, nem?
Sz. M.: Azt hiszem, először a Jelenkorban jelent meg. Aztán egy saját tanulmánykötetemben is. Amikor született, én Bécsben tanítottam, többek között a jugoszláviai magyar irodalmat is. Jó anyag volt ehhez a bécsi finnugor tanszék könyvtárában. Ott szabadon fejleszthették a könyvtárat, abban az értelemben, hogy ha valaki besétált, van neki egy könyve, amit eladna, és az a könyvtárnak nem volt meg, de szükségesnek tartották. hogy meglegyen, akkor minden adminisztratív nehézség nélkül meg tudták vásárolni. És Deréky Pali barátom, aki tanársegédként került oda, és akit szerintem itt sokan ismernek, egy idő után sportot űzött abból, hogy pluszkereseti forrást teremtsen a magyarországi, és egy idő után az erdélyi vagy jugoszláviai szerzőknek. Ha ők hoztak könyveket, akkor ő azokat megvette, nem is nagyon nézegette, hogy kell vagy nem. Voltak, akik morogtak is, hogy mi a fenének nekünk ez a rengeteg vajdasági könyv. De például a Mák Feri, azt hiszem, mindig egy sportszatyor könyvvel érkezett meg. És ennek következtében megvan Bécsben a Symposionnak is egy teljes, hiánytalan kollekciója; szépen lassan oda-odahordozgatták. Szóval ott kéznél volt egy nagyon jó anyag, én meg ezt szerettem tanítani. Szinte egy egész féléven át a Makrót, és aztán úgy gondoltam, én ezt most már megírom, ebből született a hosszú tanulmány.
A. V. Ö.: Elmondtad, hogy 19. századdal foglalkozol úgy általában, de ezek szerint volt egy ilyen intézményesülése a vajdasági irodalommal foglalkozó énednek is.
Sz. M.: Ez megint más, mert akkor, amikor az ember egy külföldi magyar tanszéken tanít, mint Bécsben, aztán később Berlinben, akkor ott reggel nyolctól tízig Balassit tanít, tíztől tizenkettőig József Attilát, kettőtől négyig meg, mondjuk, Garaczi Lacit. Az egész magyar irodalmat tanítani kell. A jugoszláviai magyar irodalom jutalomfalat volt nekem, mert vajdasági irodalmat hazai egyetemen soha nem tanítottam, csak Bécsben meg Berlinben.
A. V. Ö.: Egy utolsó kérdésre még van idő. Jelenleg hogyan látod a vajdasági irodalom hagyományának a folytatását? A fiatalabb generáció, akik tagjai Vajdaságban születtek, valamennyit bele-belevisznek a saját poétikájukba ebből a hagyományból? Ezt azért is kérdem, mert tudom, hogy még mindig elég éles szemmel figyeled az innen származó fiatal szerzőket. Vagy úgy gondolod, hogy ez a típusú irodalom most már egy lezáruló szakaszba érkezett, és inkább irodalomtörténetileg lesz érdekes, mintsem inspirációs forrásként?
Sz. M.: Abban a hajdani értelemben nyilván már nem tud létezni. De valamiféle folytatását tényleg érzem. Ahol és ahogyan itt ülünk – én ugyan sajnos nem évről évre, de évről évre, most már több mint két évtizede, megvalósul itt ez a fesztivál –, az is ennek a folyománya, valamiképpen ennek a szelleméből nő ki. És akiknek itt a könyveit bemutatják, akik itt szerepelnek, azok valamiféleképpen mégiscsak belekapcsolódnak ebbe a történetbe. Olvasom például Bencsik Orsinak a verseit vagy a regényeit – ő most Szegeden tanít a könyvtárinformatikai tanszéken, aminek ennél bonyolultabb neve van, de mindenki így hívja –, szóval olvasom őt, és jól látom, hogy az ő írásművészete nem képzelhető el a vajdasági kötődései nélkül. De hát most mutassak a Danyi Zolira? A rózsákrólt meg A dögeltakarítót sem tudta volna megírni egy magyarországi szerző. És mondhatnék még sok-sok példát. Orcsik Rolandot például. Valamennyien ebből az előtörténetből nőnek ki valamiféleképpen, még akkor is, ha az illető szerző nincsen a tudatában ennek, vagy éppen úgy gondolja, hogy ez már passé, nem érdekes, túl vagyunk rajta. De az irodalomnak a tagadásban is megvan a maga folyamatossága. Ilyen értelemben a geopoétikai kapillárisrendszer egyelőre működik. A szegedi egyetemen elég sok vajdasági hallgató van, vannak köztük, akik irodalommal is próbálkoznak. Időnként olvasom őket, és az ő verseikben meg kezdeményeikben is tapasztalom ezt.
A. V. Ö.: Köszönöm szépen. Ez tökéletes végszó volt. Mindenkinek szeretettel ajánlom a kötetet, én nagyon szerettem olvasni.

***

Első kérdező: Lehet egy kérdésem?
A. V. Ö.: Igen, lehet, persze.
Első kérdező: Ha jól értelmeztem és jól hallottam, azt mondtad, hogy 10-15 éve volt a vajdasági magyar irodalomnak.
Sz. M.: Nem. A hatvanas évek volt az az időszak, amikor felhőtlennek látszó politikai körülmények között alakulhatott ki ez a típusú délszláv organikus kapcsolódás, utána még volt ennek egy hosszú-hosszú folytatása.
Első kérdező: Mert ugye ez ’54-ben kezdődött Krležának a nagy szónoklatával, amikor azt mondta, hogy nincs traktorköltészet – Tito nagy barátjáról beszélünk mellesleg, aki azt mondta, hogy innentől kezdve az irodalom legyen szabad. Ez nagyon nagy szó volt egy kommunista országban, hozzáteszem.
Sz. M.: Ez így van, csak ugye az, hogy nem kellett traktorverseket írni… Nem is tudom, ki írta, talán Végel, hogy a traktorversek után jött a bukolikus költészet.
Első kérdező: ’58-ban, ’59-ben Tolnai már írt teljesen jó verseket.
Sz. M.: Akkor kezdték, igen. De úgy igazán a ’63-as Ifjúság melléklettel jött el a jugoszláviai magyar irodalom modern fordulata.
Második kérdező: Azt szeretném kérdezni, hogy miért választottad ezt a címet, hogy jugoszláviai magyar irodalom? Lehetett volna vajdasági magyar irodalom is. Miért ilyen nagyvonalú a cím?
Sz. M.: Én úgy gondolom, hogy ez a cím együtt működik az alcímmel. Említettük, hogy az alcím, a „hol ó hol”, azt jelzi, hogy egykor volt, most meg… Eredetileg lett volna még egy zárójelbe tett alcíme is: (egyszer volt). De a kötet szerkesztői úgy gondolták, hogy nem kell faliújságot tenni a címoldalra, ezért ez kimaradt. És végül én is úgy gondoltam, hogy ez az „egyszer volt” csak felesleges ráerősítés lenne, mert a „hol ó hol” már kifejezi, hogy vajon hol van már a jugoszláviai magyar irodalom. Bizonyos tekintetben viszont, mint geopoétikai örökség és folyamatosság, mégiscsak megvan, tehát én bátran odaírtam, hogy „jugoszláviai magyar irodalom”.
Második kérdező: De hogy ez már a múlté.
Sz. M.: Igen, de a jelenbe átnyúló, élő múlt.
Második kérdező: És miért nem azt a címet adtad, hogy „ vajdasági”?
Sz. M.: Azért nem, mert úgy gondolom, hogy a „vajdasági magyar irodalom” megnevezés nem fejezi ki, hogy ez az egész a délszláv térből született meg annak idején. Pedig az eredetiségét éppen az adta, hogy a délszláv térből teljesen természetesen és szervesen tudott megszületni. És az egész bomlási folyamata is összefügg a délszláv térrel. Ezért eszembe sem jutott, hogy „vajdasági irodalom” vagy „délvidéki magyar irodalom”, vagy efféle címe legyen. Én is használom ezeket a fogalmakat, de ha létrejöttének és létének a folyamatát akarom megmutatni, akkor nem lehet más a címe, mint az, hogy „jugoszláviai magyar irodalom”. Még akkor is, ha ez ma eléggé provokatívan hangzik. Ladányi Pista, aki a kötet szerkesztője volt, írta is az egyik levelében, hogy ahogy ránézett, és látta ezt így odarakva, ez azért… De én úgy gondolom, hogy ez így kerek.
A. V. Ö.: Köszönjük szépen.

Beszélgetések a vulkán alatt...

Elhangzott a zEtna (plutonikus) XXII. Irodalmi Fesztiválján, 2025. november 5-én, a zentai Alkotóházban. A hanganyagot feldolgozta és szerkesztette Almási Andrea.