A hallgatás az isteni felsőbbrendűség jele. Az Isten, a világmindenség ura minden élőlénytől jobban tud hallgatni, még a madaraknál is, akik pedig olyan hirtelen és megfontoltan némulnak el. Az ember is tud hallgatni, időnként fölismerve a hallgatás jelentőségét, értékét és szükségszerűségét, de Isten a hallgatásban felülmúlhatatlan. Épp ezért a hallgatást nem lehet lemérni, nem lehet az Isten csendjét az emberi szótlansággal összehasonlítani.
És mégis: vajon az Isten hallgat vagy a hallásunk fejletlen? Néha jól kivehetően halljuk Isten hozzánk intézett szavait, amikor a hallgatás úgy megtelik jelentéssel, hogy elmosódik a határ a kozmikus beszéd és az emberi felfogóképesség között. Az Isten haragja, amit a népeknek néhanapján érezniük kellett, mindenesetre nem volt egyértelmű. A zsoltárok csupán halovány visszhangjai a dühös megnyilatkoztatásnak.
Az, hogy az ember is tud hallgatni, az egyik legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a mítosz részesei vagyunk. De gyorsan és könnyen feladjuk ezt az isteni állapotot, vagy megpróbáljuk erőszakkal meghosszabbítani, amiből törvényszerűen káromkodás, szitkozódás, ricsaj származik. A szót ki kell mondani ahhoz, hogy a másikra terheljük, hogy megszabaduljunk tőle, még ha ezért fizetni, ölni, hódítani is kell, netalán az eszünket veszteni.
Így képzeljük el a világ teremtését, minden idők kezdetét is: először volt az óriási ütés, ami megkongatta a harangot, a harangnyelv kilendült, átszelte a teret, és aztán minden felrobbant, szétszóródott. Ez volt az elemi hang. Nem volt visszhangja. Így keletkezett a csend. A harangnyelv lendületét a csend követte. Mi volt akkor az isteni? A csend, amely mindent elnyelt, vagy a robaj, amely a teremtésnek és a legkülönb lények létrejöttének a kezdetét jelentette? A legkönnyebb azt mondani: az egyik és a másik is. Az egész. Először volt az óriási zúgás, aztán a mélységes csend, mintha saját maguk ellen lázadtak volna fel a hangok. A hallgatásnak nincs visszhangja. A hangok szétszéledtek és elszaporodtak a térben, elveszítették isteni tulajdonságukat. Valaki eközben az emberre szegezte tekintetét. Csak őáltala tudunk testet ölteni. A világ teremtésének pillanatán kívül. A végső elnémulás előtti pillanatban.
Fenyvesi Ottó fordítása