Szabadkának 1854. óta van színháza, de az állandó színtársulat csak 1945 őszén alakult meg, illetve nem is egy társulat, hanem mindjárt kettő jött létre: a magyar meg a horvát. A horvát színészek 1945. október 28-án álltak először közönség elé Mirko Bogović Matija Gubec c. történelmi drámájával, a magyarok pedig másnap mutatták be Balázs Béla Boszorkánytánc c. darabját.
A Magyar Népszínházba jobbára amatőr színészeket vettek fel, a Hrvatsko narodno kazalište pedig egy tucatnyi hivatásos, tehát képzett színésszel dicsekedhetett, akik Horvátországból kerültek Szabadkára. Velük együtt érkezett a városba egy 28 éves fiatalember is, aki a karmesteri állást pályázta meg, név szerint Milan Asić. Örömmel jött, mert hírét vette, hogy Szabadkán kitűnő muzsikusok találhatók, akik zenekarba verődve immár több mint fél éve rendszeresen hangversenyeznek, folytatva a nagymultú Szabadkai Filharmónia hagyományát. Szabadka különben sem egy kisváros - akkor még nagynak számított -, valóságos csoda, hogy eddig még nem volt saját színháza.
No, de ki ez a Milan Asić?
Zágrábban pillantotta meg a napvilágot 19l7. augusztus 23-án. Zenei tehetsége korán megmutatkozott: hetedikes gimnazista volt, amikor bemutatták a Pekarov Miško c. operettjét, amelyet a következő évben a zágrábi Horvát Népszínház (Hrvatsko narodno kazalište) is műsorára tűzött. Második zenés darabjának, a Veseli penzionat-nak a sikere tovább növelte az ifjú szerző hírnevét. Asić a zágrábi zeneakadémián tökéletesítette tudását, aminek eredményeként 25 évesen megírta harmadik operettjét, amelynek a Pjesmom kroz život címet adta. De természetesen más műfajokkal is próbálkozott. A szoprán hangra és zenekarra komponált Ravenna, meg a Hrvatski ples című zenekari műve szinte az egész országban ismertté tette szerzőjük nevét.
Éppen egy ilyen komplett muzsikusra volt szüksége Szabadkának, aki rendelkezett mindazokkal az adottságokkal, amelyek egy színházi karmesternél elengedhetetlenek: zenei tehetség, magasfokú szakmai tudás és a színpadi zene iránti kifinomult érzék.
Zenés darabok
Az igaz, hogy képzett, jóhangú színészben mindig hiány mutatkozott, de zenekari muzsikus bőven akadt, hiszen Szabadkának a háború utáni években még teljes szimfonikus zenekara volt. A színházban ezért egymást érték a zenés darabok, illetve az olyan színdarabok, amelyekben a zene valamilyen formában jelen volt.
Szigligeti Csikós-át már az első szezonban műsorra tűzték, Csepreghy Sárga csikó-ját 1951 júniusától, Piros bugyelláris-át pedig 1952 októberétől játszották. Tóth Ede népszínműve A kintornás család, Elhagyott szerető cím alatt, 1954. április 9-én került bemutatásra. De itt kell megemlítenünk Pajzs Pál 1946 októberében bemutatott Szivárvány c. zenés, táncos néprevűjét, Móricz Zsigmond Úri muri-ját, valamint Sulhóf József Kidőlt a májusfa c. énekes népszínművét. (Az utóbbi két darabot 1953-ban adták először.) A magyar társulat 1951. október 13-án Milan Asić zenéjével mutatta be Strindberg Júlia kisasszony c. színművét, A legyező - Goldoni vígjátéka - pedig Király Ernő muzsikájával került színre 1952. június 11-én. Ugyanazon év októberétől kezdve Zilahy Zenebohócok c. commedia dell'arte-ját láthatta a közönség Jovan Srbulj zeneszámaival. Quasimodo Braun István Magdics ügy-ének ősbemutatója 1953 október 27-én volt; a darab második fölvonásában Tumbas Pere Hajo tamburazenekara működött közre. A teljesség kedvéért meg kell még említenünk Komor Gyula Aladár nem szamár c. vidám zenés mesejátékát is, amelyhez Stefanides Károly komponált zenét - bemutató: 1951. december 14-én -, és a Csizmás kandúr-t, amelynek premierje 1954. február 18-án volt, s amelyet Bermel Miklós zenésített meg.
A horvát társulat legnépszerűbb darabjai azok voltak, amelyek bunyevác, illetve sokác környezetben játszódnak, s amelyekből ugyancsak nem hiányozhatott a zene. Sokat játszott kasszadarab volt a Č'a Bonina razgala, amelyben tamburazene szólt, s amelyet a szabadkai Matija Poljaković írt, s 1950. október 28-án játszották először. Ugyancsak ő volt a szerzője az egy évvel később műsorra tűzött Vašange c. népszínműnek, amelyhez Bela Tikvicki a saját gyűjtéséből válogatta össze a megfelelő népdalokat. 1953. december 16-án volt a bemutatója Jovan Gec Čardak ni na nebu ni na zemlji c. darabjának, amelyhez Milenko Živković komponált zenét, és természetesen ugyanebbe a műfajba sorolható az 1954. február 4-én bemutatott Šokica, amelynek komponistája Milan Asić volt, és a Zona Zamfirova. Ugyancsak Asić tolla alól került ki Bora Stanković 1946. február 23-án első ízben játszott Koštaná-jának zenéje.Az 1951. július 7-től műsoron tartott Djido közönségének szívét pedig Davorin Jenko muzsikája melengette. Škvarkin Prosta djevojka c. vígjátéka 1946. március 2-án, Osztrovszkij darabja a Sirotinja nije greh 1947. április 12-én ugyancsak Asić kompozíciójával együtt lett bemutatva. A sok megzenésített darab közül külön említést érdemel Dumas Kaméliás hölgy-e - Gospodja s kamelijama, 1947. január 4. -, amelyhez a színház karmestere Verdi Traviata c. operájának zenéjét használta fel. De zenés betétet komponált Asić a Képzelt beteg-hez is, amelynek horvát nyelvű bemutatója 1946. április 21-én volt, felújítása pedig 1951. október 6-án.
Ivan Gundulić Dubravká-ja Jakov Gotovac zenéjével került színre 1947. november 29-én, Marin Držić darabjai, a Plakir meg a Mande pedig Asić zenéjével futottak. Ugyancsak Asić keze munkáját dicsérik a Goldoni vígjátékait kísérő zenék, amelyek közül a Mirandolina az 1947/48-as, a Ribarske svadje pedig az 1952/53-as szezon sűrűn játszott darabjai voltak.
Az 1953-ban bemutatott színdarabok közül még a következőknek volt "társszerzője" Asić mester: Winnetou, Vesele žene Windsorske, Kvej Lan.
Mesejátékhoz Asić is komponált zenét. Ilyen gyermekdarab volt a Vladimir Nazor szövegére írott Crvenkapica és a Mladen Širola szövegkönyve alapján készült Dugonja, Vidonja i Trbonja.
Macchiavelli Mandragórá-ja 1952. január 17-én megtartott bemutatójának sikeréhez sokban hozzájárult Krombholz Károly zenéje, az ugyancsak szabadkai Dovát János pedig Šurek Ulični svirači c. vígjátékához komponált néhány zeneszámot, amit 1953 tavaszán hallhattak először a szabadkaiak.
A lista nem végleges, ugyanis néhány színdarabról ma már nem állapítható meg egyértelműen, hogy írt-e hozzá zenét valaki, s ha igen, akkor ki?
A népszínműtől az operáig vezető útnak valahol a felénél található a sokak által lenézett, de még többek által a rajongásig kedvelt műfaj: az operett. Népszerűségét elsősorban a kötelezően fülbemászó zenéjének köszönheti, amihez hozzájárul az egyszerű és mindig happy enddel végződő cselekmény, a vidám alaphangulat és a látványos kivitel. E "komolytalan" műfaj klasszikus alkotásainak színreviteléhez igen komoly előfeltételek kellenek: szépen éneklő, jól táncoló színészek, jó kórus és jó zenekar - meg még jó egynéhány egyéb "jó". A szabadkai színház már megalakulásának második évében elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy megpróbálja kielégíteni a közönség operett-éhségét.
Először a horvát társulat kelt birokra egy operettel. A választás Lehár Pacsirtájá-ra esett, s a korabeli kritika szerint a főszereplők - Regina Čanić, Milena Petrović, Drago Burić és Stanko Kološinac - szép teljesítményt nyújtottak, a táncosok is jók voltak, egyedül a kórus nem szolgált rá a dicséretre. Az Asić vezette Szabadkai Filharmónia - vagy legalábbis annak egy része - kitűnően helytállt, noha olykor kissé túl hangos volt. Az operett bemutatóját 1946. november 7-én tartották.
Három hónappal később, 1947. február 1-én már egy újabb operettet vitt színre a horvát társulat: Sylva címen a Csárdáskirálynő-t. A főbb szerepeket ezúttal is Regina Čanić és Drago Burić alakította, mellettük kiemelkedett még Kaća Bačlija és Gyapjas István, valamint Sreta Avramović, Slava Bulgakova, Geza Šabić és Geza Vujkov. A kritikus a zenekart ezúttal olykor túl halknak találta.
1947. március 21-i számában a Hrvatska riječ a János vitéz magyar nyelvű bemutatójáról számolt be. A címszerepet alakító Németh Rudolfon kívül a bíráló senkivel sem volt igazán megelégedve. Iluskát R. Fazekas Piri alakította, a francia királylányt Sefcsics Mici, Bagót Sántha Sándor, Cseh Mária volt a mostoha, Garay Béla pedig a francia király. A táncosok közül Virág Klára volt a legjobb. Az énekeseket Révai Gabriella korrepetálta, a zenekart ezúttal Kladek Imre vezényelte, a rendező pedig Sántha Sándor volt. Az állandó teltházak arról tanúskodtak, hogy a színház vezetősége jól eltalálta a közönség ízlését.
Ezután újra a horvátok léptek. 1947. november 5-én előadták Lehár örökzöld operettjét, A mosoly országá-t. A női főszerepet Nela Dejanović énekelte szépen, tisztán. Még nálánál is jobb volt Szu Csong szerepében Josip Marušić, de a legkitűnőbb alakítást mégis a fiatal Dubravka Dežalić nyújtotta a herceg nővéreként. Gyapjas István, mint Pottenstein főhadnagy, szintén derekasan helytállt - a Hrvatska riječ tudósítója szerint.
Egy évvel később, 1948. november 29-én ismét a horvát társulaté volt a szó - s a zene. Leonid Juhvid operettjét - Svadba u Malinovki - hirdették a plakátok, amelyhez Alekszandrov írta a zenét. Abban az évadban sokszor előadták, mint ahogy még mindig repertoáron volt a János vitéz, A mosoly országa (Zemlja smiješka), a Koštana, a Csikós, stb
A magyar társulat csak 1950 júniusában tudott előállni egy operett, Emőd Tamás és Szirmai Albert Mézeskalács c. mesejátékának bemutatójával. A szereposztás a következő volt: Királyné - Raczkó Ilus, Buhu - Sántha Sándor, Örzse - R. Fazekas Piri, Jóska - Pataki László, Jóska szüléje - Juhász Anna, Bábi, a mézeskalácsos - M. Pálfi Margit, Pityi Pál - Szabó István. A 7 Nap június 7-i számából tudjuk, hogy "a Magyar Népszínház idáig nem látott káprázatos és színpompás előadásban állította ki a darabot. A kórusokat és az egyes szereplők énekszámait Kovács Kornél tanította be, aki a zeneszámok hangszerelését is végezte. A zenekar Bermel Miklós vezényletével sima, gördülékeny kíséretet szolgáltatott. A táncszámokat Szabó Erzsébet tanította be."
1951. január elsejével megszűnt létezni a Magyar Népszínház is, meg a Hrvatsko narodno kazalište is, és megalakult helyettük a Narodno pozorište - Népszínház, amelynek egy közös adminisztrációja, egy közös műszaki osztálya és három "ága" volt: a horvát dráma, a magyar dráma és az ún. zenei osztály (muzička grana). Az utóbbi vezetését Asić Milanra bízták, s az ő irányítása alá tartozott a zenekar, a kórus, a balett-együttes és az énekes szólisták. Ettől kezdve a színháznak saját zenekara volt, s a színlapokra többé nem került föl a Szabadkai Filharmónia neve, jóllehet mindegyik színházi muzsikus tagja volt egyben a Filharmóniának is.
Önállóságuk bizonyításául a színházi zenekar már 1951. január 8-án adott egy koncertet, amelyen részletek hangzottak el Leoncavalló Bajazzók és Mascagni Parasztbecsület c. operájából, valamint Asić Pjesmom kroz život (Dallal az életen át) c. operettjéből. Szólót énekelt: Matija Skenderović, Jelka Asić, Németh Rudolf és Horváth István.
Februárban is tartottak egy ún. populáris hangversenyt, amelyen Matija Skenderović és Németh Rudolf mellett ezúttal Tikvicki Béla lépett fel. A műsor Auber A portici néma c. operájának nyitányával kezdődött, majd néhány részlet hangzott el a Tosca-ból, ami után Dvorák Ördög Kata c. operájának egy közzenéje következett. A műsor második részében csupa magyar szerző művei szerepeltek: Gaál Ferenc Ünnepi nyitánya, Lányi Ernő két dala - Asić hangszerelésében -, ezt követte egy ária a Hunyadi László-ból, majd Bartók Két román tánca és Kodály Intermezzó-ja a Háry János-ból. A koncert zárószáma Liszt II. Magyar rapszódiá-ja volt.
Hasonló jellegű hangversenyre a későbbiekben is sor került. A nézőtéren hol diákok, hol katonák, hol pedig valamelyik vállalat dolgozói ültek.
No, de térjünk vissza az operettekhez!
A zenei osztály már 1951. február 1-én kész volt az új darabbal, amely egy hazai mű volt, Ivo Tijardović Mala Floramye c. operettje, amelyet egy rijekai rendező, Slavko Midžor állított színpadra. A címszerepet Jelka Asić kapta. A többi szerepben fellépett: Klara Pejić mint šjora Petronela, Puszta Lajos (később Dragutin Margetić) mint Mirko, Žarko Velicki mint šjor Bepo Pegula, Geza Kopunović mint šjor Dane, Pero Vrtipraški mint šjor File, Maša Perenčević (a későbbiekben Sz. Cseh Mária) mint Miss Evelyn, Németh Rudolf az ezredes szerepében stb.
A következő operett-bemutatóra április 27-én került sor. Jacoby Viktor Leányvásár-át magyar nyelven adták elő Garay Béla rendezésében, a kórust Buzás János, a táncosokat Dimitrijević Mara tanította be, a hangszerelést Milan Asić végezte, ő is dirigálta az előadást. (Ezzel kapcsolatos a következő érdekesség: A belgrádi Vígszínház - Humorističko pozorište - 1953 tavaszán Garay Bélát kérte fel a Leányvásár betanítására. Ebben a színházban akkor ugyanaz a Željko Straka dirigált, aki a háború után első igazgatója volt a szabadkai zeneiskolának, és első karnagya a Szabadkai Filharmóniának.)
A színház 34 tagú zenekara, 16 tagú kórusa, néhány táncosa és alig valamivel több szólistája ismét kemény fába vágta a fejszéjét, aminek eredményeként 1951. november 13-án felcsendültek Szirmai Albert elbűvölő dallamai, bemutatták a Mágnás Miská-t. Ezúttal is Garay volt a rendező, de a zenekar előtt most Bermel Miklós állt, a szereposztás pedig a következő volt: Korláth gróf - Vujkov Géza, Lotti - Balázs Janka, Rolla - R. Fazekas Piri, Gida - Kunyi Mihály, Baracs Iván - Dragutin Margetić illetve Bodrogi Lajos, Marcsa - Sz. Cseh Mária, Miska - Gyapjas István. A közönség tombolt, a kritikus pedig egyedül Miska és Marcsa alakításában nem talált kivetnivalót.
Most pedig ragadjunk ki egy hónapot, mondjuk, az 1951/52-es évadból, hogy láthassuk, mi mindent kínált a szabadkai színház a nézőknek. (Vasárnaponként leginkább három előadást tartottak, a hétfő pedig mindig szabadnap volt.)
1951. október 26. - Djido
27. - Sárga csikó
28. - Umišljeni bolesnik
- A tanítónő
- Zona Zanfirova
30. - Leányvásár
31. - Sok hűhó egy szobáért
november 1. - Zona Zanfirova
2. - A tanítónő
3. - Izbiračica
4. - Sárga csikó
- Djido
- Júlia kisasszony
6. - Mézeskalács
7. - Izbiračica
8. - Sárga csikó
9. - Zona Zanfirova
10. - Júlia kisasszony
11. - Djido
- Č'a Bonina razgala
13. - Mágnás Miska, bemutató
14. - Mágnás Miska
15. - Izbiračica
17. - Djido
18. - Sok hűhó egy szobáért
- Umišljeni bolesnik
- A tanítónő
20. - Mágnás Miska
21. - Izbiračica
22. - Mágnás Miska
És így tovább.
A horvát társulat 1951. december 20-án teljesen felújítva mutatta be a szabadkaiaknak a Csárdáskirálnynő-t. A címszerepet ezúttal Jelka Asićnak osztották ki, de ő is rendezte, sőt, ő is koreografálta az operettet. Rajta kívül fellépett még: Szabó István (Weilersheim herceg), Horváth Rózsa illetve Slava Bulgakov (a herceg felesége), Dragutin Margetić (Edvin), Pejić Magdolna (Stázi grófnő), Bruno Vujković illetve Gyapjas István (Bóni), Matija Merković (Rohnsdorf), Németh Rudolf (Kerekes Ferkó) és még sokan mások. Milan Asić vezényelt.
A jegyigénylések a soron következő operett bemutatójára kétszeresen meghaladták a színház befogadóképességét. De vajon melyik operettről lehet szó? Hát a Marica grófnő-ről! A bemutató napja pedig 1952. április 25-e volt. Az előadást Garay Béla rendezte, a címszerepet Raczkó Ilus játszotta. De lássuk, mit írt még ezen kívül az előadásról a 7 Nap a május 11-i számában:
".Kálmán Imre igényes muzsikája felső regiszterekben komoly problémát jelentett a primadonnának, és helyenként intonálásban és különösen tempókban túlságosan függetlenítette magát a zenekartól. Partnere, Bodrog Lajos, Török Béla tiszttartó szerepében komoly bonvivánná fejlődött (.) A bemutatón Zsupánt Gyapjas István alakította a tőle megszokott lendülettel, nagyszerű tánctudással és komikusi készséggel. A második este a sokoldalú Godányi Zoltán mutatta meg, hogy van a színháznak - ha kell - még egy rátermett táncoskomikusa (.) Liza grófnő, az énekes naiva szerepét R. Fazekas Piri és Petz Marika, a szabadkai zeneiskola abszolvens növendéke alterálták. Fazekas Piri (.) a Leányvásár és Mágnás Miska primadonnája talpraesett alakítást adott nem nagyigényű szerepében (.) Petz Marika (.) énekben elsőrangút nyújtott, de nem hiányzott játékából sem a naiv báj, amely ezt a szerepet kedvessé teszi (.) Temunovics Marica, (.) Lidi a cigánylány, rövid koloratúra szerepében az est egyik legszebb zenei produkcióját nyújtotta. Temunovics Marica, aki ugyancsak zeneiskolai növendék, pillanatnyilag a kórus tagja. Reméljük, nem sokáig."
"Vujkov Géza ismét az operett-buffó szerepét kapta meg. Jó választás volt, (.) kár, hogy helyenként túl harsány volt s szinte a kiabálásig fokozta az örökké izguló öregedő úr hangját. A Balázs Janka-Forgács József pár, mint Cecília grófnő és Kudelka főkomornyik, zajos sikert arattak rövid szerepeikben (.) A kisebb szerepekben felléptek Remete Károly, László Mária, Sipos György, Balázs István és Verseghi József. (.)"
"A szépencsengő kórusért ismételten Buzás János karvezetőt kell dicsérni. A kitűnő tánckórust, amely szép fejlődést mutat, Jurkovics Ruzsa tanította be (.) A bájos gyermekkar kedves meglepetés volt a közönség részére. Külön ki kell emelnünk a zenekar, illetőleg Pastyán Boriszláv karmester munkáját a kitűnő tempókért és színes zenei aláfestésért (.)
(Ekkortájt jutott el Szabadkára a szomorú hír, hogy a Marica grófnő, a Tatárjárás, a Cigányprimás, a Csárdáskirálynő és megannyi más gyönyörű operett szerzőjét szélütés érte és elvesztette beszélőképességét. A következő évben el is hunyt. Kálmán Imre meghalt, de melódiái még sokáig fognak élni.)
Érdemes bepillantani a színház 1951/52-es évadja végén készített kimutatásába, amely arról tanúskodik, hogy a zenei osztály tökéletesen megfelelt a hozzá fűzött reményeknek.
előadás néző átlagban
Magyar dráma: 122 39.470 323
Horvát dráma : 119 34.363 288
Zenei osztály : 78 32.779 420
A 18-szor játszott Mágnás Miská-t 10.503, a 12-szer játszott Leányvásár-t 5.970, a 11-szer játszott Marica grófnő-t 5.750 néző látta. De a másik két dráma listavezetői is zenés darabok voltak:
Sárga csikó - 19-szer, 7.693 néző előtt
Aladár nem szamár - 17-szer, 8.550 néző előtt
Mézeskalács - 10-szer, 4.377 néző előtt
Az 1952-es év utolsó bemutatóját december 13-án tartották, ekkor játszotta a magyar társulat először a Három a kislány-t Schubert zenéjével. A darabot Pataki László rendezte, a zenekart Bermel Miklós vezényelte. Ime a szereposztás:
Schubert - Bodrogi Lajos
Schober báró - Margetics Dragutin
Médy - Petz Marika
Hédy - Szűcs Marica
Édy - Temunovics Marica
Tschöll papa - Németh Rudolf
Vogl, operaénekes - Kopunovics Péter
Schwind - Vujkovics Bruno
Grisi, operaénekes - Rackó Ilonka
stb.
1953 őszén újra elővették a János vitéz-t, és teljesen új szereposztással mutatták be október 23-án. A rendező ezúttal Pataki volt, a karnagy Bermel, a főbb szerepekben pedig fellépett: Németh Rudolf (János vitéz), Petz Marika (Iluska), Juhász Rózsi (gonosz mostoha), Kopunovics Péter (strázsamester), Versegi József (Bagó), Kunyi Mihály (francia király) és Konsztantinovics Zorica (királykisasszony).
A szezon végén még egy magyar operettet hirdettek a plakátok:
Martos Ferenc - Huszka Jenő
Gül Baba
Bemutató: 1954. június 26.
Németh Rudolf nem volt hajlandó Garay rendezésében játszani, így aztán Kunyi Mihállyal összefogva ők ketten rendezték a darabot s a címszerepet Szabó János kapta, ami nem bizonyult szerencsés megoldásnak, mert Szabónak az éneklés nem volt erőssége, s a 7 Nap kritikusa szerint "sokkal jobb lett volna, ha prózában mondja el a dalszöveget is, és teljesen átadja magát a játéknak". Petz Marika bájosan személyesítette meg Leilát, Versegi jól énekelte Gábor diák szerepét. A Mujkó cigányt alakító Kunyi Mihály - ugyanazt a kritikus idézve - "testhezálló szerepet kapott, és most az egyszer elég mértéktartással játszott. Nagy jelenetében valóban megmutatkoztak képességei. Az énekléssel ő is hadilábon áll."
Az operett szereplői hadilábon állnak az énekléssel?! Ez bizony nagy baj. Erre még visszatérünk, de majd csak a következő fejezetben, amikor végre megkeressük a választ arra a kérdésre, hogy
Mikor volt Szabadkán opera?
Operák
A háború utáni Szabadkán először 1946 júniusában hangzott el operamuzsika, ekkor adta elő az eszéki operatársulat a Rigolettó-t, a Traviatá-t és Az eladott menyasszony-t.
1948 a nagy évfordulók éve volt: ekkor ünnepelte a Szabadkai Filharmónia munkásságának negyvenedik, a Zeneiskola pedig fennállásának nyolcvanadik évét. Mindkét intézmény igyekezett méltóképpen megünnepelni az országos viszonylatban is jelentős jubileumot. A Zeneiskola által szervezett számos koncertből álló rendezvénysorozat élén a március 31-ére kitűzött operabemutató állt. Pontosabban szólva Ivan Zajc Nikola Šubić Zrinjski c. operájának hetedik és nyolcadik képét adták elő a Zeneiskola diákjai, némileg kiegészítve, a nyitánnyal és az epilógussal együtt. - Még pontosabban szólva, Siflis Irma növendékei:
Közreműködött a Tanítóképző énekkara és a Filharmónia zenekara Milan Asić vezényletével. Az előadást Jelka Asić rendezte.
Az est második részében egy ún. balett divertissement-t láthatott a közönség, Ruža Jurković, a Zeneiskola balettosztályának vezetője, és Gyapjas István előadásában. Chopin, Grieg, Sibelius, Waldteufel és Baranović zenéjére komponált balettel igyekeztek megnyerni a közönség tetszését. Zsúfolásig megtelt a színház nézőtere, s a jelenlevőket Tikvicki Géza, a Szerb Népköztársaság kommunális ügyeinek minisztere köszöntötte. Az ünnepség fényét némiképp beárnyékolta, hogy a Belgrádi Rádió, műszaki okokra hivatkozva, az utolsó pillanatban elállt az előadás közvetítésétől.
1948. június 12. az a nevezetes dátum, amikor a szabadkai színházban, szabadkai erőkkel, bemutatásra került egy teljes opera, Puccini Toscá-ja. Az előadás horvát nyelven folyt a következő énekesekkel:
A Tanítóképző énekkarát (ministránsok) és az Iparos Dalárdát Dubravko Stahuljak és dr. Diamant Ernő tanította be, az énekeseket pedig Siflis Irma készítette elő. A filharmonikusokat Milan Asić vezényelte, az előadást Emil Karasek rendezte. A Hrvatska riječ tudósítója (1948. VI. 18.) minden előadót megdicsért derekas helytállásáért.
A jég megtört, a Tosca a következő évadban jónéhány előadást megért. (1949. márciusában ötször játszották.)
A nagy olasz komponista népszerűségét igazolja, hogy pontosan három évvel később ismét egy Puccini-operát tűzött műsorára a színház időközben megalakult zenei osztálya, ez az opera pedig a Pillangókisasszony volt. 1951. június 19-én mutatták be, ugyancsak horvátul. A rendezés feladata ezúttal a rijekai Slavko Midžorra hárult, a kórust Búzás János tanította be, a szereposztás pedig a következő volt:
A bemutató előadásról írt kritika szerint - Hrvatska riječ, 1951. VI. 29. - az énekesek szinte valamennyien kitűnőre vizsgáztak, egyedül a zenekarból hallatszottak olykor-olykor gyanús hangok. Meg hát a kórus is lehetett volna népesebb.
A Pillangókisasszony, azaz a Madame Butterfly, a következő évadban egyszer-kétszer minden hónapban színre került, sőt az újvidéki meg a zombori színház közönsége is láthatta az operát a szabadkaiak tolmácsolásában.
1952. február 27-én egy hazai művet tűzött műsorra a zenei osztály, a Muradbegović szövegére komponált Moranát-t, melyet Jakov Gotovac zenésített meg. A rendezőt, Nando Rojét ezúttal Zágrábból hozatták. Íme a szereposztás:
A balettszámokat Ruža Jurković tanította be.
"Habemus operam!" - kiáltott fel a Színházjáró Jeromos 1952. március 9-én a 7 Nap-ban, majd így folytatta írását: "A bemutatón nemcsak a régi erők (Sokcsevics-Ászics Jelka, Tikvicki Béla, Németh Rudolf) adták legújabb tanújelét zenei felkészültségüknek, hanem felbukkantak újabb tehetségek (.) Egyedül Vucskovics Dusán, az újonnan szerződtetett fiatal tenorista nem váltotta be mindenben a hozzáfűzött reményeket (.) A legfeltűnőbb ugrásszerű haladást a kar tette. A kar, amely ebben a dalműben a cselekmény egyik hordozója és kevés kivétellel állandóan a színpadon van, hangban, mozgásban, játékban és táncban fényes vizsgát tesz (...)"
Két hónappal később, június 23-án már Az eladott menyasszony komikus jelenetein derülhetett a szabadkai színház közönsége. Smetana művét a belgrádi Mladen Sabljić rendezte, s a színlap szerint a szereposztás a következő volt:
A táncokat Miliša Milisavljević, a rijekai színház balett-táncosa tanította be, a díszleteket De Negri Endre tervezte.
Az 1952-es év őszén a rosszul hangzó "Zenei osztály" elnevezést a jobban csengő "operára" cserélték fel.
Most pedig, mielőtt még tovább mennénk, álljunk meg egy percre a zenekari árok mellett s kukkantsunk be, kik ülnek a zenekarban?
1952 nyarán a színház forgószínpadot kapott - Vajdaságban elsőként - ami jelentősen megkönnyítette a rendezők, de méginkább a színpadmester munkáját. A nagyobb lehetőségeket kínáló színpadon elsőként bemutatott opera a Nikola Šubić Zrinjski volt, amit az opera kedvelői 1952. október 22-én láthattak először. Lévay Endre beszámolójából tudjuk, hogy az operaszezon megnyitó előadása zsúfolt ház előtt zajlott le. "A bemutató estéjén - írja Lévay a 7 Nap november 2-i számában - két nép ült egymás mellett a széksorokban, a horvát és a magyar (.) Tikvicki Béla alakította Zrinyit, a szigeti hőst, Németh Rudolf Szolimánt, a török szultánt, a többi szerepben szintén horvát és magyar művészek és karénekesek együttesen léptek föl. Közös erővel hozták színpadra annak a nagy történelmi alaknak drámai életét, aki mind a két nép küzdelmes életének történetében jelen van és mind a két nép egyformán hősének ismeri."
A többi szereplő:
Két hónap elteltével, 1953. január 5-én, bemutatásra készen állt Verdi talán legnépszerűbb operája, a Traviata. Rudolf Ertl rendezte, a koreográfiát Radomir Milošević készítette, a dirigensi emelvényen Borislav Pašćan, az Opera másodkarmestere állt. A főbb szerepek a következőképpen lettek szétosztva:
Március 6-án a Traviata 100 évvel korábbi ősbemutatójára emlékezve játszották Szabadkán Verdi remekművét, Margetić ekkor alakította először Alfrédot. Tizedikén pedig az Egyesült Államokból érkezett Marjory Radovan hangjában gyönyörködhetett a szabadkai közönség, aki Violettát személyesítette meg azon az esten. Természetesen, más énekesek is vendégszerepeltek abban az évadban:
A tenorista Aleksandar Marinkovićot állandó szerződés kötötte a Szabadkai Operához. 1953. június 5-én kereken ötvenedszer énekelt a szabadkai operarajongóknak, a Zrinyi-t ezen az estén játszották tizenkilencedszer. Marinković egyébként a fővárosi Operának volt állandó tagja.
Egy kicsit előre szaladtunk az időben, gyerünk csak gyorsan vissza!
1953. január 30-át írtak, amikor egy önálló est keretében bemutatkozott a mind jobban izmosodó balett-együttes, amelynek irányítását Radomir Milošević vette kézbe. A műsor csupa fülbemászó zenedarabból állt:
A látványos műsor szereplői a koreográfus mellett a következők voltak: Andja Arandjelović - Belgrádból, valamint, a szabadkaiak: Monika Tikvicki, Bojka Krnjajski, Vera Sabolčki, Irena Želinska, Edita Anau, Saša Vojtov, Margita Šujić, Nikola Jovanović, Marija Dovat és Ljubica Horvat.
Május 4-én még egy balett divertissement-t rendeztek, amelyen spanyol, orosz, osztrák, kubai és más népek zenéjére ropták a táncot a színház fiatal tehetségei - ezúttal kizárólag zongorakíséret mellett.
De még ez előtt néhány nappal, 1953. április 29-én történt, hogy bemutatták Josip Andrić Dužijanca c. operáját, az első bunyevác operát.
Ki volt ez az Andrić?
Író és zeneszerző, képesítése szerint jogász, aki magánúton szerezte meg zenei tudását. Bácskában született, 1894. március 14-én, a Palánka melletti Bukinban. Gyermekkorát a szerémségi Moravić faluban töltötte. Slavonska Požegán járt gimnáziumba, s már ekkor elkezdett komponálgatni. Egyetemi tanulmányait Zágrábbban és Prágában folytatta. Termékeny zeneszerző. Kompozícióinak legtöbbjét (kb. 180) tamburazenekarra írta, de ugyancsak jelentős (kb. 150) a szóló-énekeinek a száma, ezenkívül több kórusművet, kamaraművet, zenekari művet - egyebek között 18 szimfonikus táncot -, kantátát és színpadi művet írt. Alkotásaiból gyakran kihallatszanak szülőföldjének dallamai (Bácskai szimfónia, Bácskai tavasz, Szabadkai impressziók, sokác lakodalom, stb). Gyűjtőútjai során majd kétezer népdalt mentett meg a feledéstől. Zenei írásai közül legjelentősebb a szlovák zene története, amit ő írt meg elsőként, és az 1953-ban kiadott tambura-iskola.
A Dužijanca első hangjait még 1938-ban papírra vetette, s tíz évvel később, a Zágrábi Rádió felkérésére, ugyanezt az anyagot fölhasználva megírt egy kantátát, amit be is mutattak. Az opera 1952-ben nyerte el végső formáját. Két felvonásból és egy intermezzóból áll, aminek keretein belül a néző megismerheti a bunyevác tanyavilágnak az aratással kapcsolatos minden szokását. A cselekmény egy egyszerű szerelmi történet, a főszereplő maga az egyszerű nép. A zenét Andrić a saját szövegkönyvére komponálta.
Ime az első bunyevác opera, a Dužijanca szereposztása az ősbemutatón:
A táncokat Radomir Milošević - a koreográfus - és a tánckar adta elő, az operát Vojmil Rabadan rendezte.
A nagy érdeklődést kiváltó bemutatón megjelent több jelentős személyiség: dr. Mihajlo Vukdragović és dr. Marko Fotez Belgrádból, az újvidéki Szerb Népszínház igazgatója, Boško Petrović, a Matica srpska titkára, a szarajevói opera karmestere, és még sokan mások.
Ugyanezen az esten bemutatásra került egy klasszikus alkotás is, Mascagni egyfelvonásosa, a Parasztbecsület ugyancsak Rabadan rendezésében -, mégpedig a következő szereposztásban:
Közreműködött a Testvériség-Egység Kultúregyesület (KUD "Bratstvo i jedinstvo") kórusa, melyet Búzás János tanított be.
Az ország lakossága valójában ekkor vett tudomást először a Szabadkai Opera létezéséről. A vajdasági lapok mellett a fővárosi Borba - 1953. V. 5-én - hosszabb cikkben számolt be a Szabadkán tapasztaltakról. A legtöbb dicséretet a zenekar és vezetője, Milan Asić kapta.
A Népszínház eredményes évet tudhatott maga mögött. Az 1952/53-as szezonban 28 premiert tartottak: a magyar dráma 144 előadását 49.848 néző, a horvát társulat 128 előadását 43. 379 néző, az Opera 89 előadását pedig 35.200 tekintette meg.
Ősztől új tagokkal bővült a szólisták tábora: két szopránénekes - Elena Tomičić-Galun és Zora Konstantinović -, és két tenorista - Balázs László és Nino Srbu - került a távozó Ana Ivanišević helyére.
A Pillangókisasszony-t már több mint hússzor adták, amikor elővették Puccini öt évvel korábban játszott operájának, a Toscá-nak a partitúráját. A premier napja 1953. november 21-e volt, s a színlap a következő szereposztást hirdette:
Mint mindig, rendezőt ezúttal is idegenből szerződtettek: a választás most Nikola Cvejićre, a kiváló belgrádi operaénekesre esett.
Eszékről időközben új karmester érkezett, Vlado Kobler, s a következő bemutatóra már ő készítette fel az együttest. A Carmen-t 1954. január 26-án mutatták be, a kritika szerint közepes eredménnyel, mert a címszerepet alakító Vanja Matulić noha kulturáltan énekelt, de látszott, hogy ez a szerep nem rá van szabva, Nino Srbu pedig Don Joséként annyira vigyázott a szép éneklésre, hogy a mozgásról szinte teljesen megfeledkezett. Jelka Asić (Micaela) hibátlan volt, Németh Rudolf (Zuniga) hasonlóképp, és Tikvicki Bélának (Escamillo) is nagyon szép volt a - kosztümje. (Hrvatska rijeć, 1954. I. 20.) De az sem kerülte el a műbíráló figyelmét, hogy Kobler az egész operát végig fejből vezényelte!
Március 13-án két belgrádi művész vendégszereplésével adták Bizet operáját, Carment ekkor Mila Miladinović alakította, Don José-t pedig Boris Marinov. Tizenkilencedikén az eszéki Franjo Klokočki bújt Don José kosztümébe. Az ilyenfajta felfrissítések mindig jelentős mértékben javítottak az előadások minőségén.
A szezon utolsó operabemutatójára 1954. május 19-én került sor: Leoncavallo kétfelvonásos operáját, a Bajazzók-at adták elő Josef Bayer Babatündére (Vila lutaka) és Rimszkij-Korszakov Spanyol capriccio-jára komponált balettje társaságában. A zenekart Vlado Kobler vezényelte, Canio szerepét a belgrádi Borisz Marinov énekelte, Jelka Asić volt Nedda, Ivo Vargović - Tonio, Dragutin Margetić - Beppo, Bela Tikvicki - Silvio. Az operát Mladen Sabljić rendezte, a balett-számok rendezője pedig Radomir Milošević volt.
A szabadkai Népszínház műsora kezdett egy igazi nagy operaház műsorára emlékeztetni. Vegyük példának a júniusi hónapot: Elsején - Bajazzók, 5-én - Pillangókisasszony, 6-án - Tosca, 9-én Carmen, 13-án - Zrinyi, 15-én - János vitéz, 17-én - Traviata. A többi napokon a mási két társulat tartott előadást.
S akkor elérkezett 1954. július 6-a.
Egymás után játszották a két rövid operát, a Parasztbecsületet meg a Bajazzók-at. Az előadás befejeztével a függönyt leeresztették, és föl sem húzták többé, legalábbis a szabadkai Opera számára - nem.
Az Opera bezárása sokakat megdöbbentett, pedig várható volt. Akadtak, akik már a megnyitását sem találták indokoltnak. Minek az országban tizenegy opera - mondták -, amikor a meglevő tíz is sok. Újvidék, Belgrád meg Eszék bőségesen el tudja látni Szabadkát operával, ha éppen arra támadna gusztusa. Az igaz - érveltek tovább -, hogy a zenés darabok vonzzák a legtöbb nézőt, de nem az opera előadások, hanem az operettek meg a népszínművek. A Tosca ötödik előadására például már alig tudtak eladni 150 jegyet. De nem is csoda, hiszen a minőséggel komoly bajok vannak. Egy énekes azáltal, hogy már nem hívjuk amatőrnek, még nem fog jobban énekelni, a vendégművészek pedig rengeteg pénzbe kerülnek. Azt a pénzt hasznosabb célokra is lehetne fordítani.
Az érintettek hiába próbáltak ellenérveket felsorakoztatni, az a tábor győzött, amely az Operát életképtelennek, fölöslegesnek kiáltotta ki, s annak megszüntetésével jelentős pénzösszeget vélt megtakarítani. Még Napravnik Karel, a város egyik legtekintélyesebb muzsikusa is azon a véleményen volt, hogy közepes operaelőadások helyett helyesebb lenne a színházban színvonalas operettelőadásokat tartani.
Így aztán a szólistáknak felmondtak, a kórusban meghagytak 14 énekest, a zenekarban 24 muzsikust. A szabadkai Operát fiatalon, még szinte csirájában fojtották el. Még mielőtt kifejlődött volna. Ez a huszárvágás olyan mély sebet ejtett a város testén, ami a mai napig sem gyógyult be teljesen.
Azt nem tudhatjuk, hogyan alakultak volna a dolgok, ha az Opera hívei győznek, de azt igen, hogy a legjobb énekesek rövidesen odébbálltak, a zenészek közül is többen másutt kerestek maguknak megélhetést, tehát a pénz ugyan megmaradt - ha egyáltalán volt -, de nagyoperettet előadni már nem igen volt kivel. A Zeneiskola továbbra is gyártotta a jó muzsikusokat, de most már nem Szabadka, hanem más városok, más országok számára.
Ma már ott tartunk, hogy a hatvanas-hetvenes éveket is visszasírjuk, mert opera ugyan akkor sem volt, de legalább még volt színház.
Végezetül álljon itt egy kis statisztikai kimutatás a szabadkai Népszínház zenei osztálya három és fél évig tartó működésének számbeli eredményeiről:
évad premier előadás nézők száma
1951. I - VIII. 5 37 19.796
vidéken: 7 7.942
44 27.738
1951/52 3 75 31.468
vidéken: 3 1.311
32.779
1952/53 6 86 34.427
1953/54 7 92 29.851
(Ezek az adatok a Narodno pozorište - Népszínház, 1945-1955 kiadványában találhatók. Sajnos, nem minden részletükben egyeznek meg a korábban már elmondottakkal.)
A kérdés, hogy "Mikor volt Szabadkán opera?" - választ nyert: 1952 ősze és 1954 nyara között, bár a színházban korábban is játszottak operát, legelőször 1948. június 12-én, amikor a Tosca került színre.
Az tehát sikerült kiderítenünk, hogy Szabadkán mikor volt opera, ám azt senki sem tudja megmondani, hogy mikor lesz megint.
Kezdetnek egy közönséges zenés színházzal is beérnénk. Ellenkező esetben várható, hogy Szabadka kultúrája teljesen elsorvad. Régi igazság: Színház nélkül egy város nem város, zenekar nélkül pedig egy színház nem színház!
Függelék
Az alábbi fölsorolásból megtudható az egyes operabemutatók dátuma, az opera címe, a zeneszerző és - zárójelben - a karmester neve.
1948. VI. 12. - Tosca - G. Puccini (M. Asić)
1951. VI. 19. - Pillangókisasszony - G. Puccini (M. Asić)
1952. II. 27. - Morana - J. Gotovac (M. Asić)
VI. 23. - Az eladott menyasszony - B. Smetana (M. Asić)
X. 22. - Nikola Šubić Zrinjski - I. Zajc (M. Asić)
1953. I. 5. - Traviata - G. Verdi (B. Pašćan)
IV. 29. - Dužijanca - J. Andrić (M. Asić)
- Parasztbecsület - P. Mascagni (M. Asić)
XI. 21. - Tosca - G. Puccini (M. Asić)
1954. I. 26. - Carmen - G. Bizet (Vl. Kobler)
V. 19. - Bajazzók - R. Leoncavallo (Vl. Kobler)
- Babatündér, balett - J. Bayer (Vl. Kobler)
- Spanyol capriccio, balett - N. A. Rimszkij-Korszakov (Vl. Kobler)
Szabadka, 1999. júliusa