Bartos Aranka

Kokó, a kakas

Kokó "jó ember" volt, mondaná

Derszu Uzala, a kis tatár.

A sárga minden árnyalatát

viselte a madár, s farktollain

azt a ragyogást, amit hajdanán

a csendőrök is irigyeltek.

Deltás vállairól és hátáról

sugárkoloncok csüngtek alá,

érthető, hogy háremében már

a jércekorú feleség is bomlott

érte. De - nem elhamarkodott

a vélemény - Kokó szive olyan

létedény volt, melyben kötött

fajára csöppet sem jellemzően,

fortyogó ösztönei mellett

forráspontig hevült a szeretet.

Ez már az embernek szólt, pedig

minduntalan körötte volt, csak

neki kárált a sok vörös szubrett.

Így hát nyugdíjjogosult lett

- mint annyi elődje - öcsém

baromfiudvarán. Az élet csődje

volt talán, hogy a genetikai út

egyharmadán hirtelen visszavonult

holmi rejtőzködő baj miatt. Előző

nap, a már kihalt birodalmában,

fura, királyi magányban ácsorgott,

körötte alkony záporzott;

s amikor kérdezte az ember:

mi dolga a közeledő estben?,

fázósan megrázta a fejét, két

vörös szakálla hangtalan

csilingelt, tüsszentett is

néhányat, ám rendületlen

nyugalommal felelt: kokóóko,

kóókokóó. Alkonyodó hangja

jól illett a néma terepbe. Még

felvétette magát, mint valami

kényeske öleb, szokásához híven

a földet is megrúgta, hogy

könnyebb legyen e páros művelet.

Másnap reggel Kokó, a "jó ember"

már dermedt szobor volt.

Méltóságos póza összeomlott,

de önnön romja fölött, a sárga

minden árnyalatát viselő sokezer

tolla ragyogva hullámzott

a decemberi szélben. Ám

tyúkbolondító nagy, csipkés

taraján a befagyott vér liláskék

színével a dér játszott s a halál.