Beszédes István.

Mariana-árok

 

Asztalt sodor el messzire az ár,

hogy majd egy iszapos zátonyon terít,

- idegen ételek, szokatlan pohár,

látni kellett a kidőlve telit.

 

A féltett ezüstöt, a salátatálat,

s a kanalat, amelyben súlyos homok,

és azt a langót, hol a telitalálat

emléke kísért, és a flotta-romok

kötöttek ki, és ágyút pucolnak

a dicsvágy gondosan bevarrta zsákok,

felfedezői a szemetes kornak,

új hajós nemzetek és vízi nomádok.

 

A magányos vacsora hiába vár:

újvilágot leborítva a pecsenyetálon

örvények között hoz a homály,

és nincs menekvés, betelt az álom,

már éppen úgy lesz, hogy jön a homár,

ha meg nem csördülnek lenn a medálok,

s a lebegő abroszt, amit a hullám dobál,

ketté nem szakítja hirtelen a Mariana-árok.

 

Alul a homok

 

Most szárazon már mind a hajszál,

a korall színe összetörve,

s összelöttyedt a tenger szörnye.

Be régen történt már hasonló,

kövön kopog az éles olló,

megkerülnek a cirkálók,

az eltűnt férjek, az elcsavargott

kutyák, a járvány pusztította barmok,

és titkaink is odaátról,

váltig tagadott orgiákról,

s a sziklák, hol eddig vízben álltak,

látni most szépen, istenlábak,

begyalogoltak, amforákat

csapolni meg, s berúgva sírni,

hogy megfeleződött a világ,

hogy ezentúl már nem igeidőben

méri az órát, és minden perccel

több lesz alul a homok.