Vojislav Sekelj

Kérem

(A "Kérem, köszönöm" című verses regényből)

 

Ma este ne, könyörgöm, ma este

ne beszéljünk politikáról, politikusokról, háborús

nyerészkedőkről, ne a nacionalizmusról.

Semmiképp se itt és most!

Próbálkozzunk meg valami mással, ami lehetőleg magasabb rendű,

undor, gyűlölet és irigység nélkül szólni a svábbogárról.

Úgy talán a kőrakások mögül,

a roskadásig megrakott könyvespolcok mögül

meglátjuk, jelentéssel telik meg az üres szó:

"kérem"!

Nos, a svábbogárral kezdtük, nevet adtunk neki, megkülönböztető neveket, konkrétakat,

sok nevet, neveket az újságból,

amelyek választéka kimeríthetetlen, kimeríthetetlen.

és a végén a svábbogárról semmi újat nem tudtunk mondani.

Ez a szavak sorsa.

Fáradtan és ernyedt hangon, akár az automata információ, csüggedten megszólal:

"kérem a cigarettát". A hangban erőtlenség nem volt: a szemekben épphogy visszatükröződött a kézmozdulat. A kéz megvetése.

Az én kezemé.

Odatettem a cigarettát,

a szájába tettem.

Lassan szívta be, élvezte végig, vigyázott rá, hogy a karikák fel ne sértsék a tetten ért ürességet.

Tudni vélte, hogy gyűlöl. Nem fájt neki. Dehogy! Jólesett neki.

Szemében túlzott büszkeség, valamiféle eljövendő élet bizonyossága.

És sok bűnbánat a múlt korhadéka miatt.

Később, jóval ezután, a kéziraton dolgozva, értettem meg, hogy gyűlöl engem. Rájött, hogy megsajnáltam.

Nem sajnáltam, vagy csak nem éreztem a számban

a szánalom keserű ízét.

Játék volt csupán, a játék szabálya, benne a létezés értelme.

A különbség az irodalom szempontjából érdektelen, az élet ezt nem tartja számon.

 

Kérem II.

 

Elvettem az esetlenül szájsarokba tolt cigarettát.

A hamutálba ütöttem a hamut. A hamu verítéke.

Gondolom, mondja a cigarettaparázsra figyelve, gondolom, ismétli meg, hogy kezdetben mégiscsak füst vala. A szavak köde később érkezik meg, és folytatja továbbra is a cigarettavégre, a finom hamura meredve. Az elmúlt dolgok lecsillapodott hűvöse. A bűnök őrzője, jele a múlandóságnak. Közben megtorpan egy pillanatra, s kéri, hogy a cigarettát tegyem a szájába vissza.

A beszívás eltartott,

a türelem mérte, vállal jelezte - vedd el!

A vállai mondták, vedd el!

 

Elvettem a cigarettát.

Igen, a köd csak jóval később érkezett meg, folytatta, mindenképp az ősködöt követően, de bizonyára előbb, minthogy a szorgalmas és bölcs szabadkaiak megértették volna a villamos szimbolikáját.

A villamosok utcáinkról egy kézmozdulatra tűntek el. Kezeik lélek nélküliek voltak. Az arca, a felső ajka természetellenes szögbe ferdült, grimaszba, görcsbe, becsukta a szemét, mélyebbre süppedt a hintaszékbe.

A "kéz" szavának minden gondolati érintésére - amelyet nem szabadott kiejteni, s nem is ejtette ki - mindjobban befelé fordult, vesztette önuralmát, lett mind ingerültebbé.

Lehet, ki tudhatja

a történtek után,

s főképpen a mostani időkben,

hogy tényleg a villamossal kezdődött el minden.

Legalábbis bennem, adja hozzá, s szeme már ismét

a cigaretta után kutat.

A hullámokra még ma is a fájdalom dagályával emlékezem.

A női bájak a nyúltagyban még ma is elevenen ringnak.

És rozsdás szög módjára mérgezik a tudatot, lelkiismeretet.

Csípők és ágyékok. Vedd el a cigarettát! Elveszem. Oltsd el! Eloltom. A füstszűrő nyirkát érzem az ujjamon. Nem az ajkakét.

Tüllruhában állt, akár egy obeliszk a Palicsra haladó nyitott villamos-kupéban.

A hintaszékbe süppedve inkább csak saját magának beszélt.

Az ujjak, a szél ujjai,

amely szemtelenül rátapadt, kifeszítette a vitorlát, s az merev lett, mint egy obeliszk, kirajzolta a háromszöget. Feltehetőleg az alsó, intim női bermuda-ruhadarabra gondolt.

És ezzel kezdődött, fejezte be emelkedetten.

Püthagorasz, mi az a katéta - mi a hipotenúza: a könnyű vállak; az ököl-négyzet. Megtorpan és váratlanul megkérdezi, ezt a te horvátaid újabban hogyan mondanák!?

Ez az, mi tagadás, itt már valamelyest stilizált elbeszélés zavarba ejtett, nem tudom, mondom. Közben megkísérlem a gondolati torzót követni. Keresem a bugyi hamujában a kapcsot, hátha a villamost a háromszöggel összeköti.

Nem tudod, hát miféle horvát vagy te, kérdezi kötekedve, majd békülékenyebben fűzi hozzá, hát nem a nyelvben lakozik a szellem. Te meg verseket írsz, teszi hozzá - kéz nélkül - végül.

Nem azt mondtuk: ma este nem beszélünk nációkról, grammatikáról, sem Freudról?

Hát, Hérakleitoszom - kérdezi csodálkozva -, este még egyáltalán ez a mai este?

 

Kérem III.

Nem sejtettem,

hogy egy,

hogy egyetlen szó is

a maga zagyva

történetével

értelmet lesz képes adni, úgy is, ha meg sem világít semmit.

A szellem háza. Visszhangok a fejben.

Még nem találták meg azt a szót, ami miközben valamit összefűz, magyarázatot semmire nem ad.

Bizony, a szellem lakhelye, suttogja, van, aki toronyházban lakozik, valaki várban, én a rongyos határban.

Szellemes és rettenetesen ostoba, mellékesen, kissé szórakozottan hozzáfűzi azt is: ahány ház, annyi Shakespeare. Ne haragudj, minden a villamosban kezdődött. A Palicsra tartó villamosjáraton. Hallod?! Nyilván, hogy jobb kedvre derítsen, hogy a Shakespeare-re vonatkozó megjegyzésén enyhítsen, szavalni kezdett.

Štupande

njezine

vrane

očenaš

moj

su meni bile.

Jól mondta a verset, érzékkel a bunyevác évődésre. Kellemetlenül éreztem magam. Mindig kellemetlenül érint, amikor valaki a jelenlétemben verset mond. Az én versemet. Úgy érzem,

mintha vetkőztetnének.

Mégis, annál könnyebben elviselhető,

mintha újra és újra én olvasnám őket. Az ütődöttség érzete ez.

Avas szalonna ízével társuló együgyűségérzet, amely akár egy töltött galambot feszít.

Ez volt a negyedik találkozásunk. Negyedik s ezúttal kéz nélküli.

Még tanulmányozom, szikével darabolom a homályt.

Ő engem a jelek szerint már látott és kiismert.

Ilyenek a mi találkozásaink. Ezek az ő számára új életet jelentő találkozások. Egyikünk sem élvezett előnyt. Vezércselre

játszottunk a legelejétől.

Ismét cigarettát kért.

Nem vettem észre, hogy egy én és egy te lettünk.

A közös füstben mi.

Mintha lennénk, mintha ez...

Szöveg. Mű felé törekvő szöveg.

 

Kérem IV.

 

Elszunnyadok.

Az álom felszínén tartom magam.

Zárt zsalugáterek gubbasztanak a nyár hűvösében anno domini. és áldott a félhomály.

A szűrt fény kitartóan küzd a porszemekkel.

Különös tánc a semmi fölött harmincöt fokkal.

A semmi fölött. Pont vessző, pontosvessző nélkül. Egyszerű pont.

S ötven esztendővel maga mögött kezdetét veszi a belül folytatandó egyenlőtlen, győztes nélküli harc.

Hogy elindul a háborúról való ellenállhatatlan elmélkedés kimerítő, izzasztó mókuskereke, a kipárolgás jelzi.

A nemzeti háború illatszere. A gyűlölet szagkivonata.

Európai demokrácia, ágyúk új humanizmusa.

A szivacsos tudatot savanykás muzsika tölt be.

Istenem, lustán a másik oldalamra fordulok, a lepedőt a fejemre húzom; azt kérdezem magamtól, másoktól, hogyan, mikor, miért és hol kezdődött el? A választ tudom, mondjuk, hogy tudom: nem kielégítő.

A probléma gyökeres. Tömegek vonatkozásai közismertek.

Az egyént transzcendentálissá teszi, népi szappanopera.

Fűszere az otthon, a tűzhely. A talaj. A vénának szentelt felforrósodott óda.

Hogyan került ide a villamos? Számára minden a villamosban kezdődött, Püthagorasszal.

Hírek. Világos. Híreket mondunk. véres

háború lesz.

Miért a villamos?

A délutáni álom a csámpás ébrenlét lépteivel közelít.

Telefonhívással.

 

Kérem VI.

 

Hang nélkül vicsorgom, keresem magamban a remény támaszát,

a kerekek magasságában, három egyenes találkozási pontján,

az ő kérdését követően:

Az énemet a háborúnak köszönhetem-e?

A szórakozás - az értelem - rugóját keresem. Annak!

Sikertelenül köröket rajzolok, szabálytalan köröket,

háromszöggel, vonalzóval, árral,

körzővel.

Ismételgetem a kocka elvetését,

le akarok számolni a reménnyel.

Hittel távolodni el a céltól.

Hasztalanul. Válasz nem érkezik. Az esetlegesség győzedelmeskedik.

A torzó, a reménytelenség esetlegessége!

Amikor a felzaklatott monológ kezdetét veszi:

a berlini fal ledöntésével. Szétszóródott Kelet. Kelet sója.

Elindult, Kelet salétroma,

soká tartott a rothadás "demokratikus" folyamata.

Ma már tudni.

Teória.

Európa ujjongott. A Nyugat ujjongott. A bánat is ujjongott.

A világ mosta kezeit a felebaráti bűntől a temetésre menet.

Mi háborúztunk. Ők háborúztak. Ő háborúzott.

Gyönyörű szó - mészároltak! K és É és S nélkül.

Szó sincs rozsdás késről és kanálról, egyszerű, szolid mészárlásról van szó.

És alig pár ember vette észre,

hogy alaposan beesteledett,

a jót és a rosszat,

kimentünk az utcára, a térre, szónokoltunk, tiltakoztunk,

a nyúltagy vérsavójával jelszavakat írtunk, a túlzó ígéreteket önként osztogattuk, nyilatkozatokat gyártottunk, a nyomorékot felkészítettük a haladásra.

Továbbra is köröket rajzolok,

a mondandót kerülöm, nem létezem tehát. Descartes-ot javítgatom.

Kerülöm a pillantást, szavai pedig ürességem legmélyebb pontját érik.

A szobában semmi sem bír a valóság dimenzióival. Minden kibillent.

Szívósan, szemtelenül, piszkosan és olymód érinti a tárgyakat,

ahogy nem lenne szabad.

Orral. Füllel.

Kérdez, ismétel, ki tudja hányadszor ezen

az augusztusi késődélutánon, az elsötétített, kérdéssel teli

szobában:

Látsz-e valamit ott,

ahol valaha voltak,

s míg nem álmodoztak az érintésről

és ismerték fel a "kérem"

teljes jelentését?!

Látod-e a helyet?

Levetkőzte szégyenét, a szobában áll, bútorral övezve,

ahol szemeink marakodnak.

Vajon a gyűlölet, az együttérzés, a hajlam az oka.

Ki tudja:

kancsalság, kedves Sekelj uram. Az ön egyetlen

enyhítő körülménye,

már elnézést az eufemizmusért,

de az ön kancsalsága súlyosan érint és sért:

mondja meg őszintén, igazán engem néz, avagy

azt a törött kék vázát,

az ütött vázát, ami a felettünk ítélkező agyagot egyben tartja

a félig horvát, félig szerb levegővel telit,

mint az identitás, nem a nemzeti,

immár nem a nacionalista azonosság hordozója.

Az én koromban a kancsalság hasznos szemléletmód.

Olyan, mint a bagolyé, vetem közbe,

az ifjúkorban komplexus, folytatom,

most szemléletmód.

Gondolatban dühödten közbevág,

a káposzta nézi a húst, majd

kivesz egy sárgarépát,

szolgáld ki magad, ha kell,

ebből a látószögből persze az új világrend is elfogadható.

Érthető, folytatja méltatlankodva, a nagyok megengedhetik maguknak

a kancsalságot, a süketséget és a betegességet is.

Befejezem, határozott félmozdulat, a bal marok a kicsik körül csak annyi teret hagyott, hogy kicsik maradhassanak, akár egy érme vagy.

egy kézmozdulat már késpengébe ütközik.

Az arcon görcsöt éneklő grimasz. A kiáltás csonthéja.

Gesztikuláció híján egyedül a mimikri árulkodik róla.

A keskeny ajkak összeszorulnak válaszvonaluk mentén,

ahogy erőlködik,

hogy kimondja: maga, maga, és fuldoklik, keresi a szavakat, majd odavágja:

Maga egy lelketlen, érzéketlen ember. Maga egy.

Egyébiránt meg összekeverte a realitást, a képzeletet és az életet.

Irodalomnak jó, fejezi be, és csalódottan csukja be a szemét.

Arra viszont rossz, hogy adok-kapok nélkül az életet éld.

Balra. Felőlem nézve,

szemtől szembe.

Egy egyszemű szembesülés.

Erőfelmérés.

Tetten ért erőtlenség, könnyes szemek. Férfias, a test egy rezdülése nélkül.

Árad az éles belső fájdalom.

Előveszem a zsebkendőt, mert a lélek sötét foltjait le kéne törölni.

Hagyd, mormolja félhangosan, hagyd csak.

mély lélegzetet vesz, válla közé húzza fejét,

míg arcáról a verítékcseppeket felitatja a zsebkendő.

Nedvesítem a vásznat. Kört rajzolok.

Szebben is mondhattam volna. De a sok csúnya

tettet követően, a vállvonás a sors válasza.

Ha tudnám, ha tudhatnám,

oka vagy következménye vagyok

a háborúnak?

Lehet, valaki összekeverte. Ostobaság és irigység emlékműve.

Már a második találkozó után, amikor indulata felett nem tudott vagy nem akart úrrá lenni, már akkor azt mondta, Maga. Magáztuk egymást. Pejoratívan mondta, uram, hogy sértsen vele, volt benne valamiféle erőtlenség, hangtalan düh, nem az ember iránt, hanem az emberiség elvont fogalma iránt.

Vizet kér, a félig maradt poharat visszaveszem,

keserűen odaveti:

mint a marhát.

Ostoba, üres, fejük vesztett emberek

vittek minket a dögkútra.

Nemzet, veszélyeztetettség, határok, tűzhelyek, talaj, vér.

parttalan nagy szavak.

Nem tudtunk róla, hogy a balkáni éjszaka szállt meg bennünk.

Sűrűsödött évtizedek során.

Az üres beszédek puskapora és

a kormányozhatatlan esztelenség,

bolyongás ez egy üres szájüregben, miközben hullámokat

vet a felszín.

Megszólal a fogak barna lepedéke.

Ó, ha emberek lettünk volna!

Békülékenyen, hunyorogva, merengve fecsegi:

felejtsd el, amit a kancsalságról, szünet,

mondtam, szünet, ha tudod!

Most legalább, a tengeri viharból kihajózva,

a London, Genf, New York, Párizs. és valami Dayton utáni békében.

Írd azért fel mégis: kezet fognak mégis, érted, ők kezet nyújtanak majd egymásnak, meg tudod ezt érteni, vésd az eszedbe,

[pa-ro-láz-ni fog-nak!

Nem vádaskodom, figyelmeztetek, az éjszaka sötét koncai még bennünk.

Le fognak kezelni! A Hadészban kezet csókolnak majd egymásnak.

Nekem csak az marad, a viszketésenyhítő érintést várjam, hogy új [imákra lessek.

Lehet, hogy politikai esemény, kulturális gesztus, nyugati szél, annyi fenékig ürített pohár után, annyi erőszakos pohárköszöntő, "egészségünkre" után.

Az emberek kezet fognak. Nem tudom. Elcsöndesül.

Próbára teszem magamban a hit síkjának

törékeny reményét, azt kérdezem,

az én a háború

okának következménye vagy

a következmény oka.

Mindenesetre

nem mondatom meg, hogy

ő, vagy én, vagy mi

vagyunk-e ez?!

A következmények oka vagy az okok következménye.

Megkísérlem árral, háromszöggel, körzővel

a kilátástalanság idegen négyzetét megrajzolni.

 

(Beszédes István fordítása)