Petko Vojnić Purčar
Elevenek enciklopédiája

A-1)

A nyugat-franciaországi Indre-et-Loire közigazgatási területén található Amboise városának 1954-ben 6736-an lakosa volt.

A város a Loire-ba torkolló Masse folyó hajlatában fekszik, Tourstól huszonöt kilométerre, keletre. A (IX. században lerombolt) római castrum köré emelték.

Számos temploma közül kiemelkedik a IX. században emelt, majd a XII. és XIII. században felújított Saint-Denis nevet viselő.

Egy közismert kastélya a Loire partján épült.

A jeges északi tenger pilinkéző ózona a Loire-nál is érezteti hatását. "Sokak számára megmagyarázhatatlan" természetfeletti jelenség.

A legenda szerint Leonardo da Vinci, a lángelméjű művész, az öntözőrendszer és az ejtőernyős repülés feltalálója itt, Franciaországban töltötte élete utolsó napjait.

Szintén e legenda szerint itt látott napvilágot a nagy Leonardo két gyermeke, akiknek anyja francia nő volt, származását tekintve félig orosz, félig osztrák.

Életüket és történetüket - amint az elődökét is, kiknek nevét és keresztnevét megőrizték (az elsőszülött fiú és lány nevében), amint az a magyaroknál, vagy ahogyan korábban hívták őket, az ugoroknál szokás - elmúlt idők, személyek és események határozták meg.

Leonardo da Vinci utolsó tartózkodási helye Clos-Luce, korábbi nevén Cloux környékén volt. S a nagy Leonardo lánya, Lora da Vinci vagy Lora Da Vinci, míg a fiú a Marko Da Vinci nevet kapta, ami később összeolvadt Davincibe, ahogyan az Adria szigetén, Korčulán a De Polo is Depolóvá, amint Šabac vagy Zágráb városában a Davičóval is történt. A spanyol szefárd eredetű családnévvel megegyezővel.

Clos-Luce-ben ma múzeum található, benne megtekinthetők a mester rajzai alapján összerakott szerkezetek, gépek. Ennek köszönhető, hogy Leonardóra, mint nagy felfedezőre is emlékezünk.

E városban ma finommechanikai üzemek, cipő-, textil-, gyógyszergyárak is vannak, de műszaki cikkeket és fényképészeti anyagokat is előállítanak.

A-1-2-)

Amboise-i György, avagy Georges D'Amboise francia kardinális és politikus. 1460-tól 1510-ig élt. Tanácsnok és XII. Lajos minisztere. Jelentős befolyását a művészet és az irodalom népszerűsítésére és támogatására használta. Ettől vált emlékezetessé, és ezért kerül be az Elevenek és mindmáig jelentős emberek enciklopédiájába.

A-1-2-3)

Amerika neve az Egyesült Államokéhoz kötődik, miközben Kanada területileg nagyobb. És a földrajz, az arányok, meg észak flórája és faunája?

Amikor Leonardo gyermekei megszülettek, Amerika felfedezése még le sem zárult, Európa első fecskéi éppen hogy szállingóztak, hogy megismerjék, hogy legyőzzék és leigázzák. Ezek a tengerészek, fegyencek, nincstelenek, kurvák és isten szolgálói.

Franciaországból és Olaszországból New Yorkba 1717. tájékán felettébb felvilágosult kurtizánként érkezett meg Lora Davinci. Szép volt, szőkésbarna, kék szemű, rózsás arcán diszkrét szeplők mintázatával. Feltalálta magát: bordélyházat nyitott, s a következő és az azt követő években százszámra fordultak meg nála a kuncsaftok, s közöttük az általa legtöbbre tartott tengerészek. Ők voltak legjobb fizetővendégei.

Négy kontinens négy kereskedelmi hajóstisztjét megajándékozva két lány- és két fiúgyermeknek adott életet. Az egyik újszülöttel szepszis végzett, az idő tájt még nem sokat tudtak a fertőzésekről, de azt is beszélik, hogy a gyermeket féltékenységből egy alkoholtól és szifilisztől megzavart elméjű lezüllött amerikai kereskedő fojtotta meg. Kire? Miért? Semmiért. Akasztófára jutott emiatt. A New York-i újságok egy hétig cikkeztek az esetről. A borzalomról. A többi gyerek mindenesetre eleven és egészséges, s leszármazottaikkal ma is egymásról mit sem tudva élnek a föld négy kontinensén. Összetartozásukról csak mi tudunk, akik kutattuk a (különösen a legidősebb lánynál "kicsit bizonytalan") családfát.

A-1-2-3-4)

De még Milanóban, az események előjátékaként, a Davinci családról és famíliáról szóló történet, regény kezdetén, ebben a városban létrehozatott a hely védőszentjéről, Szent Ambrusról elnevezett Ambrosiana könyvtár. Az 1602-es esztendőben Federico Borromeo bíboros alapította, s az ezerhatszázkilencedik évtől megnyitotta kapuit a nyilvánosság előtt is, s ettől kezdve a polgárok is beléphettek termeibe és olvashatták az akkor hozzáférhető könyveket és a pergameneket. A könyvtár kéziratgyűjteményének egyik kusztoszát (aki ezt a feladatkört szabadidejében látta el, s a helyi jegyző fia volt) Marko Davincinek hívták: aki nevének c-betűjét egy hegyére fordított kis háromszögszerű ékezettel írta, amelyhez hasonlót csak évek és évszázadok múltán látunk, amikor megjelenik a szláv nyelvek latin č-je - čovjek, ember, ahogyan a magyarok a man-t mondják: Ó, men?! A legrégibb kéziratok az n. századból származnak (nem lehet tudni), olyan négyszázezer füzet, amely hozzávetőlegesen 3000 inkunábulumot tartalmaz, van itt még 15 ezer kézirat, 60 ezer levél és más dokumentum, egy numizmatikai gyűjteményt, valamint egy később keletkezett fényképgyűjtemény is. Ó, ó, men! - mondaná erre Marko Davinči, és soha senki nem tudta meg a titkát, hogyan tanult meg angolul, amikor szülővárosából soha ki nem tette a lábát.

A-5) (Halál Bécsben)

Mindezen személyek és események nem csupán a könyvekben és az elbeszélésekben, hanem egészen bizonyosan mibennünk is léteznek. A folyamatosság az asszíroktól kezdve, az egyiptomiakon, a régi latinokon át vezet. ("Ez a történet viszont a reneszánszról és Leonardo da Vinciről, az ő utódairól szól, a mai nappal bezárólag.")

Költözzünk most tehát az 1816. esztendőbe, amikor is megszületik August Wilhelm Ambros teoretikus, a reneszánsz és a barokk muzsika ma is elismert tudósa, osztrák zenetudós, aki a prágai egyetemen tanít, Európa és a világ egyik legrégebbi egyetemén. Nemzetközi hírnévre nagyrészt a Geschichte der Musik négykötetes munkájának részben halála utáni (Lora Davinci fáradozásának köszönhető) publikálása folytán (1862-1878) tett szert, és hogyha megélhette volna, nyomban könnyekre fakad. (Vagy kutya módjára a fűhöz dörgölte volna a farát, vélik a cinikusok - akiket Lola megvetett.)

A-B-1)

Fordítsuk most kitartó figyelmünket IV. Amenhotep egyiptomi fáraó kimagasló alakjára, az új időszámítás és Jézus Krisztus születése előtti reformjaira.

A XX. század elején Horvátországban, a tengerparti Biogradban (Biograd na moru) született Napraforgó, vagyis Lora Davinci, s életét eltölteni a Száva menti Belgrádba ment, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságba. Ez a Waidaságtól délre található, s erről azt rebesgetik, hogy az új Európa autonóm szövetségi tartománya (vámmentes övezete) lesz! Mi az? Bio-pro: klip: kiugrik egy kis kínai a kollázsból és a következőt mondja: "ez az igazi: a Bio-pro - nyam-nyamm - felfal minden süteményt, majd ismeretlen irányba távozik."

Nyafogj csak, kis bolond, majd együtt eltékozoljuk a gazdag jussot, de nem a szülőföldet, a Waidaságot, ezt a vámmentes övezetet! Egy egész világ áll szemben Rosenkreuzer emirátusa, hét emírsége kőolajkészlete bőséges - és a kultúra (csadorban a nők), azt nem szeretnék?! "Many, many, many", mint a Kabaré dalában. A filmben.

Ahet-Aton városában élt a fáraó (Kr. e. 1363-1345), akit IV. Amenhotepnek hívtak; az ő halotti maszkját látta Lora Davinci a Kairói Múzeumban és összekeverte a tébai III. Amenhoteppel, aki az előbbinél - aki nyilván fivére lehetett - korábban uralkodott; az ő uralkodása az egyiptomi történelem békés és meglehetősen konstruktív időszakát képezte. A maga idejében III. Amenhotep, akinek halotti maszkját csak profilból láthatjuk, a legszebb egyiptomi templomok építtetője, aki miatt szerénységem - Petko Vojnić Purča avagy Purčar (óhorvátul családos ember) - azóta hiszi: a békében építeni, míg a háborúban rombolni, vérengzeni, a háború ellenzőit zaklatni szokás! Ezt igazolja mind a tapasztalat, mind pedig az emlékezet.

 

Akár egy égiháború

1999 tavaszán, mikor a NATO már több napon át bombázta és rakétázta Újvidéket, gondolatban felidéztem néhány, már mélyre temetett gyermekkori érzést és megrázkódtatást a második világháború Szabadkáján. A szövetséges légierő repülőgéprajait láttam, amint pusztító bombáikat a szabadkai vasútállomáson veszteglő, német ágyúkkal, gránátokkal és munícióval teli vagonokra szórták, s a kötegekbe fűzött robbanószerkezetekből a sínek melletti lakónegyedekre is hullott pár, s az itt álló lakóépületek úgy omlottak össze, mintha csak színházi díszletek volnának: akkor történt az a tragikus eset is nagybátyánk, Dragan Tršić óvóhelyén, aki Bajina Baštáról tizenkét évesen érkezett Észak-Bácskába, kitanulta a képkeretező szakmát, megnősült és nemzett egy lányt meg egy fiút, derűs természetű és életerős volt egész életében, és érzéketlenül az iróniára, mert sakkban (később, a világháború után) minket, vagy más, valamivel jobb játékosokat is levert, bár néha - sakkmesteri titulusa ellenére - mi győztük le őt: a bomba épp e nagybácsi óvóhelyére hullott, s megölte fiatal feleségét és fiát, míg átellenben, nekik Milenával, a lányával, valamilyen égi csoda folytán a hajuk szála sem görbült.

Ugyanabban a percben, de a város másik végén, nekünk fogalmunk sem volt az eseményről: Kata, az anyánk viaskodott két fiával, velem és Szilveszterrel, hogy mielőbb az udvar végi földbe vájt óvóhelyre vigyen minket: nagyanyánk, Stana és Teza nénénk türelmesen ültek a fedezékben, és feltételezésem szerint imádkoztak magukban: Szilveszter fivérem nem akart a menedékhelyre vonulni, számára az eget hasogató repülők és a város északi részéből hallatszó robbanások isteni látványosság és rendkívüli mulatság voltak (Szilveszter bizonyos módon a halált kihívók előképe és úttörője, megelőzte azokat a fiatalokat, akik most, 1999-ben a tereken és a hidakon folk- és rock-koncerteken vettek részt): és a sors bosszújaként fiatalon, egy közlekedési balesetben vesztette életét 1973-ban, Kanizsánál: az effajta halál a felgyorsult civilizáció sajátja: ez az utak lovagiasságot vagy betyárbecsületet nem ismerő újfajta háborúja: ez a XX. század korszakalkotó leleménye és szomorú tanulsága. Abban az 1943-44-es esztendőben, tehát a szőnyegbombázás idején, hol szipogtam, hol meg torkom szakadtából ordítottam, anyám meg pohár vízzel itatott: rettegtem a hangos detonációtól és a megrendülő talajtól, ami úgy tetszik, s ezt mindinkább érezni is véltem, felemelte a padot ott, az óvóhelyen, és én mintha lebegtem volna: jógi lenni ilyen fiatalon, már szintén megrettentett a létezés eme félelmetes könnyedsége egy háborús tűzfészekben: apának persze nem segíthettem, mert partizán antifasiszta bázisok létrehozásán fáradozott a városban, a tanyákon, a réten, a környező erdőkben: a bázisokban különféle nemzetiségű emberek gyűltek össze és időztek, bunyevác horvátok, szerbek, magyarok, zsidók, németek és szlovákok is: ugyanitt, ahol most a beszűkült és elsötétült, nacionalista és sovén elme siklik ki, és nem találja helyét a jelenkor egyesülő Európájában: úgy vélem, hogy ez az utolsó vámpírjárás ezen a földrészen, amelyben a tizenkilenc század, a fasisztoid és sztálinista múlt relikviái megkísérelnek a harmadik millenniumban megkapaszkodni. The end.

Gazdagnak érzem magam, amiért a családban különféle nemzetiségű, más hagyományú és nyelvű rokonokat tudhatok magaménak: és ezért Párizsban, ebben az új planetáris Bábelben töltött időszakom idején szerzett tapasztalatomhoz csak hozzáadódott, azt csak gazdagítani tudta érintkezésem észak- és dél-amerikai, ázsiai, afrikai, ausztrál emberekkel, zömmel értelmiségiekkel: de esszenciális, polgári és ésszerűen nemzeti szenzibilitásomat és toleranciámat innen, Újvidékről hoztam, ahol élek és dolgozom, és Szabadkáról, ahol születtem, és ahol az emberi többszólamúságot megtapasztaltam, meg az ötvenes és a hetvenes évek Belgrádjából, ahol előbb irodalmat tanultam az egyetemen, majd filmeztem és újságokkal, folyóiratokkal működtem együtt: már 1991 óta rettegtem a háborús bumerángtól, amely nem kerülheti el a harmadik Jugoszlávia, vagyis a mai Jugoszláv Szövetségi Köztársaság térségét sem: előre látás?: inkább gyakorlatiasság, azon alapvető háborúpolitikai törvényszerűségek ismerete, amelyekre nem csupán, mint az eseményeket átélő polgár/egyén tettem szert, hanem mint ama bizonyos nagy témát megírni készülő író, háború és szerelem, harcosok és szentek, hódítások és vereségek, balladák és csodatételek, a felvirágzás és a hanyatlás évszázadainak és pillanatainak megjelenítője is. A regény részleteit az újvidéki Letopisban, a szabadkai Rukovetben és a belgrádi Književnostban, Politikában és NIN-ben jelentettem meg. Közben folyamatosan kínzott a kétség, amiért a valóságos események közelsége megsebezte emlékezetemet, a bennem rejlő törékeny gyermeklelket, hogy nem sikerül majd irodalmian "tárgyilagos" lennem, alkotói távolságot tartanom a tárgytól, a témától, és a prózai szövegbe beágyazott valós eseményektől: megvalósítanom azt, amit Remarque, Hemingway, Krleža, Crnjanski, Davičo, Solohov, Sartre, Lalić, Tišma vagy éppen Canetti írói gyakorlata diktál (vagy éppen azt, ami attól teljesen eltér). Valamilyen új obszervációt. Új stilisztikát. Új szintézist. Kilépést a XXI. század tisztására és oszolni látni a harmadik millenniumban a sötétséget.

Amikor aztán a magasan repülő és szúnyogként zümmögő, illetve hang nélkül szálló és szinte csak parapszichológiailag érzékelhető NATO-gépek ébresztik az embert, akkor - a rakéta-becsapódások és az irányított bombák között - mindezt vizuális, érzéki és élettan szenzációként, valamint tartós szorongásként éli meg. A háború első napján itt, Újvidék északi részén egy montázselemekből készült csarnokot, egy rendőrségi gyakorlóteret romboltak le, de ekkor még kételkedtem benne, hogy tényleg a háborús események középpontjában találtam volna magam: erőteljes robbanások a kőolaj-finomító telepén: fekete, szürke és sötétkék füst takarta el az Újvidék és a Pétervárad egét: előbb reneszánsz mesterek festői arabeszkjei jutottak az eszembe, ezúttal azonban lángokban állt a vászon, az ég alja, mintha olvadó celluloid szalag volna: remegett a föld a városnak ezen a felén is, a folyó másik oldalán, a Duna mellett elterülő, ún. Liman városnegyedben, mozgott a talaj a folyó másik oldalán is, a Fruška gora dombjain, ill. hegyecskéin, miközben mélyen és meg-megakadva természetfeletti orgonák muzsikája hallatszott: ezután néha fuldokoltam kissé, néha köhécseltem: a művészi asszociációknak nyoma veszett, amikor az enyhe fulladás érzete halálfélelemmel töltött el.

Azon az estén, amikor leellenőriztem, zárva van-e minden ablak: a Szabadság-hídon hatalmas máglyára lettem figyelmes, mintha a hegesztők gázpalackjai gyúltak volna meg: aztán az jutott eszembe, a földönkívüliek lángoló űrhajóját látom: megérkeztek a világűri harcosok. : hosszú, metafizikus szünet következett: csak azután hallatszott a robbanás robaja. Hitetlenkedve állapítottam meg, csak egy rakéta-becsapódás. Úgy lógott a középen kettétört híd, mintha szomorúfűz volna, majd belebukott a gyémántragyogású Dunába. Mint óriási élőlény lett volna. Így halnak meg a hidak. És a sorsuk beteljesített emberek. Így is lesz leírva.

(Beszédes István fordítása)