Már világosodott, mire holtfáradtan megérkeztem. Először vágtam neki egyedül ilyen hosszú útnak. Még felszállás előtt elhatároztam, hogy egy percre sem hunyom le a szemem, s a legjelentéktelenebb állomást is elraktározom az emlékezetemben. Úgy ültem ott a fülke ablak felőli sarkában, mint a moziteremben, ahol végre kialusznak a fények, hogy elkezdődhessen a türelmetlenül várt, ismeretlen izgalmakat ígérő előadás. Indulás után tüntető érdeklődéssel bámultam a hajnal szürke vásznai mögül előtünedező kopár, egyhangú vidéket. A dombok között meglapuló házakat, a megdőlt templomtornyokat, a sártól feketéllő utcákat és a hófoltos mezőket. Ezt a végtelen lassúsággal széthulló, múltba süppedő világot. Úgy tettem, mintha távoli országból érkezett turista volnék. Azt játszottam, hogy az ismerős helyeket idegen szemmel, tapasztalt utazóhoz illő kíváncsisággal szemlélem, hogy majd hazatérésem után pontosan, szenvtelenül és könnyedén beszámolhassak mindenről. Egy idő után azonban arra riadtam föl, hogy arcom az ablak párás üveglapjához ütődött. Zavartan néztem körül, szinte bocsánatkérően bűnös könnyelműségem miatt, de útitársam, törékeny, feketébe öltözött öregasszony ügyet sem vetett rám. Vékony, már-már áttetsző ujjaival egy fényképalbumban lapozgatott, s elmélyülten tanulmányozta a megsárgult képeket. Az órámra néztem: többet aludtam, mint gondoltam. Idegen települések mellett süvített el a szerelvény. Ilyen messzire még soha nem jutottam el hazulról. Hirtelen valami furcsa, ismeretlen szédület kerített hatalmába. Azt hiszem, akkor, ott, a határ felé vágtató vonatban fogtam föl igazából, hogy mi is történik velem. Osztálytársaimra gondoltam, akik most ott szoronganak a gimnázium megbarnult, mindenféle titkos jelekkel telekarcolt padjaiban, és sóvárogva lesik a csengő megváltó hangját. Magam előtt láttam a latintanár halarcát, ütemesen tátogó száját, de szerencsére szavai már nem értek el hozzám a robogó vonatba. Már a mögöttünk sorra elmaradozó rozoga állomásépületek sem voltak olyan fontosak.
Kényelmesen hátradőltem a kopott ülésen, behunytam a szemem, és a francia lányra gondoltam. Egyelőre csak egy mondatban létezett, abban a levélben, amelyet elindulásom előtt néhány héttel kaptam vendéglátóimtól. A jó tanácsok és tervezgetések áradatában egy zárójelben szerénykedett az ígéret, hogy a szomszéd, középiskolás lány szívesen tölti majd velem a szabad idejét, s ez kétszeresen is hasznos lesz számomra, mert nem csak a francia nyelvtudásom fog így gyarapodni, hanem a korombeli fiatalok életét is közvetlenül megismerhetem. Akkor, a készülődés zűrzavarában nem jutott idő képzelődésre. csak miután vadonatúj útlevelembe bekerült a francia konzulátus cifra pecsétje, amelyről a lótás-futás közben már többször is lemondtunk, s az utolsó ajándéktárgyakat is begyömöszöltük a bőröndbe, akkor kezdett először nyugtalanítani ez a váratlan lehetőség. Az utazás előtti tétlen órákban ahányszor csak fölidéztem, mindig valami kellemes borzongást éreztem. Egy gyöngéd és könyörtelen fenevad mocorgását, amelyről szégyelltem másoknak beszélni. Ott a fülkében lassan gyarapodni kezdett bennem ez a mondat, s miközben szórakozottan néztem az előttem lapozgató öregasszonyt, a távoli peronon rám váró lányt láttam: hosszú haja repdesett a szélben, a farmerszoknya a derekára feszült, s néha, amikor úgy gondolta, hogy senki sem látja, az órájára pillantott. Álmodozásomból a határőrök éles hangja riasztott föl. A tiszt hosszasan lapozgatott útlevelemben, úgy nézegette, mintha hamisítvány lett volna. Miért utazik Franciaországa? - szegezte nekem a kérdést. Meghívtak - válaszoltam, s tétován, s közben lesütöttem a szemem, nehogy észrevegye tekintetemben a türelmetlenül várakozó lányt. Úgy tűnt, már sohasem fog elindulni a vonat, s az idők végezetéig ott fogunk rostokolni a határ beton épülettömbjei között. Néhány utas idegesen sétált fel-alá kint a folyosón. Az öregasszony szemközt velem, mint aki már mindenen túl van, magába süppedve nézegette a régi fotókat, s közben érthetetlenül motyogott. A képekre sandítottam: fiatal, hetyke bajszú, öntelten mosolygó katonatiszt állt feszesen a Monarchia díszegyenruhájában, fehér ruhás lányok integettek nevetve egy hajdani kúria teraszáról, s egy íróasztal mögül idős, szakállas férfi bámult bizonytalanul a semmibe... Észre sem vettem, mikor indult meg a szerelvény. A végtelen síkság egyhangúságát csak itt-ott szakította meg egy-egy apró, gondozott település látványa. Mintha egy álombeli pályán kattogtak volna a vonatkerekek. A következő határátkelőhelyen már meg sem állt, csak lassított az expressz. A láthatáron havas hegyoldalak magasodtak. Alkonyodott. Egyforma, fehér házak, tisztára söpört, megöntözött utcák, büszke templomtornyok mellett suhantunk el. Az ablakokon megvillant a lemenő nap fénye. A szerelvény lassított. Meredek szerpentinen kanyargott fölfelé, alagutakon vágtunk át. Lassan leszállt az éj. Kivilágított állomásokon álltunk meg, olyan közel a peronhoz, hogy elolvashattuk az újságosbódék fényes kirakatába tett lapok és folyóiratok címeit. A vagon megtelt utasokkal: hátizsákos, hallgatag hegyi emberekkel, zajos, olasz kirándulókkal, hosszú hajú csókolózó fiatal párokkal. A folyosón fehér ruhás pincér tűnt föl, tálcáján gőzölgő kávéval. Aztán újból fölgyorsult a vonat. Havas lejtőkön száguldottunk lefelé. A fejem elnehezedett. Hajnal felé, amikor kinyitottam a szemem, már Franciaországban voltunk. Szelíd dombok derengtek a félhomályban. Egy kisváros főterén színes lámpafüzérek lengtek a szélben. Valahonnan énekszó hallatszott. Föltápászkodtam a helyemről, lehúztam a fülke párás és piszkos ablakát, és nagyot szippantottam a friss tavaszi levegőből. Megérkeztem. Halálosan fáradt voltam, boldog és türelmetlen.
Az állomáson rokonaim vártak. Örvendezve ölelgettek, betuszkoltak a kocsiba, és hazavittek a vörös szikla tövében épült, tágas házba. Ruhástól dőltem a megvetett ágyba... Délfelé ébredtem föl. Álomittasan botorkáltam ki a lesötétített szobából a szabadba. Kint mintha fejbe kólintottak volna. Megrészegülten támolyogtam a Mistral légörvényében. Zúgott a fejem és káprázott a szemem Dél vakító és illatos fényözönében. A hátam mögül lépteket hallottam. Hunyorogva megfordultam. Errefelé a mimózafák kétszer virágzanak, nézett rám nevetve házigazdám. Ebéd után az asztalon a likőrös poharak és a gyümölcsös tálak között kiteregettük a térképet. Oda megyünk, ahová csak akarod, biztattak, látva határozatlanságomat. Szemem előtt összefolytak a szavak és a színek s ez az első, mindent eldöntő utazás valamiképpen így maradt meg az emlékezetemben is. Képzelet és valóság, álom és ébrenlét bizonytalan határai között bolyongtam mindvégig. Bejártuk egész Dél-Franciaországot. Csodálatos városokat láttam fényes kirakatokkal és komor középkori tornyokkal, hatalmas levendulamezőket és parányi provanszi falvakat, ahol a platánok zöld árnyékában dallamos hangú öregek vitatkoztak egymással a csillogó fémgolyók fölé hajolva. Ódon kolostorok kerengőiben bolyongtam, ahol az áhítatos csöndben hallani lehetett a Szentlélek szárnyainak suhogását, vagy Marseille régi kikötőjének sikátorait jártam, ahol sötétedés után szűk szoknyás, kibuggyanó keblű lányok kínálták magukat, mint valami különleges zamatú, ritka déligyümölcsöt. Minden hosszabb kirándulás után visszatértünk a szikla lábához épített teraszos házba, és újabb utakat készítettünk elő. Azt hiszem, mindent láttam, amire első napon bódultan ráböktem az üvegedények közé terített térképen. A lánnyal, a mondatban várakozó francia lánnyal azonban nem találkoztam, pedig minden percben rá vártam. Ahányszor csak megszólalt a kapucsengő, vagy arrafelé sétáltunk, amerre laktak, mindig belém nyilallt annak a lehetősége, hogy a képzelődésből bármelyik pillanatban valóság válhat. Egyszer ebéd közben, amikor félénken megemlítettem ígéretüket, azt mondták, hogy a szüleivel elutazott, de nemsokára hazatérnek, s akkor majd bemutatnak neki. Sokáig kapaszkodtam ebbe az utolsó lehetőségbe, s megvoltam szentül győződve, hogy találkozni fogunk, s a hosszú várakozás megédesíti az egymásra találást.
Türelmetlenségemben néha a könyvekhez menekültem, de egy-két oldal elolvasása után a francia szavak között mindig ugyanarra a levélbeli mondatra bukkantam. Olyan volt ez a mondat ott a leendő, elképzelt történések helyszínén, mint valami kimeríthetetlen bűvészdoboz, amelyből bármikor elővarázsolhattam legtitkosabb vágyaimat. Tudtam, jól tudtam, hogy ez az egész csak illúzió, de éppen ez volt benne a jó, hiszen a legcsekélyebb felelősség vállalása nélkül a legteljesebb szabadságban élhettem, miközben ő a szavak visszhangos cellájában örökös készenlétben várakozott rám, vágyakozástól elhomályosuló szemmel, hogy kimondhatatlan kívánságaimat teljesítse. S mint minden illúzió, létrejöttének pillanatában ez is hitelesnek látszott. Egyszer, amikor a szomszédos, középkori épületeiről ismert városba látogattunk el, úgy tűnt, hogy ő jön felém a keskeny, árnyékos utcán, a zajos, szájtáti turistatömegben, s már csak karnyújtásnyira lehetett tőlem, amikor vendéglátóim a helység történelmi nevezetességeiről áradozva átvezettek egy másik sikátorba. Ha kivételesen otthon maradunk, nem múlt el nap hogy ne kapaszkodtam volna föl a sziklába vájt magas, egyenetlen lépcsőkön, ahonnan szédítő kilátás nyílt a falura és környékére, erre a sziklás, olajfás, fényes tájra, egészen a láthatáron húzódó öbölig. Fent a lélegzetelállító szélfújásban, ha szerencsém volt, a vakító égbolt alatt valahol az öböl partján láttam sétálni a lányt. Ilyenkor izgatottan szaladtam le a nyaktörő lépcsőkön, átvágtam a falu fűszerillatú utcácskáin a napernyős kávézók újságolvasó, pastist kortyolgató közönsége előtt, de mire a mozdulatlan, olajfoltos vízhez értem, már senkit sem találtam a fövenyes parton. Egy-egy ilyen esztelen rohanás után leverten tértem vissza a forró utcákról a hűvös és csendes házba, s ha kérdezték, hogy hol voltam, a vidék szépségeit dicsértem egyre folyékonyabb franciasággal. Egy idő után álmomba is átlopakodott a francia lány. Sokszor arra riadtam föl, hogy ott liheg, sikong, nyögdécsel fölöltem, de mire tenyerembe zárhattam volna ágaskodó melleit, hogy meggyőződhessem valódiságukról, újból egyedül maradtam a szétdúlt ágyban. Néha az éjszaka legsötétebb órájában váratlanul odabújt mellém, s olyan közel az arcomhoz, hogy lehelete perzselte bőrömet, és egyre csak azt suttogta, hogy milyen jó volt velem, vagy durcásan és kihívóan hátat fordított, hogy csak kitakart csípőjének csábító íve derengett az ablak világosabb négyszögében, s úgy izgett-mozgott, mintha csak azt akarta volna, hogy farának finom hasítékában rátalálhassak a forrónak és nedvesnek képzelt, elérhetetlen nyílásra. Egyszer hajnal felé, még félálomban, a fürdőszoba nyitott ajtaján keresztül az égve felejtett lámpa fényében pillantottam meg, amint a tus alatt önfeledten permetezte a vizet selymes, fekete szőrrel benőtt ágyékára. Reggelente azonban, miután kedvetlenül kikászálódtam az ágyból, mindhiába kerestem testének nyomát a gyűrött lepedőkön, s illatos verejtékének bódító árama is egy szempillantás alatt szétillant a hálószoba áporodott levegőjében... Szinte észrevétlenül telt el az a három hét, s én az utolsó percig hittem a találkozásban. Még a vonatindulás előtt is a pályaudvar tolongó tömegében az ő ismeretlen, annyiszor elképzelt arcát lestem.
Hazatérésem után, már magam sem tudom pontosan, hogyan is kezdődött, azon kaptam magam, hogy szájtátva hallgató barátaimnak róla beszélek - hencegve, fölényesen, a mindent tudók könnyedségével. Talán jobb lett volna hallgatni, megőrizni a kimondhatatlant. Én mégis sokszor elmeséltem szerelmünk történetét, a meg nem történteket tényekké varázsolva. Azzal a levélbeli mondattal kezdtem, majd egyre részletesebben beszéltem nekik a francia lányról. Úgy tettem, mint aki sorra, a történet titkait és az elbeszélés fortélyait számon tartva lebbenti föl a fátylat megélt kalandjairól. Ezeknek az elbeszéléseknek azonban már kevés közük volt a korábbi képzelődésekhez, amikor a fantázia öntudatlan és önfeledt kalandozásai közben voltak pillanatok, amikor én is beleszédültem a játékba. Ezek a hencegések hideg, számító fejjel kiagyalt történetek voltak, tele apró, hitelesnek tetsző részlettel és fordulattal, amelyeket gondosan elrendeztem, hogy minél nagyobb hatást érjek el irigykedő-kételkedő hallgatóságom előtt...
Azóta szinte mindent megtudtam diákkorom izgató titkaiból. Fiatal és túlérett, tapasztalt és kezdő nőkkel hozott össze a sors az évek során. Sokszor éreztem úgy, hogy végre megtaláltam az igazit. Aztán rájöttem, hogy megint tévedtem. Hosszabb vagy rövidebb idő után a hitelesnek vélt érzés mindig kikopott belőlem. Azt a nyugtalanító és mámorító vágyat, azt a lebegést csábító ígéret és elképzelt beteljesülés között soha többé nem éreztem, s rájöttem, hogy szürke és megalkuvásokkal teli életem legnagyobb kincse volt a francia lány. Szinte észrevétlenül öregedtem meg ebben a számomra lassan idegenné váló városban. Ismerőseim, barátaim nagy része már nem él, s azok, akik még életben vannak, minden bizonnyal rég elfeledték már azt a hajdani diáktörténetet a szenvedélyes, engedelmes és hűséges lányról, amivel diákkoromban bolondítottam őket. Azóta sok mindent felejtettem el én is, arcok fakultak ki belőlem, nevek sorát mosta ki emlékezetemből a könyörtelen öregkori felejtés. Előfordul, hogy napokig keresgélek egy könyvet, míg végül az íróasztalomon kinyitva megtalálom, de az az első utazás kitörölhetetlenül él bennem minden egyes megélt és kitalált részletével, s ha éjjel álmomból fölriasztanának, s rám parancsolnának, hogy írjam le, játszva megtenném.
Azt hittem, már soha többé nem teszem ki a lábam ebből a városból, ahol emlékeimmel és vágyaimmal összezárva vénültem meg. A múlt héten azonban egy kedves meghívásnak engedve újból ellátogattam Dél-Franciaországba. Azok, akik meghívtak, amikor először odalátogattam, még a világon sem voltak, de úgy látszik, szüleik történetei, az évtizedeken át tartó rendszeres levelezés a távoli rokonsággal, valami titokzatos, eltéphetetlen szálat font közénk. Amikor fölszálltam a vonatra, úgy éreztem, hogy hosszú évtizedekkel ezelőtt megkezdett utazásom fog most befejeződni. A vidék alig változott azóta: a rozzant falusi házak apró, vaksi ablakszemei, a hanyatló templomtornyok, a fekete utcák és a kopár mezők láttán hirtelen azt hittem, hogy újból diák vagyok, s egyhangú életem rossz álom volt csupán, de a fülke utasainak szánakozó tekintete hamarosan ráébresztett a valóságra. Csak egy hetet töltöttem kint. Sípoló tüdővel, asztmásan lihegve végigbotorkáltam minden nap a falu főutcáján, délutánonként pedig a szomszédos kávézó teraszán üldögéltem a színes napernyő árnyékában, s révedező szemmel, szórakozottan lapozgattam az újságokban. Egyik napon, felkelés után fölkapaszkodtam a sziklára, de a szememre ereszkedő ködtől jóformán semmit sem láttam a környékből, s ráadásul a szél kis híján letaszított a mélybe. Esténként a tévé előtt nyomott el az álom, s mire fölriadtam, már szürkén szitált a képernyő.
Utolsó délután elsétáltam a ház előtt, ahol tudomásom szerint ő lakott sok évvel ezelőtt. A kertben, a fehér asztal körül fiatalok beszélgettek, és kérdőn néztek felém. Úgy tettem, mint aki eltévedt, és bocsánatot motyogva, amilyen gyorsan csak tudtam, elmenekültem onnan. E kellemetlen epizód után alig vártam már, hogy újból otthon legyek, s végre kényelmesen ülhessek öreg karosszékemben hűséges álmaim és emlékeim társaságában. Búcsúzáskor nem szorult össze a torkom, mint annak idején. A vonat ablakából egykedvűen bámultam a távolodó integetők felé, s egy cseppet sem nyugtalanított, hogy valószínűleg soha többé nem fogom látni őket. Elővettem a gyógyszereimet, kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, igyekeztem a hosszú utazásra okosan beosztani maradék erőmet. Sokáig nem jött álom a szememre. Közönyösen bámultam a színes, olasz városokat,a gondozott, hajszálpontosan megtervezett német településeket, az erdők és mezők foltjai összefolytak a szemem előtt. Hosszú órák teltek így el az egyhangúan zakatoló vonatban. Később fáradtan hátradőltem a puha ülésen. Nem tudom, mennyit alhattam. Mikor kinyitottam a szemem. már sötét volt kint. Egészen közel hajoltam az ablakhoz. A vonat már szülővárosom határában döcögött. Lassan elhaladtunk a külvárosi kaszárnya vigasztalan épülettömbje mellett, magunk mögött hagytuk a dombon komorló kápolnát, a vonalkerekek már a folyó vashídján csattogtak. Megkönnyebbülten fordultam el az ablaktól. Egyedül voltam a fülkében. A bőröndöm után akartam nyúlni, amikor a szemközti ülésen valami sötét, szögletes tárgyat vettem észre. Biztosan valamelyik utas hagyhatta el. Kíváncsian nyúltam utána. Egy kopott fedelű, régi fényképalbum volt. Önkéntelenül belelapoztam. Megsárgult képek sorakoztak benne. Kíváncsian tettem föl az olvasószemüvegem. Az első oldalról ismeretlen arcok meredtek rám. Továbblapoztam a poros albumban. A kezem hirtelen megdermedt, karommá görbült ujjaim között behasadt a papír. Kimeredt szemmel, hitetlenül bámultam a képekre. Fiatal lány nézett rám az albumból, az én hajdani elképzelt francia szeretőm. Reszketni kezdtem, félni, nehogy valaki benyisson és megfosszon a bizonyosság e kései csodájától. Három kép volt a következő oldalon. Az egyiken a peronon állt, s várakozóan nézett rám, a másikon az öböl fövényes partján sétált, a harmadikon egy középkori város sikátorán keresztül közeledett felém. Önfeledten gyönyörködtem benne, s izgatottan tovább lapoztam. Vad, állati félelem dermesztett meg: a harmadik oldal után megváltoztak a lány vonásai. Ráncokat fedeztem föl a tökéletesnek álmodott arcon, egy sebhely jól kivehető mélyedését a szemöldök fölölt. Egyre szélesebb lett az arc, az eredeti vonások eltűntek a zsírpárnák alatt. A francia lány szemmel láthatóan öregedett az egymást követő képsorokon. Néhány oldallal hátrább már szinte felismerhetetlenné vált: sápadtan, verejtékes arccal, fáradt szemekkel bámult rám. A folytatás elárulta, hogy súlyos beteg. Valami átkozott kór pusztította sebezhetetlennek hitt, hajdan szépséges testét. Az utolsó oldalakon csontváz-soványan, már-már áttetszően állt a fényképezőgép könyörtelen lencséje előtt. Arca fájdalmas fintorba torzult, fénytelen, megtört szemei a semmibe meredtek. Rettegve csuktam össze a könyvet. Már nem volt erőm, hogy újból megkeressem azt az első képet, és belenézzek vágytól bepárásodott szemébe. Görcsösen magamhoz szorítottam az albumot, aztán hirtelen mozdulattal az ülésre vágtam, és kitámolyogtam a folyosóra. Mozdonyfütty hallatszott, a vonat lassított. Végállomás, kiáltotta az ajtók felől a kalauz, kiszállás. A szerelvény csikorogva fékezett és megállt.