Horváth Ida
Állomások
 
Út mellett a fák, állok
aszfaltporlánc a bokámon
kínos ez a megfosztottság
talán ez a bilincs
szenvelgő ma a szél
ízleli az elsárgult
grimaszok kocsányait
számban az eldübörgő vonatok
kattogása fémes rohanás
felcsuklik
kisiklott
röhögnöm kell
mert kacagtató ez a délután
olyan táncoslábu balerina
amilyen mindig is szerettem
volna lenni én, igen én
de úgy tűnik késő van
ébenszárnyú karvajok koraestje
karmaik sebeket ütnek
angyal-testű fellegek homlokán:
meglékelt, túlérett görögdinnye
húsa csöpög:
esik
szemtelen ez a délután
nem vesz föl senki
persze nem csoda
hiszen testemen piszkosak a ruhák
emlékké rongyolódott tisztaság
egyenként feszítem őket a fákra
mint gyakorlott festő vásznát
a kereteire, mondom, a ruhák
az emlékek, a bilincsek, a kilincsek
penészlerakódások a galléron
kiszellőztethetetlenek
azért én várok
ami pedig annyi mint
megkapaszkodni egy gyanútlan pillanat
nyakában, tébolyodottan szorítani
akár a testet, megölni, kiöklendezni
kéne új vászon
ruhát lopni
fázok
nem jön senki
tiszta lepedő kéne
erős akarat
aztán
meztelenül elindulni
hajat borotválni
bolondosan felkacagni
a félrenyelt szavakat
megvárni a következő vonatot
mindig felszállni, mindig várni
mindig teregetni, mindig lopni
amíg csak az éjszaka tikkadt hóhéra
a hold, nem oltja szomját lefejezett
tekintetem páraködéből szürcsölve
 
 
A lecsupaszított illúzionista
 
eltapostam egy angyalt barbár módon
dögönyöztem, rugdostam, téptem
kíméletlen akartam lenni
felülmúlhatatlan és bátor
ahogy egykor kaucsukbabáimmal
most meg akartam mutatni
egy igazi angyallal is elbánok
itt, előttem fog a földbe rothadni
mert képtelen a csodára, amit
az ember az ilyen fajta lényektől
méltán vár el
csak leszáll és hallgat
nem hallani szárnymozgását
a mennyei szavakat a torkából
a megváltást a szembogarában
csak mozdulatlanságot hallani
akár a halál csontzörejét
hideg mint a jégverem
dacos akár egy kamaszlány
ócska ahogy némely kifejezés
fél megmérgezni némasággal
csak szemmel ver szögeket
szögeket ver némán tenyérbe
csak dühítően áll és néz
miközben arra várnánk
minden alakoskodás nélkül, hogy
térítsen meg, itasson meg, őrizzen meg
úgy, ahogy jó
s eszünkbe jut
talán
tisztára kéne mosni
mert túl fehér
csak a csönd zuhog
minden más néma
elromlott, elnehezült, eltűnt
csakúgy mint egyébként
az angyal tekintete megüvegesedett
megbénult a keze, lába
szánalmas hústömeg lett
semmirevaló földi maradvány
hazug dög
undorító féreg
becstelen ámító
ütnivaló kutya
koholt szent
eltapostam egy angyalt barbár módon
az eredendő bűntől vezekelve és vezettetve
kíméletlen akartam lenni
felülmúlhatatlan és bátor
ahogy egykor kaucsukbabáimmal