Bakor András
Üzenet az angyalvárba

Đorđe Piszarevnek

"Amikor befordultam a következő utcába, egy pillanatra úgy tetszett, mintha egy óriási sárga baggert láttam volna, amint kínos igyekezettel a házak között vonszolja magát, törekedve, hogy kárt ne tegyen bennük." - írtad néhány hete. Én pedig közös vállalkozásunk, a "kelet-közép-európai prózakísérlet" szabályainak megfelelően megírtam a folytatást, melyben szó volt néhány utcáról, néhány arcról és a félelemről, ám a bagger nem szerepelt benne. Igaz, a zentai internetes folyóirat, a zEtna webmestere, amikor megfogalmazta a négykezesünk szabályait, egyértelműen leírta: egymás után írt történeteinknek egy-egy motívummal kapcsolódniuk kell a másik szerző munkájához. És én éreztem is, hogy a bagger fontos szereplő; ám megpróbáltam azt gondolni, hogy nem az. A báger szóval először hétévesen találkoztam, egy horgászkönyvben. "A tiszavirág álcáját egy hosszú rúdra szerelt csőszerű speciális eszközzel, ún. bágerrel gyűjtik az agyagos partoldalból". Ún. báger. Sokáig azt hittem, az eszköznek ez a neve. Amikor a minap meghívtak Zentára, láttam egy érdekes munkagépet egy óriásplakáton.

"Tegyük fel, hogy látszik, avagy sem, minden városnak megvan a maga fellegvára. Sőt, hogy nincs olyan felsőváros sem, amely, bár részben, ne maradna láthatatlan.... Így az is elképzelhető, hogy egy-egy angyalvár nagyobb az alatta elterülő urbánus településnél, betonrengetegnél, vagy porfészeknél. Meghatározhatatlanságuk letérképezése során az sincs kizárva, hogy átlépve a közigazgatási és országhatárokat, egymásba is nőttek, külvárosuk, főutcájuk, és hétköznapjaik mitológiája egymásba torkoll..." - írta a négykezesünk elindításakor a webmester. Én pedig egy délutánon és egy egész napon át az "angyalvár" szót ízlelgettem, miközben a vajdasági hétköznapok mitológiájával ismerkedtem. A sötét klubban, mely előbb kapta a Mojo nevet, mint a szegedi testvére, a kanizsai rádió bemondó hölgyének szívszorítóan szép tájszólását hallgattam; azt mondta, este nyolctól hajnali kettőig áramszünet lesz. A könyvtárbeli felolvasásra ennek megfelelően mindenki zseblámpával érkezett. Ez aztán a könnyekig meghatott. Megismerkedtem az itteniekkel, s néhány órával később a klub emeletén ültünk. Alig láttuk egymás arcát. A pincében ugyan morgott az aggregátor, de elsősorban azért, hogy a sörcsapoló működhessen. Az asztalon gyertyák, tompa fénnyel ragyogó sörök. Észrevettem, egyedül engem zavar kicsit ez a félhomály; ha szóltak hozzám, közelebb hajoltam az archoz, mintha látnom is kellene, mit mondanak, nem csak hallani. Valahogy mégis nagyon ismerős volt ez a hangulat; és az otthoni szalonnasütésre gondoltam. Olyankor nálunk is alig látszanak a vonások. Csak azt látni, amikor a szem néha fényesebben csillog. A városi levéltár épületében volt a szállásom; kívülről úgy néz ki, mint nálunk a magtárak, s az is volt valaha, odabenn azonban van néhány szép vendégszoba. Sokáig álltam a zuhogó forró víz alatt, a zuhanyfülke nejlonfüggönyén túl egyre álmosabb fénnyel világított a sokat tudó akkumulátoros rendőrlámpa, amit a levéltár vezetőjétől kaptam. Másnap Szivácra, a Szenteleki-napokra voltunk hivatalosak, s mivel a sofőr nem tudta pontosan, merre vezet az út, bejártuk a fél Vajdaságot. Láttam üzleteket üres polcokkal, bevert ablakú mozit, betonüléses futballpályát, pont olyat, amilyenek nálunk vannak; fekete kendős asszonyokat, akik hasonlítottak az otthoniakra. Megérintették a karom, és jó egészséget kívántak szerbül; mint vendéglátóim mondták, fekete szakállam miatt bizonyosan csetniknek néztek. Láttam egy hosszú parasztházból lett közösségi ház sötét, alacsony mennyezetű nagytermét; az ablak mellett, asztalokon paprikás zsíros kenyeret. Nagyon szép, és kedvesen mosolygó délvidéki nőket. Egy férfi tízpercenként pálinkával teli poharakkal járt közöttünk; az udvaron pörköltet főzött egy fehér kötényes, nagyapám korú férfi. Aztán késő délután, egy apró falu olvasókörében, pokróccal leterített széken ülve felolvastam az otthoni lakodalomról és apámról szóló történetet, amit megilletődve hallgatott nyolc kisiskolás korú gyerek és egy tanítónő. Ugyanolyan épületeket láttam, mint otthon, s ugyanolyan Krisztus-szobrokat a feszületeken, mint amilyen a mi falunk templomkertjében feszül a kereszten. S végül megtudtam, honnan került a te szövegedbe a bagger.

Megkérdeztem, mit keres az a munkagép az óriásplakáton, és mit jelent az a néhány szó, amit mellé írtak; zentai barátom pedig elmesélte, hogy amikor Belgrádban a tüntetők megostromolták a tévé épületét, a kövek nem tudták áttörni a vastag plexit. Ekkor valaki hozott egy baggert, amely kiemelte az ajtót, és szabaddá vált az út. Az óriásplakáton ábrázolt munkagép az akkori napok jelképe lett, s az van mellé írva, hogy "figyelünk benneteket". Ez az üzenet pedig azt jelenti, hogy azoknak, akik emberi sorsokról dönthetnek, egy pillanatra sem szabad elfelejteniük, kiknek is tartoznak elszámolással. Azoknak, akik - nálunk így mondják - "annyi balszerencse közt", "oly sok viszály után", még élnek, s ahogyan te írtad, az élettől még most sem undorodnak.

Amikor elkezdtem írni a négykezest, vidám és bizakodó voltam; most pedig egyre erősebb bennem egy furcsa érzés, amihez hasonlót az a parasztember érezhetett, aki bicskával elég sikeresen műtötte a hályogot, s akinek egyszer a klinikán megmutattak egy szemműtétet. És közben egyre jobban szeretnék hinni abban, hogy az az angyalvár, amiről írunk, létezik. Remélem, egyszer személyesen is találkozunk valamelyik klubjában.