Makropolisz III/3.
Balla D. Károly
Szamosztrel II.

Soha nem hittem, hogy az ember előtt bizonyos körülmények között, mondjuk a halálos veszedelem pillanatában, lepereghet az élete filmje. Abban pedig teljesen biztos voltam: ha én kerülnék egyszer ilyen helyzetbe, vagy valami egészen mindennapi semmiség jutna az eszembe, vagy pedig olyan zsongó ürességgel lenne a fejem tele, mint amilyen a nyitva felejtett tévé képernyőjén villódzik műsorzárás után.

Igazam is lett - meg nem is. Amikor Elvira az udvar túlvégéből rám emelte a vadászpuska csövét, valóban elindult bennem egy képsor. De nem az életem filmje és nem is valami hétköznapi apróság, hanem egy különös, furcsa történet, amelyről nem volt alkalmam eldönteni, saját emlékem-e vagy másé, átéltem-e, olvastam - vagy csak elmesélték nekem.

Közben láttam, Elvira mintha kicsit lejjebb eresztené a puskát, céloz. Csak nem a lábamat akarja ellőni, akkor már inkább loccsantsa szét a fejemet, nincs kedvem nyomorékként leélni az életemet, gondoltam, de riadalmam nem akasztotta meg a belső történetet, amely, úgy éreztem, végtelenül lassan halad előre, mintha egy aggastyán mesélné ráérősen egy kerti asztal mellett finom italt kortyolgatva - s ez csak fokozta pánikomat: megrémített a lehetőség, hogy talán nem jutok az elbeszélése végére.

Ezután gyors egymásutánban előbb belülről, az odabent zajló történetben dördült el egy pisztoly, aztán hallottam a hátam mögül egy puffanó horkanást, és utoljára dörrent el a feleségem kezében a fegyver. Megrázkódtam, de mivel semmilyen fájdalmat nem éreztem, nagyon lassan oldalvást fordultam és hátralestem a tompa hang irányában. A kutya pofáján a fehér tajték ekkor kezdett vörösre színeződni a kiszivárgó vértől.

Mielőtt összerakhattam volna, mi is történt, Elvira már rám is kiáltott a tornácról: ássam el a dögöt. A felszólítás annyira ésszerű volt, hogy zavarodottságomban elfelejtettem felháborodni, megrökönyödni, nem rohantam utána, hogy számon kérjem rajta ezt az újabb örültségét. Engedelmesen már indultam volna is az ásóért, amikor belesajdult az ujjbögyömbe a fájdalom. Persze, a vágás. Ezt előbb bekötöm, határoztam el.

A konyhában kérdőn rám emelte a tekintetét, én ekkor jöttem tudatába, hogy egész bensőm reszket és nem tudok megszólalni, felmutattam hát vérző kezemet. Magam számára is meglepő módon abbahagyta azt, amit éppen csinált, velem kezdett törődni. Hideg folyóvízzel kimosta a sebet, jódtinktúrával átitatott egy gézdarabot, sebtapasszal a vágásra szorította, aztán jó feszesen körbe is fáslizta az ujjamat.

Már tegnap is látta, valami nincs rendben a Lorddal, mondta eközben színtelenül. Még jó, hogy nem mart meg senkit. Amikor a szomszéd átszólt: döglött rókát talált a kerítés alatt, azonnal tudta, mit kell tennie, megértette, miért nem eszik és miért nyáladzik habosat második napja a kutyánk.

Lesütöttem a szemem. Nem kértem számon, miért nem szólt nekem, mert pontosan tudtuk mind a ketten, én nem lettem volna képes arra, amit ő gondolkozás nélkül megtett. Nem firtattam azt sem, vajon nem félt-e, hogy engem talál el. Még egészen kislány volt, amikor az apja megtanította lőni, rendszeresen magával hurcolta a vadászataira. Elvira úgy bánik a fegyverrel, mint egy mesterlövész, ezért is érzi magát biztonságban, ha éjszakára a fejéhez készítheti a gyilkos szerszámot.

Az ásó nem állt a kezemre, zavart az ujjamra csavart pólya, sokáig ügyetlenkedtem a kert végében. Amikor Lordot behúztam a gödörbe, heves hányingerem támadt, percekig öklendeztem a barackfánk tövében, a fejem meg csak zúgott, zakatolt a sok kusza gondolattól. Hirtelen nagyon torkig lettem mindennel - de nem tudtam volna megfogalmazni, pontosan miből lett elegem.

A gyümölcsösünkben már szürkült, mire ledöngöltem a földet. Az ásóról lekapartam a rátapadt nedves rögöket, a szerszámot visszavittem a fészerbe, indultam mosakodni. De a tornácon megtorpantam. Valahogy nem akaródzott belépnem a házba. Olyan érzésem támadt, mintha még valami dolgom, fontos, halaszthatatlan teendőm lenne, amit csak Elvira távollétében végezhetek el, csak akkor, ha kivonom magam a köreiből, ha nem számolok vele, ha nem vagyok rá tekintettel.

Álltam egyik lábamról a másikra, szórakozottan igazgattam kezemen a kötést, hol az utcára néztem ki, ahol szokás szerint alig mozdult a kamionok véget nem érő sora, hol a fészer felé fordultam azt méregetve, hány méterre állhattam innen, amikor. Hát persze, jutott hirtelen eszembe. A történet! Ami lepergett előttem, s amelyről nem tudtam eldönteni, hogy magam éltem-e át, vagy. De mi is volt az? Miről is szólt?

Teljes erővel koncentráltam, de egyetlen szikrányit sem tudtam felidézni abból, ami akkor és ott, a rám szegzett puska rémületében lepergett előttem. Ilyen nincs, bosszankodtam, mint akit reggel egy nagyon súlyos és minden részletében világosan kirajzolódó álom nyomasztó hatása alól szabadít fel a vekkeróra csörömpölése, és mire a zokniját felhúzza, már képtelen bármit is felidézni a látomásaiból. Éreztem, hogy most már a görcsös erőfeszítésem az, ami nem engedi, hogy bármi is eszembe jusson abból, amit a kritikus pillanatban éltem át.

No, most kell inni valamit, határoztam el, és elindultam Dezskéhez a szomszédba. De ahogy az előbb a tornácon, most a kiskapuban torpantam meg. Oppá. Holnap hétfő, megyek Elvirával a klinikára, ahol a dokival az alkoholizmusomról fogunk beszélgetni. Még képesek vért venni tőlem, csak az kell, hogy alkoholt mutassanak ki benne.

Visszasomfordáltam. Hogy húzzam az időt, hátramentem a műhelyemhez, feltettem a lakatot, a kulcsot zsebre vágtam. Ennek máskor nem láttam szükségét, de most, hogy Lord már nincs többé... Tűnődtem, vajon a számszeríjamat nem kellene-e magamhoz venni, de úgy ítéltem meg, erre egyelőre nincs szükség.

Mind sűrűbb lett a sötét, már látszott pár csillag a fák fölött. Sóhajtottam egy mélyet, és bementem a házba.

Elalvás előtt előbb arra gondoltam, sürgősen szereznem kell egy kutyát, mire újra elutazom, már megszokjon kicsit nálunk, aztán meg arra, hátha álmomban újra előjön az a furcsa történet. amelyikben. igen, amelyikben talán volt egy kutya, egy nagy farkaskutya, hajszálra olyan, mint.

Reggel enyhe fejfájással ébredtem. Most jól jönne egy kávé, kívántam meg hirtelen régi reggeli szertartásunkat, amikor Elvira a két gőzölgő csészével visszabújt mellém, hogy együtt szürcsölhessük. Képes volt 20 perccel korábban kelni ezért az 5 percnyi idillért. A fenébe is, miért romlott el minden ennyire, dühöngtem vagy inkább csak borongtam, miközben sietve magamra kapkodtam az itthoni ruhámat, hogy még indulás előtt megetessem a jószágot.

A buszon szokatlanul szótlanok voltunk mind a ketten. Komor képpel ültünk, mint két gyógyíthatatlan beteg, akik tisztában vannak helyzetük reménytelenségével. Ugyanezt a benyomást keltettük a klinikán is, amíg a folyósón várakoztunk.

Miután bemutatkozott, a doki leültetett minket és eléggé hosszan és unalmasan beszélt arról, hogy az alkoholizmus egy nemkívánatos társadalmi jelenség, a családok ennyi és ennyi százalékában a partnerek elhidegülésének az oka, ennyi és ennyi esetben váláshoz vezet stb. stb. De a mi társadalmunk mindent megtesz azért, hogy segítsen azokon, akik. blablablabla. Aztán hangnemet váltott, felém fordult és megkérdezte, mennyi a szokásos napi adagom. Annyira meglepett, hogy csak tágra nyitottam a szememet, nem tudtam válaszolni. Felvonta a szemöldökét, nem erőltette a dolgot. Kinyújtotta a kezét felfelé fordított tenyérrel, kérte, tegyem rá a magamét. Éreztem, hogy az övé enyhén izzad. Aztán belevilágított a szemembe, gumikalapáccsal kopogtatta a térdemet, kérte, hogy behunyt szemmel érintsem össze két kezem mutatóujját. Szótlanul engedelmeskedtem és nagyon vigyáztam arra, hogy ez a sok baromság ne idegesítsem fel.

Mire alapozva állítja, hogy a férje alkoholista, fordult váratlanul Elvirához, akit hozzám hasonlóan meglepett a nem várt irányból érkező érdeklődés. Míg azonban én adós maradtam a válasszal, ő összeszedte magát, és kibökte, hogy legutóbb az utolsó fillérig elittam a havi fizetésemet. És mennyit keresek, kérdezte most tőlem, de legyintett is azonnal, hogy nem kell semmit mondanom. Jelentőségteljesen a szemembe nézett, és még az előbbinél is jobban meglepett újabb kérdésével. Volna-e kifogásom ellene, hogy hipnózis alá helyezzen és úgy folytassa a vizsgálatot. Segélykérően pillantottam Elvirára, ő megvonta a vállát és én zavaromban azt találtam mondani, hogy nincs ellenvetésem.

< Slobodan Ilić: Történet a szikláról | Slobodan Ilić: Élet. Hipnózis >