Nagy Abonyi Árpád
Flower Power

Amszterdam. Az Egyetemi Könyvtár lépcsőjén ülök; élvezem a kora őszi napsütést. Délután van, körülöttem néhány diák, arcukat a nap felé fordítják; láthatóan ők is örülnek a ritka ajándéknak. Hallgatom a villamos csörömpölését, figyelem az emberek tarka forgatagát, az ügyesen manőverező kerékpárosokat, s arra gondolok, Isten nyilván nemcsak a részegekre és a szerelmesekre vigyáz, hanem ezekre az amatőr zsonglőrködőkre is.

Néhány fiatal lány lép ki az épületből, lekker weer, mondják, finom idő, mintha azonnal megízlelnék. Mindenesetre rögtön vetkőzni kezdenek, s a lépcsőzeten helyet követelően tekintgetnek körbe. Senki sem figyel rájuk.

Térdemen óvatosan egyensúlyozom legújabb zsákmányomat, amelyet néhány órával ezelőtt szereztem az egyik külvárosi dohos antikváriumban: a díszes, rézkeretes domború tükröt. Ez a convex mirror már régen megragadta figyelmem. Először, néhány évvel ezelőtt láttam hasonlót Londonban, a National Gallery-ban, a flamand festő, Jan van Eyck Arnolfini házaspár című képén. Elgondolkodtatott a tükör csele, vagyis az, amint tágabb perspektívába vetítve látja önmagát viszont a szemlélő, kicsit torzan, nevetségesen és mégis valóságosan.

Erőt vesz rajtam a birtoklás új, mosolyogtatóan naiv érzése; porszemeket fújok és törlök le a kerek tükör domború felszínéről, közben mint egy kukkoló, mohón lesem a felületén folytonosan változó utcaképet, nem is sejtve, hogy önkéntelenül tükröt tartok a valóságnak. A valóság azonban nem szereti az efféle tréfákat, s hamarosan zsibbadás formáját öltve figyelmeztet, hogy tovább kellene indulnom.

Az Egyetemi Könyvtárnak által, a Koningsplein és a Singel sarkán kezdődik az amszterdami virágpiac, majd továbbhúzódik a csatorna partján egészen a Muntpleinig, ahol valaha pézverde működött. Két dolog jut egyszerre eszembe: az egyik, hogy körülnézek a virágpiacon, a másik, hogy nem locsoltam meg a növényeket a lakásban, amikor egy héttel ezelőtt elindultam Dél-Hollandiából. A szomjanhalás a legkegyetlenebb halálnemek egyike, s megijeszt a gondolat, hogy meglehet, feledékenységem révén növényeimet e szörnyű sorsra ítéltem. Egy virággyilkos!, Egy virággyilkos! - gondolom magamban kétségbeesetten. Szerencsére figyelmemet eltereli a csatorna hídjánál horgonyzó hajó, a fedélzetén a több száz rozsdás biciklivázzal, amelyeket a csatorna aljáról halász elő a uszály orrába felszerelt daru. Sokan bámészkodnak körülötte, én is odafurakszom, kezemben a tükörrel, s azon tűnődöm, hogy került ennyi kerékpár a csatorna mélyére.

Aztán hirtelen elszégyellem magam, amint rájövök, hogy bamba, fényképezőgépeiket kattogtató turisták csoportjának közepén állok, s gyorsan továbbhaladok a virágpiac felé.

Ahogy befordulok a sarkon, a növények erős illatát érzem. Akárha egy nyitott arborétumba érkeznék. A színek és illatok kavalkádja gyorsan magával ragad. Flower power. Az amarillisz- és tulipánhagymák között majdnem orra bukom. Megfordulok, a mulatt elárusítónő mosolyogva, ám kérdően néz rám. Súlyos ékszerek csörrennek a karján, amint megigazítja haját. Mögötte fekete tulipán, a "Queen of Night". Válasz helyett megkérdezem, hány óra, noha nem is érdekel.

Nyilván őt sem; nem válaszol. Tovább bolyongok, a sátrak tetejét lobogtatja a szél. Nézem ezt a töméntelen virágtengert, e konszolidált dzsungelét a növényeknek, melyek itt most áruba bocsájtatnak. Búzatáblányi nagyságú földterületeken termesztik őket; nem csirkefarmon, virágfarmon. Tömegtermelés lenne ez is? Már nem is szédülök annyira. Hirtelen arra gondolok, hogy a virág többnyire nem más, mint a növény szaporodó szerve, kehely, bibe, porzó és miegymás. Szóval én itt most nemi szerveket nézegetek és szaglászok? Micsoda groteszk, mondhatni morbid gondolat! Nemi szervek a temetésen, házasságkötéskor, az érzékeny búcsú és találkozások pillanatában. Egy csodálatos növényi nemi szerv szerelmünknek celofánban vagy papírban, masnival átkötve.

Kissé magam is megrökönyödöm e szokatlan, mégis igaznak tűnő párhuzamokon, a szél is egyre csípősebbé válik, ideje lehúznom némi erősítőt, gondolom. Megfordulok; átellenben, a szemközti kirakatban Van Gogh aranysárga búzaföldjei, s felettük a haragosan mélykék ég néz velem farkasszemet egy reprodukcióról. Gyorsan lemondok a tervezett itókáról, s kissé kedvetlenül tovább haladok, hátha. Erős, szinte letaglózó illat suhint meg, ilyen lehet az őserdőben, gondolom. Egy hatalmas növénymonstrumot látok, agresszív, tüskés, s mégis pozsgásnak látszó szárral és levelekkel, melyek között görögdinnye nagyságú, szőrös, vastag szirmú virágok kéklenek. Hiába igyekszem, nem tudom kiolvasni a hanyagul odavetett betűsorból a növény nevét. Pedig olyan gondosan odatámasztották a medencényi virágcseréphez. Hirtelen megmagyarázhatatlan düh kap el, nehogy majd egy hülye virág!, (egy nemi szerv!), s hirtelen száron ragadom a növényt, amit azonnal meg is bánok. Tenyerembe ezernyi láthatatlan apró tüske hatol, nincsen rózsa tövis nélkül! - mintha ezernyi bosszú készülne csúfondáros tort ülni rajtam. Hát ez nem fair!, gondolom bosszúsan, de azért visszavonulok.

Növény és ember kapcsolata. A növényi élet meglehet emberi élet nélkül, fordítva azonban már aligha. Szelíd és lassú erő, mely az avatatlanok számára végzetes lehet. A kiszolgáltatottság nyilvánvaló.

Nem sokáig tűnődhetem, valaki meglök, s a kezemben tartott tükör keményen a lábszáramnak ütődik. Gyorsan odébbállok. Egy ideig még forgolódom a virágsátrak között, egyre zavartabban. Az ezerféle növény között egyszer csak megpillantom a canabishajtásokat - fekete, porhanyós virágföldben. Grow your own top quality - hirdeti az élénkpiros felirat, ezúttal jól olvashatóan. Eszembe jut az alattunk lakó szomszéd balkonja, s magam előtt látom, amint szeretettel, gondoskodással ápolja egyre burjánzóbb vadkenderültetvényét. Ő már elkötelezett viszonyban áll a növényi misztikával.

Fázni kezdek, s úgy döntök, mégis keresek egy kávézót, ahol ledöntök egy forró italt, s átlapozom az újságokat. Befordulok a legközelebbi mellékutcába. A szél végigsöpör az úttesten. Az egyik parkolóban egy fiatal, lengén öltözött nőt fotóznak. Szép lány, látszik rajta, hogy hivatásos modell, s hogy élvezi munkáját. Úttestre szórt virághalmon tapos, aranysárga, csillámló hajába belekap a szél. Időnként odalép hozzá egy asszisztens, s könnyű kabátot terít a vállára. Mindenki mosolyog, egészséges fogak villannak; bizonyára szép kép lesz.

Néhány nap múlva, amikor visszaérkezem Dél-Hollandiába és kínlódva, kezemben a csomagokkal kinyitom a lakásajtót, izgattottan azon tanakodom, hová helyezzem majd Van Eyck domború tükrét. Ám nem találok megfelelő helyet számára, így átmenetileg a szekrényajtóba vert szögre akasztom. Nem is olyan rossz, gondolom. Közelebb lépek, s belenézek a tükörbe. Magamat látom benne, háttérben az elfonnyadt, elszáradt virágokkal; kicsit torzan, nevetségesen és mégis valóságosan.