Neven Ušumović
Mindössze némi sár és homály

A városi élet korszerűsödése, melynek üteme a Pannon-medence térségében a 19. század végén kezdett felgyorsulni, minden bizonnyal az ember egyik legdurvább beavatkozása volt a környezetébe. A város mint olyan mindig a mesterségesen megformált teret jelenti, ahol a társadalom élete zajlik, ám a térnek e mesterséges jellege bizonyos határok között kell, hogy maradjon, vagyis: a természethez való vizsonyulásában mértéket kell tartania, mégpedig amiatt, hogy a különféle életenergiák zavartalanul és sokféleképpen áramolhassanak, cserélődhessenek. Csak ekkor tudnak a fák termékeny szépséggel emelkedni az ég felé, hogy a rájuk irányuló szeretetteljes gondoskodás viszonzásaképp átlelkesítsék a hétköznapi életet.

Az az ideges szorítás, zaklatott rohanás, felhangolt kedélyállapot, mely olyannyira jellemző mai városainkra - s a leginkább a munkanapokat követő péntek estéken érhető tetten, amikor az emberek a mindennapi feszültség enyhítésének reményében az olyannyira áhított kikapcsolódást hajhásszák - sajnos a fákra is ránehezült. Már jó néhány olyan fafajtát sorolhatunk fel, melyek nem tudtak ellenállni az emberi életvitel legújabb kirohanásainak, s így mostanra távoli erdők védelmébe húzódtak vissza. Azokról a fákról pedig, melyek továbbra is fenn tudtak maradni a városi környezetben, nem a szépség árad felénk, hanem az elesettség, törékenység és kiszolgáltatottság. Most csak azokról a fákról fogok szólni, melyek csak némi földet és sötétséget igényelnének.

A vastag betonréteg, mely az utcákat és a tereket fojtogatóan beborítja, jellegéből következően teljesen lehetetlenné teszi a fény- és nedvességáramlást az ég és a föld csatornái között. Hogy a felgyorsult élet ziláltságát elviselje, meg kellett béklyózni a földet, állandóvá kellett tenni, megszüntetve így az időjárási változásoktól való függőségét. A termőföld ilyenképpeni egyhangúvá tétele legfőképpen azoknak az állatoknak és növényeknek vált a kárára, melyeknek, az emberrel ellentétben, nincsenek mesterséges csatornáik az életnedvek és életnergiák áramoltatásához. Elegendő végigsétálni a szabadkai Sugárút bebetonozott sétányán, hogy az ember a saját lépteivel győződjön meg az egyenetlenségekről, a gyökerek néma erőlködéséről, melynek hatására a járda aszfaltja megreped és keresztül-kasul ráncokkal szabdalt lesz, akár egy megöregedett gyári munkás arca. Tényleg olyan sok pénzbe kerülne, vagy olyan körülményes lenne egy efféle fasor mellé olyan útburkolatot tervezni, amely alkalmazkodna a gyökérzet kanyargó ösvényeihez és ugyanakkor az útszakasz járhatóságát is biztosítaná? Szemmel láthatóan más ültette a platánokat és más betonoztatta be az utat. Mégpedig egyszer s mindenkorra, bárhogy lesz is. Lám, mihez vezet az aránytalanság, a környezettel való összehangoltság teljes hiánya a várostér kiépítése során; mihez vezet a rövidlátó butaság és a megittasult gyakorlatiasság, mely minden bizalmát az új technológiákba és a mesterséges anyagokba veti.

Az aszfalt beissza ugyan a nedvességet, de alatta a föld mindebből nem érez semmit. És nem tudom, van-e iszonytatóbb látvány annál, ahogy az elgázolt kutya vagy macska teteme fekete, zsíros folttá alakul át lassan, létrehozva így egy új kompozíciót, melyet akár az újkor jelképeként is felfoghatnánk: a vérrel és testnedvekkel átitatott aszfaltot. Az aszfalt meddő simasága továbbá arra figyelmeztet, hogy a modern városi életben az, ami organikus, több szempontból is csak mint hulladék van jelen, illetve mint valami olyan, ami rövidesen azzá válik vagy annak lesz tekintendő. A városi ember elvetemültsége olykor hihetetlen méreteket képes ölteni. A megfonnyadt avar, a lehullott levelek, melyek ősszel gyönyörű szőnyeget képeznek erdeinkben, sokak szemében nem jelent mást, mint bosszantó szemétrakást, amely miatt a szomszédok éktelen szitkozódás és keserű átkok kíséretében vagdossák le egymás fáinak a kerítésen átnyúló ágait.

Számomra nincs szomorúbb látvány, mint a betonnal körülvett eper- és fügefa. Terméseiknek lágy földre kellene hullaniuk, amely befogadja nedvüket és magvaikat; ehelyett úgy hevernek az aszfalton, kitaposott levük kicsi tócsájában, mint a legéppuskáztak. Csak arra jók, hogy nyomokat hagyjanak a járdán, bekoszolják.

Zágráb Cseresznyésnek nevezett kerületében lehet még találni elvétve egy-egy erősen fejlett, terebélyes cseresznyefát. Ám az ágak fejlődését, a fakorona alakját, a virágzás és érés ritmikáját nem a fa helyzete határozza meg többé, vagyis nem az, hogy mikor és mennyi ideig süt rá a nap,vagy hogy milyen földbe verte a gyökerét. A cseresznyék mellé sajátos kínzóeszközt állítottak: elektromos utcai világítást. Ezek a fák nem tudnak többé a nappalok és éjszakák váltakozásáról, és még azoknál az embereknél is jobban tükrözik a városi élet mesterséges, eszeveszett felajzottságát (mely nem tűri meg a fény és a sötétség, a nyugalom és a mozgás, a hangzás és a csend ritmikus váltakozását), akik a lehető legkevesebb álom mellett igyekeznek kihasználni az elektromos energia szünet nélküli áramlását. Amikor pedig a környező épületekben már minden lámpát leoltottak, a cseresznyéskerti fasorban tovább égnek narancsos fényükkel az utcalámpák, megrázóan szép és fájó látványt nyújtva a szemlélőnek: a cseresznyefák koronája afféle lámpaernyővé lefokozva adja meg magát a természetellenes fénynek, számtalan elbűvölő árnyékot vetve így a tér minden irányába, az utca teljes hosszán.

Nem más ez, mint a haldokló szépsége. Azé, ami már csak áldozat és (ön)feláldozás, mivel olyan körülmények közé kényszerítették, melyek fölfokozzák, stimulálják, végül teljesen fölborítják az életenergia-áramlásának ritmusát. A város energiabőségének valódi arca pedig: az egyetemes kimerültség. Olyan ez, mintha egy másik nap alatt élnénk, egy fekete nap ragyogásában. Melyet a legféltettebb lélegzeteink, remegéseink, életnedveink hevítenek.

(Danyi Zoltán fordítása)