8. számú tájirat

Válaszfal

A Freund Vilmos tervei alapján jó száz éve épült házban a függőfolyosó belső udvarra néző ablakain a "belső" udvarra látni, délkeletnek: a jón lizénás, Mars-portrés, bábos korlátos, az oldalsó szélfogókon szvasztikadíszes udvari válaszfal az első emeletig ér, attól így innen, a második emeletről a túlnani, Paulay utcai háznak a belső udvara és függőfolyosója nem, csak belterét körbefogó tetőzete látszik. Azon az udvaron - a (mellesleg már évek óta zárva álló) Bohémtanya belső udvarán - terebélyes fa állt, lombja a két belső udvar elválasztó tűzfala fölé terült. A falusi polgárházak udvarát idézte meg zöldjével, amikor ide költöztünk. A fát, szegényt, egyhamar kivágatták. Alpinista módra felszerelkezve mifelőlünk ereszkedtek alá a megbízottak a válaszfalon, hogy nagyobb ágait előbb lenyesegessék. Gyökerei állítólag túl mélyre hatoltak a válaszfal alá, a valamikori Keringő étterem helyiségeiben berendezkedett, s akkor a belső udvar felé, a magasföldszint alatti részen terjeszkedő Postabank-irodához. A gyökerek talán már a téglát, a vasat feszegették, a fal szilárdságát fenyegették...

Azzal a fával kedvelt régi fákat, ablakkivágatokat is újólag kitépni indult a forgandó sors a pesti aszfalton is vidéki módra bandukoló, botorkáló szívünkből...

Északnyugatra néztek ablakaink a ráépített tizenegyedik emeletről Újvidéken, az Újtelepen, a tévedésből önmaga tükörképe gyanánt megépült, Móriékéval szomszédos toronyházban. Oldalt a Duna túlpartjára, a Fruška Gorára lehetett átlátni Kartagék és Koligerék háztömbje mellett; előttünk pedig a lőtér, messzebb az Új temető, fel a csatornáig tágas mező, amelynek maradék tócsáihoz eleinte még visszajártak a gólyák, s imádkozó sáskát vittünk be a kazal mezei virággal. A fölhúzott antennával, ritka kivétel, vettük a pesti tévéadást. Semmiből a semmibe tartva fut előttünk az Önigazgatás sugárút; ahogyan az Esélyek könyvében lejegyeztem.

A családi ház a felső Telepen, amelybe több nemzedékre szóló életkedvvel és élettervvel költöztünk, udvari ablakaival, akárcsak a többi errefelé, vagy mint gyermekkorom ablaka Szabadkán, egymásba táruló kertecskékre nézett, előtérben a magam ide ültette diófa, amely 1990 egy ködös őszi hajnalán, november 11-e volt, egyetlen perc alatt elszórta minden levelét, amikor búcsút vettem tőle, hogy adventkor öt hétre a zsennyei kastélyba elhúzódva megörökítsem kisiklatásra szánni sejtett boldog és szomorú történetünket. Az utcai ablakok előtt a virágoskert, benne mandulafámmal, irdatlan élősövény mögé bújtatva az utca elől.

Nem üttetheti ki velem a feledés ezeket az ablakkivágatokat.

Sem a kaszárnyaablakokét, melyeken át hosszú hónapokon át a Dinara hósüvegét néztem, majd a villámok verdeste pulai világítótornyot a tenger szüntelen csapdosása közben.

A házunk Andrássy úti oldalán az utca Bajcsy-Zsilinszky úti torkolatára lehet lelátni. A szemközti, kiszögellő saroképület fölött idearanylik a Bazalika keresztje, a ház tetején pedig a hírnök, a szárnyas Merkur szobra meredez lépésbe dermedve két guggoló sárkányfiókkal. Túloldalt, ott, a földalatti megállójához közel, a sarkon sok-sok éve, amikor még jóformán csak antikváriumtól antikváriumig közlekedtem Pesten, egyszer valami megbabonázott, a ház falához láncolt; aki ott láthatott, tanúsíthatja. Elindultam és megtorpantam, ide-oda, újra meg újra órahosszat a sárga korlát meg a fal között, el nem tudván dönteni, már izzadtam bele, merre is vegyem utamat a hazautazásomig visszamaradt szűk időben. Valami odapányvázott ahhoz a ponthoz; ma innen az ablakból lelátok rá. Hiába próbáltam elkeseredetten szabadulni. Ha akkor arra az erőteljes sugallatra feltekintek, megláthattam volna ezt az ablakot: itt fogunk élni majd. Talán zavarodottan, kínomban fel is néztem. Láthatott volna, ha odalép, e ház egy porcelánarcú lakója.

A telepi kertben én, miután kidöntöttem, kemény munkával a gyökerét is kiszedtem annak a korhadt diófának, amelyet újjal váltottam ki. Emezt, a Paulay utcai fát a szűk belvárosi udvarban nem lehetett eldönteni, tövestül kiszedni. Fölülről darabolták le a tövéig, s a sietős kotrást visszatemették. Mint valami csendes bombatölcsérben, a földben hagyott gyökércsonkok talán évekig sírnak odalenn, téglába, vasba szorulva a válaszfal alatt.

Bognár Antal